Hirdetés
Mipszi
Várnagy Priszcilla

Maugli az iskolában

A hazai értelmiség jelentős része elméletben egy emberként áll ki az úgynevezett integrált oktatás – vagyis a hátrányos helyzetű, többnyire roma származású gyermekek és az átlagos vagy jó hátterű tanulók együttnevelése – mint az ország minden kisebbségi problémájára gyógyírt jelentő csodaszer mellett. Csakhogy a felmondott lecke nem szívből szól: felmérések szerint maguk a bázisiskolákban tanító tanárok sem járatnák integrált osztályokba saját gyermekeiket. A felső tízezer pedig természetesnek tartja, hogy az ő kivételes gyermeke tagozatos iskolába járhasson, ahova csak a kivételeseket vehetik fel. Hogy is van akkor mindez?

 

Maugli az iskolában

A hazai értelmiség jelentős része elméletben egy emberként áll ki az úgynevezett integrált oktatás – vagyis a hátrányos helyzetű, többnyire roma származású gyermekek és az átlagos vagy jó hátterű tanulók együttnevelése – mint az ország minden kisebbségi problémájára gyógyírt jelentő csodaszer mellett. Csakhogy a felmondott lecke nem szívből szól: felmérések szerint maguk a bázisiskolákban tanító tanárok sem járatnák integrált osztályokba saját gyermekeiket. A felső tízezer pedig természetesnek tartja, hogy az ő kivételes gyermeke tagozatos iskolába járhasson, ahova csak a kivételeseket vehetik fel. Hogy is van akkor mindez?

Hirdetés

A 2000-ben, 2003-ban és 2006-ban lebonyolított PISA-vizsgálatok óta nyilvánvaló, hogy a kompetencia-szintet nálunk a kibontakoztatható képességek helyett alapvetően a családi hovatartozás határozza meg. Vagyis ellentétben a sikeresen működő skandináv rendszerekkel, a magyar iskola a szülőre hárítja a felelősséget: amennyit a gyerek hoz, annyit vihet, nincs valódi felzárkóztatás, kompetenciafejlesztés. A versenyiskolák a kedvezőbb hátterű, ígéretes fiatalokat, mint a jószágokat válogatják ki, s a magyarázat az, hogy a hátrányos helyzetűek sokszor tanulatlanok, antiszociálisak, és agresszív magatartásukkal sok esetben zavarhatják az órát. Ha jó lelkünknek köszönhetően mégis sikerül integrált osztályokba kerülniük, ezeregy indokot szolgáltatnak a kirekesztésre, mi pedig mossuk kezeinket.

Nézzünk egy sarkított példát: megtaláljuk Mauglit, akit addig a vadállatok nevelgettek a dzsungelben. Vajon kiabálunk-e neki, hogy „Maugli, bőven iskolaérett vagy, jövő héten felelsz a finnugor nyelvcsaládból!”? Maugli természetesen nem érti meg a finnugor nyelvcsalád című leckét, nem tud teljesíteni, az önbizalma csökken, iskolatársai a ruháján nevetnek, amit a farkasok szeretettel adtak rá, és sorozatos fegyelmiket kap. Így Maugli nem felzárkózik, hanem megtanulja, hogy a környezete kirekeszti, hogy ő más, ő gyengébb. Azzal otthagyja az iskolát, mielőtt kijárná a 8 osztályt.

Mire lenne tehát szükség? Arra, hogy odafigyeljenek a tanulók érzelmi nevelésére. A történetnek ott kell kezdődnie, hogy a tanár feltérképezi, az elmaradott környezetből származó gyereknek mely értelmi, érzelmi és társas képességei nem fejlődtek ki, amelyeket kiscsoportos, páros és egyéni foglalkozásokon, súlyosabb esetben pedig osztályon kívüli egyéni foglalkozások során kell pótolni. Természetesen törekedni kell rá, hogy a lehető legtöbb órán együtt tanulhasson osztálytársaival, de nem mindenáron. Néhányuk esetében hasznosabb, ha csak képességeiknek megfelelő, például testnevelés- és rajzórákon tanulnak együtt, más órákon pedig kvázi magántanulóként haladnak. De nemcsak a hátrányos helyzetű tanulók érzelmi nevelésére van szükség, hogy elfogadják a segítséget, és nyitottan, agresszió nélkül viszonyuljanak társaikhoz. Legalább annyira szükséges a társak érzelmi nevelése is, hogy megértsék és tiszteletben tartsák mások érzéseit, szükségleteit és meggyőződéseit, viselkedésüket pedig képesek legyenek szabályozni.

Az utóbbi évtizedben kétszeresére emelkedett a serdülők gyilkossági rátája, a depresszió, a szorongás, a magatartásproblémák, az evészavar, a szenvedélybetegségek lassan már olyan természetességgel fészkelik be magukat az iskolákba, hogy fel sem tűnnek. Míg azonban a PISA-vizsgálatok óta az értelmi kompetenciák már főszerepet kapnak az oktatási tanulmányokban, az érzelmi intelligencia fejlesztéséről szinte egyáltalán nem esik szó, pedig e képességeket a gyermekek láthatóan nem kapják meg azoktól a szüleiktől, akik maguk is elváltak, agyonhajszolt, stresszes életet élnek, és hagyják, hogy a jövő letéteményeseire a Dragon Ball vigyázzon.

Holott ha időben, gyerekkorban jön a támogatás, a változás is tartós lehet. Számos kísérleti program aratott már sikert (leginkább nemzetközi színtéren), melyekben közös, hogy felismerték: tájékoztatni nem elég. Az empátiára való készségek hosszú éveken keresztül való begyakorlására van szükség, amelyek megpróbáltatás, sérelem idején alkalmazhatók. Mindez a berögzült előítéletek ellen hat, lehetővé teszi az egymást tiszteletben tartó együttélést, a termékeny nyilvános párbeszédet a kisebbségekkel és hátrányos helyzetűekkel való mostani, színlelt törődés helyett. Kezdeti lépésként természetesen az is megtenné, ha országunk vezetői hősiesen példát mutatnának, és saját magukon kezdenék alkalmazni a módszert. Tudniillik, hogy képesek legyenek látni a sajátjukon kívülálló csoportok értékeit, és együtt is tudjanak működni a jövő érdekében.

  

A pályamunka szerzője ELTE PPK pszichológia szak ötödik évfolyamos hallgatója

 

Hirdetés
Hirdetés