Jelenlegi hely

Ál-arc – A testdiszmorfiás zavar bemutatása

Féltek attól, hogy mások előtt nevetségessé válnak, s nem fogadják el őket az emberek.

Az emberek egyre nagyobb hányada próbál álarcot venni, hogy sikeresebb, boldogabb, szebb vagy gazdagabb legyen, de időközben olyan zavarok – mint a diszmorfofóbia – alakulhatnak ki bennük, melyek következtében már nem magukat látják a tükörben. A görcsös akarás, a tökéletességre törekvés megfertőzheti az emberi kapcsolatokat is, míg végül semmi más nem marad, csak a tükör, a magány és az alak kényszeres vizsgálata. Érdemes tehát elgondolkodnunk azon, hogy mit is szeretnénk látni: azt, aki a tükörben van, vagy akit szeretnénk, hogy ott legyen?

Szerző: 
Cikkek: 

 

„Vigyázz, hogy világosat gondolsz-e, vagy sötétet; mert amit gondoltál, megteremtetted.” (Weöres Sándor

Nem ritka, hogy az emberek elégedetlenek küllemükkel, s bizonyos testrészeiket szívesen elcserélnék barátjukkal vagy barátnőjükkel. Azt azonban kevesen gondolják, hogy ez az érzés néha kóros méreteket ölt némely ember gondolkodásában. Ez is betegség, melynek neve: diszmorfofóbia (testdiszmorfiás zavar). Több mint egy évszázaddal ezelőtt írta le ezt a zavart dysmorphophobia néven Enrico Morselli olasz pszichiáter. A betegség elnevezése a görög „dysmorphia” – alaktalanság szóból ered, amely már Hérodotosz ókori írásaiban is fellelhető.

A világtörténelemből és az irodalomból számos példa ismert, melyek a külső megjelenés rendellenességének sorsfordító szerepét állítják középpontba. Gondoljunk csak Quasimodóra, Cyranóra, az Operaház fantomjára vagy a XIX-XX. századi irodalomból jól ismert Gregor Samsára, Kafka féreggé változott hősére. Ezek a – történetekből ismert – „torz” alakok elrejtették testi hibáikat és eltávolodtak a környezetüktől, mert szentül hitték, hogy csúnyák. Féltek attól, hogy mások előtt nevetségessé válnak, s nem fogadják el őket az emberek.

A tünetek közé sorolható: a saját test észlelésének zavara, elégedetlenség bizonyos testrészekkel, a hibás testfelületek elrejtése, állandó ellenőrzése, amely alapvetően jelentős szorongással és az élettér beszűkülésével jár. A torznak észlelt testtel való állandó foglalkozás jelentős teljesítménycsökkenést eredményez az élet minden területén. A betegség kezdete viszonylag fiatal életkorra tehető, s megfelelő kezelés nélkül krónikussá válik.

A testdiszmorfiás páciensek attól a képzettől szenvednek, hogy valamilyen deformitás van a testükön. Ez a deficit az esetek egy részében egyáltalán nem létezik, csupán a páciensek képzelik a meglétüket. Az esetek többi részében pedig valóban van egy kis szépséghiba, de a betegek aggodalma túlzott. A testi hibájukkal való állandó foglalkozás leköti idejük nagy részét, és nem magyarázható más mentális zavarral (pl.: olyan bőrhibákkal kapcsolatos problémák esetén, melyek kialakulásának hátterében egyértelműen organikus okok állnak).

Időigényes és visszatérő szokásaikhoz sorolhatóak: a test tükörben való ellenőrzése – vagy éppen ellenkezőleg, a tükrök elkerülése; testi problémájuk elrejtése ruha, smink, paróka stb. felhasználásával. Orvosról orvosra járnak testi hibájuk korrekciójának reményében, így főleg bőrgyógyászati és plasztikai sebészeti rendeléseken jelennek meg és részesülnek kezelésben.

Vegyük például annak a 32 éves brókernek az esetét, aki kopaszodása miatt fordult bőrgyógyászához. Elmondta, hogy órákat szokott a tükör előtt tölteni, miközben a haját nézegeti és nagyon ideges, ha hajszálakat talál a zuhanyzótálcában. Mások előtt magabiztosnak látszik, de úgy érzi, undorító, és nem tud barátnőt szerezni. Két éve szenved attól, hogy hibákat keres a testén, azóta átesett két orrműtéten, és számtalan plasztikai sebésznél, bőrgyógyásznál járt már. Helyzetét kétségbeejtőnek tartja, és gyakran gondol az öngyilkosságra. (Schwartz, 2008)

A gondolkodás középpontjába is a vélt vagy valós probléma kerül, ami alapvetően irányítja a beteg érzelmeit, társas kapcsolatait és helyzetekhez való viszonyulásait is. A betegség miatt kialakuló distressz olyan cselekvéseket eredményezhet, mint öngyilkossági kísérletek vagy gondolatok, a „helytelen” orvosi vagy sebészeti beavatkozások javítása, újabb orvosok keresése, a legtöbb hétköznapi tevékenység mellőzése, teljesítménycsökkenés a munkában.  

A testdiszmorfiás beteg úgy gondolja, mindenki őt figyeli, ezért „fogyatékosságát” igyekszik elrejteni mások elől, nehogy nevetségessé váljon. Aggodalma középpontjában a test bármely része állhat, nem ritka az sem, hogy egyszerre több testrészével elégedetlen. A leggyakoribb problémás területek: bőr, arc/fej, orr, túlsúly, has, mell, szemek, combok.      

Mindezek eredményeképpen a testképzavar problémája idővel meghaladja az egyént, és túllépve rajta jelentős romlást okoz a társas és szociális kapcsolatok területén. A betegség következményeinek súlyossága a munka és a szociális háló elvesztésétől a teljes izolációig fokozódhat.

Önértékelésük alacsony, félnek a visszautasítástól és az őket ért kritikáktól. Az általuk megélt szorongás és a folyamatos aggodalom már-már téveszmére hasonlít, emellett pedig számtalan pszichiátriai betegséggel társulhat: affektív zavarokkal (83-76%), szorongásos zavarokkal (66-70%), alkohol vagy egyéb kémiai szer használatával (37-49%), evészavarokkal (14-42%) és személyiségzavarokkal (40-47%) (Berrios és Kan 1996, Philips és mtsai 2006, Ruffolo és mtsai 2006).

Habár a diszmorfofóbiát a szomatoform zavarokhoz sorolják, tünettana alapján közelebb áll a kényszeres spektrumhoz, például kényszeressé válhat a testi eltérés keresése, tükörben való nézegetése. Fontos elkülöníteni az evészavarokat a testdiszmorfiás zavartól, noha mindkét betegség egyazon alapproblémából, a testképzavarból indul ki. Az evészavarok az utóbbi évtizedben gyakoribbá váltak a diszmorfofóbiás betegek körében: az összes evészavar élettartam prevalenciája nőknél 42,3%, férfiaknál 11,1%, mely értékek jóval meghaladják az átlagos populációban az evészavarok gyakoriságát (Phillips, 2005).

Érdekes tünet a diszmorfofóbiánál az orvosról orvosra járás jelensége, mely az úgynevezett Münchhausen-szindrómánál diagnosztikus fontosságú. Míg az előbb említett betegségnél a páciensek kórosan hazudoznak és szimulálják a betegséget, addig a diszmorfofóbiások meglehetősen nagy szorongást éreznek testük torz észlelése miatt.    

Az Egyesült Államokban végzett vizsgálatok alapján a diszmorfofóbia előfordulási gyakorisága normál populációban 2,4% (Koran és mtsai, 2008), ami figyelmet érdemlően magas érték abból kiindulva, hogy például a skizofréniának „csupán” 1% a prevalenciája. Ezek az eredmények számos kutató figyelmét keltették fel a kórkép iránt, így a testdiszmorfiás zavarral kapcsolatban egyre több vizsgálatot végeznek világszerte.

A betegek kórtörténetében több plasztikai sebészeti és bőrgyógyászati beavatkozás szerepelhet, melyek általában sikertelenek, vagy eredményük nem okoz tartós megnyugvást és megelégedést a külső megjelenéssel kapcsolatosan.

Egy Aouizerate és mtsai által végzett vizsgálatban 132 plasztikai sebészeti pácienst vizsgáltak meg, akik közül 12 (10 nő, 2 férfi) felelt meg a diszmorfofóbia diagnosztikai kritériumainak (9,09%-os előfordulás). A fóbia által érintett területek: bőr, orr, mell, láb vagy térd. Mindannyiuk esetében megfigyelhető volt valamilyen más pszichiátriai zavar is.

Ez volt az első nagyobb mintával rendelkező európai vizsgálat, melyben a kutatók azt figyelték meg, hogy a testdiszmorfiás betegek orvosról orvosra járnak – hogy korrigáltassák testi hibáikat –, de ha a műtét sikeres, a páciensek szorongása akkor sem csökken tartósan.  Mindezekből arra következtethetünk, hogy a plasztikai sebészek betegei közt jóval gyakrabban fordulnak elő testdiszmorfiás betegek, de a betegség felismerése gyakran elmarad. Ez utóbbi felmérés nem tükrözi hűen a testdiszmorfia férfiak és nők körében való előfordulását, hiszen nagy mintán végzett vizsgálat alapján nőknél 2,5%, férfiaknál 2,2% a  betegség prevalenciája. (Koran és mtsai, 2008)

A testdiszmorfiás zavar kezdete serdülőkorra tehető, átlagosan 16 éves korban jelennek meg a diagnosztikus tünetek, de szubklinikai formái már 13 éves korban kialakulhatnak (Phillips és mtsai, 2005). A Neziroglu és munkatársai által végzett kutatás során olyan fejlődési tényezőket vizsgáltak, melyek szerepet játszhatnak a testdiszmorfia kialakulásában. Diszmorfofóbiás betegeket interjúvoltak meg, központba állítva a korai életeseményeket és családi hatásokat, így azonosították azokat a stresszorokat, melyek már a betegség megjelenése előtt jelen voltak a betegek életében. Az érzelmi abúzus (pl.: elutasítás, kiabálás, elhanyagolás, bagatellizálás) nagy szerepet játszott a páciensek életében, ezt követte a szexuális (pl.: szeméremsértő simogatás, közösülés) és a fizikai (pl.: ütés, harapás, égetés) bántalmazás mint fő stresszor, melyek megzavarhatják a gyermek emocionális fejlődését, emellett szerepet játszhatnak a testdiszmorfia kialakulásában. Nem szabad elfelejteni, hogy a testdiszmorfia kialakulásának oka tisztázatlan, hiszen az alapját képző testképzavar hátterében a látórendszer működési hibája és/vagy kognitív, attitudinális tényezők is állhatnak.    

A betegség diagnosztikájában és kezelésében még nem rendelkezünk bevált protokollokkal. Angliában a NICE ugyan nem határozott meg irányelveket a kezelésre vonatkozóan, de javaslatot tett arra, hogy a diszmorfofóbiával diagnosztizált, vagy ahhoz közel álló pácienseket szakember (pszichiáter, pszichológus) vizsgálja meg és fejtse ki a műtéttel kapcsolatos javaslatait. Mindezek után a sebész még mindig dönthet a műtét mellett – egy olyan páciens esetében is, akinél az nem feltétlenül indokolt. Nem célszerű plasztikai beavatkozást végezni pszichózisban szenvedőknél, evészavaros pácienseknél és testdiszmorfiásoknál.

A plasztikai sebészeknek nehézséget okoz elkülöníteni a kisebb és nagyobb jelentőségű rendellenességeket, annak függvényében, hogy a páciens aggodalma meddig arányos az eltérés nagyságával. Megegyezés szerint a naponta több mint egy óra aggódás a hibás testrész miatt már kóros, de ezt a páciens beszámolója alapján nehéz felmérni. Emellett a testdiszmorfiás páciensek olyan leírásokat és kifejezéseket használnak, mellyel nyomatékosítani akarják orvosaiknak, hogy a műtétre valóban égető szükség van.

Az érintett orvosok képzése, továbbképzése megoldást jelenthet a betegek felismerésében, ezáltal a testdiszmorfia szűrése hatékonyabb lenne a plasztikai sebészek és bőrgyógyászok rendelésein. Nem ritka ugyanis, hogy a magánpraxisokban a plasztikai sebészeti páciensek között a diszmorfofóbia előfordulási gyakorisága 7-16% (Phillips és mtsai, 2005). A szűréshez azonban szakemberekkel való konzultációra és megfelelő diagnosztikai eszközökre van szükség (BDD-YBOCS: Yale-Brown Obsessive Compulsive Scale Modified for BDD, Phillips 1993, magyarul Németh 1994; BABS: Brown Assessment of Beliefs Scale, Eisen 1998).  

Előnyt jelent a kezelőorvos által előre összeállított, félig strukturált interjú használata, mely a betegség lényegi elemeire kérdez rá, pl.: Ha társaságban van, kellemetlenül érzi-e magát testi hibái miatt?

Kezelése kettős: pszichoterápia és az azt segítő gyógyszeres kezelés.

A páciensekben azt kell tudatosítani, hogy ne a testi hibákat korrigáltassák sebészeti beavatkozások révén, hanem a hibás percepció forrásait. Azaz a különböző kezelések során helyesen mérjék fel a problémás testrészt, és megszabaduljanak a hozzá kapcsolódó folyamatos aggodalmaskodástól. Ezért javasolják a kognitív viselkedésterápiákat és a szerotonin-visszavételt gátló antidepresszívumok alkalmazását.

Az első lépés mindenképp a műtét elhalasztása, legalább a terápia befejezéséig, bár olyan esetek is előfordulnak, ahol szükség van az első műtét után fennmaradó elégedetlenségre a terápia megkezdéséhez. Ezután a terápiában lépésről lépésre haladnak a további plasztikai segítség lemondásától a hozzáállásbeli változásokig, pl.: lemondani arról a tervről, hogy megváltozik a külseje, nem végez további „mentális plasztikai eljárásokat” a fejében, nem akarja megváltoztatni azt, amit nem tud. A testkép reális felmérésében és a betegségbelátásban sokat segíthet más testdiszmorfiás betegekkel való csoportos találkozás, illetve korábban diszmorfofóbiás páciensekkel való konzultáció is.

Az általam ismertetett kórkép viszonylag ritka, de az egyén számára szinte elviselhetetlen szorongást és előbb-utóbb társadalmi izolációt okoz, alkalmanként pedig megterheli az egészségügyi ellátó rendszer kapacitását is. A felismeréséhez szükséges korrekt diagnosztikus és terápiás protokollok kialakítása napjainkban is zajlik. Ennek sikeréhez szükség van valamennyi, e témával foglalkozó diszciplína, orvos, pszichológus együttműködésére.

Az emberek egyre nagyobb hányada próbál álarcot venni, hogy sikeresebb, boldogabb, szebb vagy gazdagabb legyen, de időközben olyan zavarok – mint a diszmorfofóbia – alakulhatnak ki bennük, melyek következtében már nem magukat látják a tükörben. A görcsös akarás, a tökéletességre törekvés megfertőzheti az emberi kapcsolatokat is, míg végül semmi más nem marad, csak a tükör, a magány és az alak kényszeres vizsgálata.

Érdemes tehát elgondolkodnunk azon, hogy mit is szeretnénk látni: azt, aki a tükörben van, vagy akit szeretnénk, hogy ott legyen?

 

Irodalomjegyzék

Aouizerate, Pujol, Grabot, Faytout, Suire, Braud, Auriacombe, Martin, Baudet, Tignol (2003): Body dysmorphic disorder in a sample of cosmetic surgery applicants. www.elsevier.com/locate/eurpsy

Kittler, Menard , Phillips (2006): Weight concerns in individuals with body dysmorphic disorder. www.sciencedirect.com

Neziroglu, Fugen (2008): Body dysmorphic disorder: Causes, characteristics,

and clinical treatments. www.elsevier.com/locate/bodyimage

Phillips, Katharine. A. (2005): The Broken Mirror: Understanding and Treating Body Dismorphic Disorder. Oxford University Press, New York.

Szabó Pál (2008): A testképzavarok néhány speciális vonatkozása: Testdiszmorfiás zavar, plasztikai sebészet és apotemnofília. In Túry Ferenc és Pászthy Bea (szerk.): Evészavarok és testképzavarok. Pro Die, Budapest, 93-107.

Tignol, Biraben-Gotzamanis, Martin-Guehl, Grabot, Aouizerate (2007): Body dysmorphic disorder and cosmetic surgery: Evolution of 24 subjects with a minimal defect in appearance 5 years after their request for cosmetic surgery. http://france.elsevier.com/direct/EURPSY/

 

 
 
A pályamunka szerzője a Debreceni Egyetem pszichológia szakának ötödik évfolyamos hallgatója
Share

Ez is érdekelhet

Ma, ha egy fiatallal valamilyen negatív élmény történik, odaül a gépéhez, megnyit két ablakot és azonnal kapcsolatba lép a barátaival, és – akár ugyanezen időben – blogjában is...

Mindenki ismeri azt a túlsúlyhoz kapcsolható hiedelmet, hogy a kövérség és a jókedv édestestvérek – vagyis, hogy aki

A magyar felnőttek 4 százaléka tartozik abba a rizikócsoportba, akiknél kialakulhat munkafüggőség.

A pszichés zavarokkal élők a járványhelyzet miatti szorongásnak még kiszolgáltatottabbak, mint a zavarokkal nem élő embertársaik.

A problémát kevésbé ismerő emberek többnyire úgy kezelik a depressziót, mintha az pusztán hangulati zavar lenne.

Ezek közül az egyik, hogy kizárólag a rémisztő külsejű, furcsán viselkedő idegenektől kellene tartani.