Búcsúzóul megtudtuk, hogy aki azt is felismeri, hogy az emberiség jó része arra vágyik szenvedélyesen, amit ő már un, és, hogy bizony a mi vágyaink netovábbjából is van, akinek már teljességgel elege van, annak új dimenziók nyílnak meg a boldogságkeresésben. De mik ezek az új dimenziók?

Vágyaim tárgyát ők már unják

Örömtérképünket további tudatos munkával kincses térképpé is alakíthatjuk. No de erről később. Most először is vizsgáljuk meg, mi is ez az unom-unják dolog. Mindannyian láttunk már olyat, hogy valaki nem becsül meg valamit, amire nekünk nem futja, vagy valamilyen más okból mi nem juthatunk hozzá. Lehet ez autó, szép ház, kutya, pozíció, szerelmi partner, hitves, vagy csak egy nekünk túl drága műszaki kütyü. Ilyenkor rendszerint indulatosan odaintünk, mondván: „Észre sem veszi, hogy mije van, bezzeg én megbecsülném! Túl jó dolga van, azért nem látja, azért pazarolja, mellőzi, azért nem törődik vele. Csak nekem egyszer ilyenem volna, én bizony értékelném, szeretném, dédelgetném, vigyáznék rá!” Ezt mondjuk. És el is hisszük. Újra és újra elhisszük magunknak ezt az ártatlan önámítást. Pedig nekünk is van ám sok mindenünk, amit észre sem veszünk, nemhogy dédelgetnénk. Dolgok, élmények, személyek, akiket és amiket kimondottan rutinnal kezelünk, akikkel rutinszerű a kapcsolatunk. Ezeket a személyeket, helyzeteket és tárgyakat csak a hirtelen jött hiányuk képes nekünk újra megmutatni, néha már túl későn. Ám van egy másik út is, nemsokára elmondom.

Gyerek voltam, alig kamaszodtam, mikor egy este ismét kis társaság gyűlt össze nálunk, balatoni, sufniszerű házikónk előtt, a csillagos ég alatt. Boroztak, nótáztak, bölcselkedtek a felnőttek. Egyikük egyszer csak anyukám elöl hagyott Film Színház Muzsika magazinjára bökött, amin kép volt látható Sophia Lorenről, egy letűnt kor szépségideáljáról, és így sóhajtott: „Íííjj, ha nekem ő lehetne a feleségem, gyerekeeeek….” – szeme elrévült, szinte könnyes lett. „Hagyd el, Guszti, őt is unja már valaki!” – szólt késlekedés nélkül, szelíden a válasz. Minden durvaság nélküli tiszta életbölcsesség volt mindkét gondolat.

A vágy, a beteljesülés és a megszokás. Itt kéne felemelt karokkal térdre rogyni, és égre emelt tekintettel kiáltani: MIÉÉÉRT? Tényleg: miért szokjuk meg a dolgokat?

Nos azért, hogy mindig készek legyünk az új befogadására. Az újdonság mindig érdekes avagy veszélyes dolgokat rejthet. Túlélőnyelven: az új bucka mögött új gyümölcs és új ragadozó is rejtőzhet. Az újat ezért nagyobb figyelemmel kísérjük. Bármilyen élőlényben az új ingerre való fókuszálás, az úgynevezett orientációs reakció segíti az egyedet, hogy nagy energiát adjon a felfedezésnek, magának az érzékelésnek, és az új ingerekre való válaszreakciónak.   Az új figyelemmel kísérése egy készenléti állapot tehát, amelynek evolúciós, túlélést növelő hatása van. Egyrészt a jól ismert, megszokott dolgok ritkán rejtenek meglepetést vagy veszélyt. Másrészt a folyton újdonságot hozó életben lehetetlen mindig új és új dolgokkal növelni a részletesen megfigyelt dolgok körét úgy, hogy közben minden régi és megszokott inger megfigyelését is fenntartjuk. Egészen egyszerűen azért, mert minden érzékelő élőlénynél korlátai vannak az egyszerre érzékelhető dolgoknak. Az új dolgok pedig egész életünkben csak jönnek és jönnek. Megismerünk, megtanulunk és megszokunk mindent. Kellemest és kellemetlent. Mindent. Az élet alkalmazkodik. Mint bolygó, mint faj, mint egyed, mint idegsejt. Mindig.

A megszokás biológiája avagy a deszenzitizáció 

A deszenzitizáció olyan folyamat, amely során az idegsejtek vagy receptorok csökkentik érzékenységüket egy bizonyos ingerrel szemben. Ez a folyamat kulcsfontosságú szerepet játszik a homeosztázis fenntartásában és a normális idegi működésben. Az idegi háttere a deszenzitizációnak a következőképpen működik:

1. Receptorok és idegvégződések: Az idegi hálózatokban található receptorok vagy idegvégződések az ingernek való folyamatos expozíció következtében kimerülhetnek, vagy csökkenthetik az ingerrel szembeni érzékenységüket.

2. Downreguláció: Egyes receptorok csökkentik a működésüket vagy számukat a folyamatos ingerlés hatására. Ez a downregulációs folyamat segít csökkenteni az idegsejtek reakcióját az ismétlődő ingerlésre.

3. Feedback mechanizmusok: A deszenzitizációt elősegítő feedback mechanizmusok válaszokat szabályoznak az ingerre, és segítenek fenntartani az idegsejtek homeosztázisát.

4. Szinaptikus plaszticitás: Az idegi hálózatokban zajló szinaptikus plaszticitás során az idegvégződések átalakulnak, és alkalmazkodnak az ingerlés gyakoriságához és intenzitásához, ami a deszenzitizációs folyamat része lehet.

Ezen folyamatok együttesen segítik az idegsejtek normális működését és a környezettel való hatékony kommunikációjuk fenntartását a deszenzitizáció révén.

Cipőt vagy autót?

Akkor hát hogy lesz ebből újra és újra elégedettség? Folyton újjal kell magamat bombáztatnom, hát nincs kiút? Fogyasztói társadalom, élvezői társadalom? Igen is és nem is. Valóban újdonság kell az ösztönös figyelem fenntartásához. Folyton megújuló vágyaink is mindig új ingerek után kutatnak. Ám nem csak az új vágyak kielégüléséből származik elégedettség.   Nem kell mindig külső új! Korábban azt mondtuk, hogy van egy másik módja felfedezni a megszokott dolgok örömét. Van másik új, ez a belső új. Ha úgy tetszik, van másik út, ez a belső út. 

A Földön több mint 8 milliárdan élünk, nüansznyi genetikai különbségekkel. Vagyis az öröm felfogására képes érzékeink – az elmét is ideértve – nagyon-nagyon hasonlóak. Körülbelül másfél milliárd embernek nincs megfelelő lábbelije ,vagy akár annak nevezhető alkalmatossága. Az ő vágyuk valószínűleg egy jó cipő. A belülről megélt vágyakozásuk testi és lelki érzékleti szinten megegyezik azzal a vágyakozással, amit egy jómódú ember él meg, például egy új autó után sóvárogva. Ha megkapják vágyaik tárgyait, ki-ki cipőt és autót, az öröm, ami őket átjárja, szintén ugyanaz lesz. A következő maximum három hónap során az új cipős ember megszokja a cipőt, az új autós ember megszokja az új autót. És bár ebben az is szerepet fog játszani, hogy az új autós ember az új autósok közé kezdi magát sorolni, másik hősünk pedig a cipősök közé, ez lényegileg idegélettani törvény. Megszokják. Kész. Mindketten elkezdenek valami újra vágyni. A cipős mondjuk egy biciklire, az autós egy házra.

Most pedig cseréljen helyet a két szereplő! Az új autós járjon mezítláb eztán, és nélkülözzön, mint a másik korábban, a cipős kapjon autót és egyéb javakat. Mi fog történni? Nos, ugyanazzal a sóvárgással vágyik majd egy cipőre, aki korábban autóra vágyott, a cipős néhány hónap alatt megszokja az autót, és előbb vagy utóbb vágyni fog egy új autóra. Ezen sóvárgások és a kielégülésük után érzett öröm fizikailag és lelkileg megint csak azonosak lesznek. Tehát kimondható, hogy az öröm, a megélt boldogság nem függ a külső világtól, ezek egyedül a belső megéléstől, az elme értelmező munkájától függnek. Testelménk ugyanazt a boldogságot képes megélni teljesen különböző külső ingerek hatására, és arra is képes, hogy azonos külső tényezők következtében olyan teljesen eltérő érzelmeket és érzékleteket éljen át, mint a boldogság és a közöny.

Ez aztán a jó hír! Azt régóta tudjuk, hogy a világon az egyetlen, amit képesek vagyunk megváltoztatni, az saját magunk. Minden mást csakis ezáltal. Tehát, ha a belső megélésünket szabályozni tudjuk, gyakoribb lesz a boldogságunk. De hogyan szabályozzam a külső dolgok belső megélését úgy, hogy ne torzítsam a realitást? Vajon mi az, ami cipős-autós kalandorainknak a legerősebb tapasztalása volt? Mivel mindketten megélték a nélkülözést, bizonyos, hogy hálával fognak tekinteni a cipőjüktől kezdve az új házukig mindenre. Soroljuk fel tehát rendszeresen magunknak, amiért hálásak vagyunk! Vegyük sorra, hogy ki az vagy mi az, ami vagy aki , ha nem lenne, hiányozna. Frissítsünk a régi személyes vagy tárgyi kapcsolatainkon hálával! A hála jó érzés, tehát szaporítja boldogságpillanatainkat. Ez az elégedettség iskolájának második szintje. 

És miért állnánk meg itt? Lépjünk a harmadik szintre, hiszen boldogságpillanatokból sosem elég! Legyen egy nagy célunk. Az egyetlen, amit esélyünk van megváltoztatni a világon. Legyen hát a cél most egyszerű, külső örömforrások helyett egy összetett belső örömforrás!

Örömtérképből kincses térkép

Ha az örömtérképünkön körbe-körbe szaladgálunk a nagy örömök között, azt is meg fogjuk unni. Valami állandó kell. Valami, ami az oly sokat szidott, mégis a normális élethez is nélkülözhetetlen egónak folyamatos örömforrás, ami a lelkünknek egy folyamatosan megújuló, mégis állandó kihívás. Állandó értékrend. Napi több száz döntésünkben állandó mérce. Energiát adó bonbonjaink kiválasztásában örök segítségünk. Ez a valami, az a bizonyos nagyobb „dolog” mi magunk kell, hogy legyünk. Egy távlati elképzelés magunkról. Egy évek alatt fejlesztendő, mégis részletében bármely pillanatban megvalósítható, nekünk tetsző én. Legyen részletes tervünk arról, hogy kik akarunk lenni. Legyen visszatérő álmunk, hogy hogyan viszonyulnak hozzánk az emberek, és azt valósítsuk meg magunkban! Akarjuk tudni, hogy kik és milyenek leszünk 5 év múlva, 10 év múlva, 40-50 év múlva!

A nekem tetsző én

A mindent átható boldogság érzése az, amikor a jó úton járok. Amikor érzem, hogy azt teszem, amit szeretek, és amiben egyre jobb vagyok.   Mikor cselekvés közben eszünkbe jut: igen, milyen régen szerettem volna ezt csinálni. És most milyen jó, hogy ezt teszem! Ez a „saját utamat járom” felemelő érzése. Ez lehet tehát az elégedettség és boldogság állandó, élethosszig tartó forrása.

Bonbonkereső gyakorlat

* Keressük meg az energianyerő pontokat az életünkben!

* Mi az, amiben jó vagyok? Mi az, amit élvezek? 

* Készítsünk egy listát azokról a cselekvésekről és eseményekről, amelyek közben örömöt vagy nyugalmat érzünk!

Pl.: friss levegő, evés, ivás, társaság, szerelem, beszélgetés, film, peca, autó, főzés,   régi fotók nézegetése, sziklamászás, fekvés, meditáció, relaxálás, önkénteskedés, sport, zene stb.

Energianyelő pontok

Írjuk le azokat az életünk során bekövetkező eseményeket, történeteket, cselekvéseket és találkozásokat, amelyek után szomorúságot, dühöt, szégyent vagy félelmet éreztünk!

Ez a két lista – az energianyerő és energianyelő – életünk két állandó listájává kell, hogy váljon, folyamatosan bővíthetjük, alakíthatjuk őket.

Hogyan kezdjünk hozzá?

Először vegyük számba, mivel vagyunk elégedettek most. Ez az alap. Másodszor, mi az, amin csiszolnunk kell. Harmadszor, mi az, amit meg kell tanulnunk, és negyedszer: mi az, amit el kell hagynunk. Mi van az utunkban.

A nekem tetsző én tehát egy folyamatosan alakuló ideálkép kell, hogy legyen. Talán nem lesz része minden öt év múlva, ami most fontos nekem, és most sem láthatom minden részét, hisz holnap is hozzátehetek valamit.

A fontos, hogy legyen egy nekem tetsző énem, aki felé elindulhatok. Akinek a megvalósítását apró részletekre bonthatom, és nekikezdhetek akár most is, és mostantól minden további pillanatban. Többé nem kell tanácstalanul forgolódnom a sok rám zúduló, vágykeltő inger között. Rájuk nézek, és kiválasztom azt, amelyik a nekem tetsző én felé visz, a többit szelíden elbocsátom. Így nem kell csillió megmondóember ideáljai között bogarásznom a sajátomat. Meghallgatom őket, és csak azt fontolom meg, ami az én jövőm szempontjából érdekes. Nincs szükség arra, hogy a média, a barátaim, az ismerőseim és a segítőim javaslataiból gyúrjak néhány bizonytalan életszakasz-tervet. És legfőképpen: nem kell tovább keresnem a nagy célt! Valaki, akivé válni akarok, valaki, akinek a csírája már most is én vagyok, ez a cél.

Minden választásom mostantól magának a célnak a megvalósítása. Egy folyamatosan alakuló, de minden pillanatban megvalósított célé. 

Ez a nekem tetsző én. A hozzá vezető út pedig a saját utam, és csakis az enyém.