Jelenlegi hely

Vihar a bili körül?

A szobatisztaság csecsemőkori kezdeteiről
a gyerek igényeire támaszkodó, gyengéd és odafigyelő hozzáállás

A szobatisztaságra szoktatás tulajdonképpen egy olyan probléma kezelése, amelyet maga a pelenkázás hoz létre. A gyerekeknek intellektuálisan kell újra felfedezniük, amit az érzékeik elfelejtettek, és az éveken át tartó maladaptív tanulást kell korrigálniuk. Ennél a módszernél azonban a szobatisztaság nem végcél, hanem melléktermék – ahogy a szoptatásnak sem célja az elválasztás, még ha végül ahhoz vezet is. Nem az a cél, hogy az anya megszabaduljon egy tehertől, hanem hogy elmélyítse kapcsolatát gyermekével.

Szerző: 

A szobatisztaság elérését sokan az egyik legfontosabb mérföldkőnek tartják egy kisgyerek fejlődésében – ugyanakkor egy olyan feladatnak, amely a szülőket is gyakran próbára teszi. A bilire szokást a totyogók és a kisgyerekek számára az teszi az egyik legnehezebb fejlődési lépcsővé, hogy épp akkor jelenik meg erőteljesen a nyomás, hogy megfeleljenek szüleik és a tágabb környezet elvárásainak, amikor feltámad bennük az igény az önállóságra és saját akaratuk érvényesítésére. Egy ilyen helyzetben a szülőkre is nagyobb teher hárul és nem véletlen, hogy a szobatisztaságra szoktatást az őket leginkább aggasztó dolgok között említik. A laikusoknak szóló nyomtatott és internetes források ugyan gyakran kínálnak útmutatást a mikorra és a hogyanra, valójában azonban a szakemberek között nincs konszenzus arról, melyik módszer és milyen életkor a legalkalmasabb a szobatisztaságra szoktatásra.

Már a szobatisztaság fogalma sem egységes: különböző fejlettségi állomásokat takarhat a teljes önállóság és a szárazon maradás képessége között. A legszigorúbb definíció szerint az a szobatisztaság, amikor a gyerek teljesen önállóan irányítja saját higiéniáját, és ehhez nincs szüksége segítségre, felügyeletre vagy emlékeztetésre. Ez a teljes vagy önálló szobatisztaság. Szobatisztának tartható az a gyerek is, aki bár nem teljesen önálló minden lépésben, de szülői segítséggel képes arra, hogy kizárólag bilibe vagy WC-be ürítsen. Ezt segített szobatisztaságnak is nevezik. A szobatisztaság értelmezésében persze szerepet játszik a kultúra és a tárgyi környezet is: a természeti népeknél egy kisgyereknek nem kell megtanulnia az angol WC használatát, a cipzár és a gombok kezelését, a hideg-melegvizes csap működtetését ahhoz, hogy szobatiszta legyen, míg nyugaton ezek mind hozzátartoznak az önállósághoz. A szobatisztaság tehát olyan komplex képességeket jelent, amelyek lehetővé teszik, hogy a gyerek a társadalom által elfogadhatónak tartott módon, a megfelelő helyen és időben ürítsen – és mindezt a megfelelő életkorban sajátítsa el.

A „megfelelő életkor” ideje azonban korántsem tisztázott – a szobatisztaságra szoktatás kezdetének ajánlása gyakorlatilag kutatási eredményekre nem támaszkodó „divatokat” jelent. A 30-as években a minél korábbi szobatisztaságot szorgalmazták, és ezt rigorózus, sőt erőszakos módszerekkel kívánták elérni. A gyermekekben okozott károkon túl az irányzat nagy vétke, hogy a nyugati világ tudatába generációkra beégette, hogy a „korai” és az „erőltetés” elválaszthatatlan fogalom. A csecsemőkori szobatisztaság kérdéseivel szembeni érzelmi ellenállás olyan erőssé vált, hogy az évtizedeken át áramló információ sem tudta megingatni. A más kultúrákban jól működő „korai” szobatisztasági szokások tudományos beszámolókból rég ismertek, – a nyugati kutatások eredményei pedig arra utalnak, hogy a csecsemőkori ürítés nem pusztán gerincvelői reflexműködés, mint korábban gondolták, hanem a szükséglet felmerülése már csecsemőkorban agykérgi aktivitással jár. A gyerekek egyre korábban vannak tudatában hólyagműködésüknek – mégis folyamatosan egyre későbbi időpontokat ajánlanak a szobatisztasággal való ismerkedésre. (Nehéz nem gondolni arra, hogy ebben szerepet játszhat az a tény is, hogy a nagy pelenkagyártók szívesen támogatnak olyan kutatásokat, amelyek a késői kezdés helyességét támasztják alá.)

 A jelenleg leginkább elfogadott érési elmélet és a rá alapozott „gyerekközpontú” megközelítés hívei szerint a szobatisztaság eléréséhez különböző nyelvi, motoros, szenzoros, neurológiai és társas készségek szükségesek. Elengedhetetlen a fiziológiai érettség (tud ülni, járni, felöltözni, levetkőzni), a külső visszacsatolás (megérti és teljesíti az utasításokat) és a belső visszacsatolás (önbecsülés és motiváció, a nevelőkkel való azonosulás vágya, önállóság). Ezzel tulajdonképpen az ürítés szükséglete teljességgel kikerül a figyelem fókuszából – a gyermek első életéveiben szinte nem is létezik –, helyébe pedig a szobatisztaságra való képesség lép. Így a nyugati világban az ürítés az egyetlen terület, ahol a gyereknek szóban kell megfogalmaznia és logikailag kell megértenie a szükségleteit – különben nem kap segítséget a kielégítésükhöz.

Az érési elmélet melletti legjelentősebb érv, hogy csak a bili használatára lehet korábban rászoktatni a gyerekeket, de éjszaka nem maradnak szárazon, míg a hólyag és a belek akaratlagos irányításának érése meg nem történik. Nyilvánvaló azonban, hogy az elhanyagolt képességek „maguktól” lassabban fejlődnek, mint azok, amelyeket folyamatosan használnak. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy a világ gyermekeinek többsége már akkor szárazon alussza át az éjszakát, amikor a nyugati gyerekek szobatisztaságra szoktatását még el sem kezdik.

 

Hogyan történik a szobatisztaságra szoktatás egy olyan kultúrában, ahol a csecsemők szükségleteinek szerves része az ürítés, és ahol úgy tekintenek rájuk, mint születésüktől tanulásra képes lényekre?

A kelet-afrikai digóknál például az első hetekben kezdik a szobatisztaságra szoktatást, és a befejezést 4-6 hónapos korra várják. A csecsemők első 2 hónapjukat állandó fizikai kontaktusban töltik az anyával, később a családtagok (elsősorban a testvérek) fokozatosan átveszik a gondozást. A sok fizikai kontaktus mellett a gondozásra jellemző, hogy nincs kijelölt alvási idő, a gyerek igény szerint szopik, és a felnőttek azt gondolják, hogy a sírásra adott válasz lehetőség arra, hogy a csecsemőt tanítsák.

A szoktatásban az anya vállal minden felelősséget. Megfigyel, kezdeményez – és hisz benne, hogy a gyerek hamar elsajátítja az ürítés megfelelő módját. A pisiltetést hangjelzéssel kísérve, a csecsemőt a lábára fektetve, meghatározott pózban tartva végzi, amikor a csecsemő testtartásából, izomfeszültségéből, nyögéseiből, sírásából úgy látja, hogy a gyereknek szüksége van rá. A csecsemő jelzéseire reagálva megerősíti annak a zsigeri érzetekkel kapcsolatos reakcióit. A sikeres ürítés után az anyák testi közelséggel, szoptatással jutalmazzák a csecsemőket. Ha a pisiltetés nem jár sikerrel, különösebb érzelemnyilvánítás nélkül folytatják a korábbi tevékenységet, mintha mi sem történt volna. A gyakorlat feszültségmentes, a csecsemőgondozás normál része, ahol mások is jelen vannak.

Az anyák elvárják, hogy a gyerek fokozatosan egyre aktívabban jelezzen – például amikor már tud, másszon az anyja lábára. Az első évben a „baleseteket”, bár ritkán fordulnak elő, normálisnak tartják, és nem csinálnak belőle gondot, azonnal feltakarítják. A gyerek tehát mindig a saját szintjén aktív, nem pedig passzív elszenvedője az anya irányította szoktatásnak, amely egyébként eleve a gyerek szükségleteire támaszkodik. A folyamat kölcsönös kommunikáció és tanulás, egymás egyre jobb megismerése, nem pedig egy merev előírásrendszer betartatása. Bár gyakorlatában meglehetősen különbözik a nyugati értelemben vett „gyerekközpontú” módszertől, lényegében azonban nagyon is hasonló elveken alapul: a gyerek igényeire támaszkodó, gyengéd és odafigyelő hozzáállást jelent.

 

Vajon alkalmazható-e a fentiekhez hasonló gyakorlat a nyugati kultúrákban, ahol nemcsak a szemlélet, hanem a tárgyi környezet és az életmód is jelentősen különbözik egy afrikai törzsi társadalométól?

Anekdotikus beszámolók, kontrollált vizsgálatok és kérdőíves felmérések egyaránt azt bizonyítják, hogy a fenti kérdésre igennel kell válaszolnunk.

A nyugaton alkalmazott eszközök nagyban hasonlítanak a fentiekben leírtakhoz: a gondozó a gyermek jelzéseit és napi ritmusát megfigyelve ajánlja fel neki a kívánt helyre (tálkába, wc-be, bilibe stb.) történő ürítés lehetőségét, miközben testét biztonságosan megtámasztva egy meghatározott pózban tartja, és az ürítést jellemzően hangadással is kíséri. A csecsemők hamar megtanulják a „műveletet” a helyszínnel, a pózzal és a hangjelzéssel társítani, a szülők pedig fokozatosan kiismerik gyermekük ürítési szokásait és jelzéseit, és megtanulnak az intuíciójukra hallgatni, ami önmagában is jelentős tényező lehet a gyermekkel kialakított kapcsolatban.

A csecsemőkori segített szobatisztaság gyakorlata jellemzően nyugaton is szervesen szövődik a kötődő nevelés – egyébként szintén a természeti népektől újratanult – elemei közé: az éjszakai jelzéseket nehéz észrevenni, ha a gyerek nem alszik a szülők fizikai közelségében. A csecsemők mozgásaiban való eltéréseket akkor érzik legjobban, kommunikációjuk akkor a legszorosabb, ha a babát a testükön hordozzák, a csecsemő igényeinek azonnali kielégítése pedig éppúgy megnyilvánul az igény szerinti szoptatásban és a sírás kommunikációs értelmezésében, mint az ürítés igényének kiszolgálásában.

A csecsemőkori segített szobatisztaság fiziológiai hátterében az áll, hogy bár a záróizmok akaratlagos megfeszítésére az újszülöttek még nem képesek, de már a kis csecsemők is el tudják azokat lazítani. Mivel az így nevelt csecsemők kezdettől fogva szenzitizálva vannak a finom érzékletekre, ezek jelentkezésekor jeleznek, és ha lehetőséget kapnak, a hólyag tartalmát elengedik. Az önálló szobatisztaságtól eltérően itt tehát kezdetben nem szükséges a visszatartás képessége, csak az ellazításé.

 

Hol a „csapda”?

Nyugati felfogásban szocializált énünk első reakciója az aggodalom, hogy a gyerekek „korai” szoktatása úgy fizikailag, mint lelkileg ártalmas lehet. A hagyományos kultúrákban azonban ilyen jellegű ártalmakat nem figyeltek meg, és ami talán ennél is relevánsabb a mi körülményeinkre: az eddig lefolytatott vizsgálatok szerint ennek a gyakorlatnak a nyugaton élő csecsemőkre és gyermekekre sincsen semmilyen negatív hatása. Mi több, a rövidebb ideig vagy egyáltalán nem pelenkázott gyerekek körében kevesebb a bőrirritáció és a húgyúti fertőzés is. A pszichés hozadék a kötődő nevelés előnyeibe illeszkedve a szorosabb kötődés és a nagyobb érzelmi biztonság lehet.

A nyugati szemléletből adódó másik ellenvetés az, hogy itt valójában nem a gyerek tanul, hanem a szülőnek kell megtanulnia értelmezni a gyerek jelzéseit. Ez részben nem állja meg a helyét, hiszen a gyerek is tanul: megtanulja összekötni a záróizmok ellazítását az ürítéshez használt helyszínnel, pózzal és hanggal, fokozatosan megtanulja a vizeletét addig visszatartani, míg jelzést nem kap az ürítéshez – és nem mellesleg megtanulja, hogy minden szükségletében számíthat a szüleire és bízhat benne, hogy azokat kielégítik. Másrészt az észrevétel jobban jellemzi a kritika nézőpontját, mint a tárgyát, hiszen gondoljunk csak bele, mennyire visszás hátrányként felfogni azt, hogy a gyerek szükségletének kielégítésében a szülő aktív szerepet vállal, amikor ez akár a világ legtermészetesebb dolga is lehetne.

Megalapozottabb az a kritika, hogy ez a nevelési mód nagyon időigényes. Ez – az eldobható pelenka használatához képest – tagadhatatlanul így van, de ezt a tényt számos szempont módosítja. Egyrészt a módszer jellemzően abban a néhány hónapban igényel igazán intenzív figyelmet, amikor a kis csecsemőt úgysem hagyják magára a szülők, a kötődő nevelés gyakorlói pedig az ürítési igények figyelembevétele nélkül is szinte állandó testi közelségben tartják. Néhány hónapos intenzív időráfordítást igényel, ami a gyerek és a szülő számára is kellemes és számos előnnyel jár – sem objektíve, sem szubjektíve nem feltétlenül „hosszabb” időben, mint az éveken át tartó pelenkázás, ami ritkán szerez örömöt akár a szülőnek, akár a gyereknek.

Az észrevétel azonban felveti azt a fontos szempontot, hogy ezt az eljárást valószínűleg nem találja vonzó alternatívának, és soha nem is fogja annak találni minden nyugati szülő. Sokak számára jelenthet problémát, hogy szemlélete a felpörgött ritmusú, teljesítmény-centrikus és lineáris fejlődésben gondolkodó, „civilizált” életmódtól idegen,  társadalmi támogatottsága pedig – egyelőre – gyakorlatilag egyáltalán nincs.

A legtöbb félreértéshez továbbra is az vezet, hogy a „biliző csecsemő” elrettentő képzete mint embléma villan fel a csecsemőkor és a szobatisztaság bármilyen formájának együttemlítése kapcsán, s a szakmai és a laikus közvélemény egyaránt a nyugati nevelési gyakorlat, az itt ismert eljárások (főleg a már említett, erőszakos szoktatás) kontextusában, a kötődő nevelés szövetéből kiragadva próbálja elhelyezni. Ennek a módszernek azonban tulajdonképpen semmi köze az általunk ismert szobatisztaságra szoktatáshoz – teljesen megkerüli a kérdést, hiszen ha nem zavarjuk meg a csecsemő természetes érzeteit az ürítéssel kapcsolatban, nincs szükség rá, hogy helyrehozzuk azokat. A szobatisztaságra szoktatás tulajdonképpen egy olyan probléma kezelése, amelyet maga a pelenkázás hoz létre. A gyerekeknek intellektuálisan kell újra felfedezniük, amit az érzékeik elfelejtettek, és az éveken át tartó maladaptív tanulást kell korrigálniuk. Ennél a módszernél azonban a szobatisztaság nem végcél, hanem melléktermék – ahogy a szoptatásnak sem célja az elválasztás, még ha végül ahhoz vezet is. Nem az a cél, hogy az anya megszabaduljon egy tehertől, hanem hogy elmélyítse kapcsolatát gyermekével.

Az önálló szobatisztaság elérése – bár rendszerint korábban következik be, – éppúgy nem sürgős a szülőnek, mint az érési elmélet követőinek, a különbség mindössze annyi, hogy az addig eltelő idő alatt pelenkázzák-e a gyereket, vagy a maga szintjén elérhető, részleges önállóságban segítik. Ez a különbség különösen sokat jelenthet a speciális igényű gyermekek nevelésénél, akik a nyugati módszerrel nehezen szoktathatók szobatisztaságra, és akár még iskolás korukban is pelenkát hordanak. A „rögtön” önálló szobatisztaságot szorgalmazó megközelítés helyett csecsemőkoruktól segítetten szobatiszta gyermekek egyrészt fokozatosan birkózhatnak meg az egyre nagyobb önállóság követelményével, másrészt esetenként sok-sok pelenka nélküli évet nyerhetnek, míg a teljes önállóságot elérik.

A módszer haszna tehát sokrétű: az egészségügyi és környezetvédelmi előnyökön túl elkerülhetőek vele a jellemző szobatisztaságra szoktatási problémák. A gyermekük jelzéseire és saját intuíciójukra figyelő anyákban erősíti a meggyőződést, hogy gyermeküknek a legjobbat adják s kapcsolatuk a lehető legmélyebb és legbensőségesebb. A gyermek ugyanakkor azt a visszajelzést kapja a környezetétől, hogy szükségletei fontosak és kielégülnek, a világ pedig egy jó hely, ahol érdemes élni és ahol érdemes bízni. Jóllehet a módszer nem univerzális csodaszer, és minden bizonnyal nem is illeszthető be zökkenőmentesen minden nyugati ember életmódjába, ezek a pozitív hatások mégis megérik azt a kis nyitottságot és elfogulatlan gondolkodást a csecsemőkor és a szobatisztaság kapcsolatáról, amelyre oly nagy szükség lenne a szemléletváltáshoz és az új információk befogadásához…

 

A II. díjas pályamunka szerzője az ELTE PPK pszichológia szakának  IV. évfolyamos hallgatója

Share

Ez is érdekelhet

Akiket szeretsz, meg minden… De azért minden áldott nap, stresszes helyzetben, szűk helyen, hááát… Tapasztalatból kel

Miként beszéljünk a gyerekekkel mindarról, ami most körülöttük történik?

Szám szerint 250 ezer demens beteg él ma Magyarországon, és ha hozzávesszük a közvetlen családtagokat, akkor szinte b

Velük, körülöttük pedig olyan erőn felül teljesítő családtagok, akik információk nélkül, magukra utalva próbálnak dűl

Ezek közül az egyik, hogy kizárólag a rémisztő külsejű, furcsán viselkedő idegenektől kellene tartani.

A családterápia alapfeltevése, hogy a családon belül megjelenő érzelmi és viselkedési nehézség, tünet nemcsak az egyénhez tartozik, hanem a családi rendszer működésének zavarát...