Jelenlegi hely

Lehetőségek kora? – avagy lábunk alá a talajt

Az énképet alkotó sokféle ismeret, tapasztalat, érzés egyetlen egésszé integrálódik az egyén számára

Ma a média minden lehetséges csatornáján keresztül – és azokon kívül is – elárasztanak az információk, ahhoz azonban nincsenek megfelelő eszközeink, hogy fel is dolgozhassuk az így nyert adatokat, és megküzdhessünk az egyre növekvő stresszel. Megfelelő információkezelő kompetenciák híján viszont ki vagyunk szolgáltatva a plakátokról integető szilikonmellű, csontvázalkatú modell-lányoknak, a Photoshopnak, vagy a szappanoperák érzelmeiket bámulatos művészi érzékkel kezelő sztárjainak, akik észrevétlenül kúsznak be életünkbe, és hatással vannak testképünkre, identitásunkra és önértékelésünkre is.

A XXI. század temérdek vívmánnyal ajándékozta meg az emberiséget, az Airbuszok és a Google Earth óta meglehetősen lecsökkentek a távolságok, a kábeltévé és az internet szélessávú csatornáin hömpölyögő információáradat az időt felgyorsította, ám nem növelte a társadalomban az érzelmileg stabil, lelkileg kiegyensúlyozott emberek arányát. Sőt, manapság a depresszió, szorongás, szenvedélybetegségek, magatartásproblémák, evészavarok olyan természetességgel fészkelik be magukat mindennapjainkba, hogy lassan fel sem tűnik nekünk, hogy jelenlétük korántsem természetes. És elmondhatjuk ugyan, hogy ahol élünk, a lehetőségek országa, kitágult ablakunk a világra, de vajon elveszünk a látványban és alámerülünk az információtengerben, vagy megtanulunk úszni és „saját otthonunkat” rendben tartani?

Ma a média minden lehetséges csatornáján keresztül – és azokon kívül is – elárasztanak az információk, ahhoz azonban nincsenek megfelelő eszközeink, hogy fel is dolgozhassuk az így nyert adatokat, és megküzdhessünk az egyre növekvő stresszel. Megfelelő információkezelő kompetenciák híján viszont ki vagyunk szolgáltatva a plakátokról integető szilikon-mellű, csontvázalkatú modell-lányoknak, a Photoshopnak, vagy a szappanoperák érzelmeiket bámulatos művészi érzékkel kezelő sztárjainak, akik észrevétlenül kúsznak be életünkbe, és hatással vannak testképünkre, identitásunkra és önértékelésünkre is. Mi több, megfelelően stabil önértékelés és identitás nélkül a globalizálódó világunkban együtt élő kultúrák is fenyegetnek, ahelyett, hogy környezetünk különböző színeit élvezhetnénk. Ha identitásunk és önértékelésünk törékeny, többszörösére dagad a társas összehasonlítás és a külvilágból jövő visszajelzések szerepe, és ilyenkor az erőt abból meríthetjük, ha folyamatos visszaigazolást szerzünk arról, hogy amit mi csinálunk, az a jó és az üdvözítő. Ebből viszont egyenesen következik, hogy amit más csinál, az a „nemjó”, és ha ezt ráadásul be sem ismeri, azzal hadüzenetet küld ellenünk. Illusztrációként elég, ha figyelmesen követjük a napi hírekben visszaköszönő, intoleranciából fakadó súlyos konfliktusokat, vagy a kisebbség és a többség együttnevelését szorgalmazó integrált oktatási programok megvalósulásának folyamatos nehézségeit. Talán nem lepődünk meg, de azzal ugyanis, hogy hátrányos helyzetű gyermekeket az átlagos hátterűekkel egy osztályba pakolunk, még a problémákat nem számoljuk fel egy csapásra, amíg nem foglalkozunk a gyermekek empátiás és együttműködési készségeinek nevelésével, érzelmi intelligenciájuk fejlesztésével, melynek révén nemcsak elfogadhatják egymást, de segítséget adni és kapni is megtanulhatnak. Ennek alapja pedig az, hogy stabil képük legyen magukról, melyet nem fenyeget alapvetően a különbözőség.

Érdekes, hogy míg összességében az énkép, az önértékelés és annak intenzitása gyakran vizsgált témája a pszichológia tudományának, az önértékelés stabilitásának vizsgálatára mégsem térnek ki jellemzően a kutatások. De hogyan is áll kapcsolatban az énkép az önértékelés stabilitásával? Az énkép – röviden definiálva: a személy önmagával kapcsolatos ismeretei, értékelése, érzelmei, tehát belső képe saját tulajdonságairól, társas szerepeiről, múltbeli tapasztalatairól, jövőbeli céljairól. Az énképet alkotó sokféle ismeret, tapasztalat, érzés egyetlen egésszé integrálódik az egyén számára, amelyet az önazonosság és a folytonosság érzése jellemez, de az így megalkotott kép mégsem merev, hanem élő és dinamikusan változó fogalom, amit ki-ki folyamatosan alkot meg és változtat: az újabb információkat beilleszti énképébe, ezáltal önjellemzése megváltozik. Énképünk alapvetően két részre osztható fel: az egyik az önmagunkról való ismereteinket tartalmazza, a másik pedig az önmagunkkal kapcsolatos értékeléseinket, érzelmeinket foglalja magában, ez utóbbit nevezzük a személy önértékelésének. Énképünk és önértékelésünk tehát akkor mondható stabilnak, ha rövid távon, a külső visszajelzések vagy belső gondolataink hatására csak kis mértékben változik.

Mindeddig az e témában publikált vizsgálatok éppen azt mutatják, hogy a stabil önértékelésű személyek kevésbé reagálnak fenyegetésként a külvilágra, az őket érő stresszre. Kernis és munkatársai így kapcsolták össze például az instabil magas önértékelést az agresszív, ellenséges viselkedéssel, más kutatásban a stabil önértékelést és a depresszióra való hajlamban való moderáló tényezőt mutatták ki, 2005 decemberében publikált vizsgálatuk pedig azt mutatja meg, hogy a stabil önértékelés védő faktor az öngyilkosságra való hajlammal szemben. Seery és munkatársai (2004) mindemellett arról számoltak be, hogy az instabil magas önértékelésű személyek kudarchelyzetben negatív testi reakciókat mutattak, és a szituációt veszélyhelyzetnek fogták föl, míg a stabil magas önértékelésű személyek ugyanezt kihívásként értékelték, tehát rájuk inkább az optimizmus volt jellemző, ami pedig számos közvetlen pozitív hatással van az egészségi állapotra, így az önértékelést a mentális egészség döntő mutatójának tartják.

Miért lehet ilyen döntő befolyással életünkre és jóllétünkre énképünk és önértékelésünk stabilitása?  Globalizálódó, felgyorsuló világunkban egyre nagyobb jelentősége van, hogy mi az a keret, ahova az információtömeget beillesztjük. Ha pontosan ismerjük az alapot, könnyebb megmondani, hogy a kirakó melyik darabja hova illik be – kevésbé valószínű, hogy Mickey egér fejére kerül a nadrágja, vagyis kevésbé jelent veszélyt az újonnan jövő információ, egy ismeretlen helyzet. Mindez összefüggésben van azzal, hogy a pozitív és a negatív élmények sokkal nagyobb befolyást gyakorolnak azok hangulatára, akiknek az énképe kevesebb részletből áll, mint azokéra, akiké sok, egymástól független aspektust ismer, hiszen a kudarc vagy a siker nem fogja egész személyiségüket érinteni. Ha ugyanis egy személy kevesebb részét tudja azonosítani személyiségének, intenzívebb érzelmi választ ad majd a környezet változásaira, intoleránsabb lesz a különböző értékeket képviselőkkel szemben, és hajlamosabb lesz ingadózónak megélni az önértékelését, mint az a személy, akinek identitása stabil és ez a változás csupán énképe egyik elemét érintette.

Ha pedig tudjuk, hogy a stabil önértékelés jóllétünket és a környezetre való reagálási módjainkat is ilyen alapvető módon meghatározza, felmerülhet a kérdés, mivel érjük el, hogy önértékelésünk valóban stabillá váljon. Legalábbis bennem felmerült, így saját vizsgálatommal azt a feltételezésem igyekeztem igazolni, hogy az önértékelés stabilitásának hátterében az oktatási stílusból fakadó különbségek is állhatnak. Ezért az olyan, többnyire alternatív iskolákban, ahol a gyerekek nagyobb esélyt kapnak énképük minél részletesebb kidolgozására, tehát rendszeresen lehetőséget kapnak érzéseiket, gondolataikat, belső állapotaikat megosztani társaikkal és tanáraikkal, ahol a teljesítményükről szóló értékelés differenciáltabb, szöveges értékelést is kapnak, kiegyensúlyozott, személyes kapcsolatban vannak tanáraikkal, nagyobb önállósággal bírnak pl. tantárgyválasztással kapcsolatban, ott inkább lesz stabil az önértékelésük is. Feltevésem igazolására kvázi-kísérletet végeztem, mely két részből állt: az első részben a diákok kitöltöttek egy szokatlan logikai tesztet, aminek eredményéről hamis visszajelzést kaptak a következő héten, míg a kontrollcsoport nem kapott visszajelzést. Ezt követően válaszoltak: mit gondolnak arról, hogy legközelebb hogyan teljesítenének ennyi idő alatt egy ugyanilyen teszten. Az eredmények nem várt mértékű különbségeket mutattak az alternatív és a hagyományos iskolák tanulói között önértékelésüknek éppen a stabilitása szempontjából.

Természetesen ahhoz, hogy a XXI. század kihívásait lehetőségeknek lássuk saját fejlődésünk és önmegvalósításunk szempontjából, hogy a stresszt valóban kezelni tudjuk, a változó társas környezethez ne csak alkalmazkodni tudjunk, de pozitív hatással is legyünk rá, iskoláinkban érzelmi nevelésre és a stabil énkép kialakításának elősegítésére van szükség. Vagyis olyan programok segíthetnek, melyek során a készségeket hosszú éveken keresztül gyakorolhatják be a gyermekek, hogy aztán azok rögzüljenek, és megpróbáltatás, sérelem esetén is alkalmazhatóvá váljanak. Igaz, az oktatási gyakorlatban a PISA-vizsgálatok lesújtó hazai eredményei óta a lexikai tudás sulykolása mellett már legalább beszélünk az értelmi kompetenciák fejlesztéséről, az érzelmi intelligencia és az önértékelés fejlesztéséről szinte egyáltalán még szó sem esik; miközben erősen úgy tűnik, e képességeket a gyermekek nem kapják meg azoktól a szülőktől, akik maguk is elváltak, agyonhajszolt, stresszes életet élnek, és jobb híján a jövő letéteményeseit Pokemonok és X-manek gondjaira bízzák. Érdemes lenne elgondolkoznunk azon: ahhoz, hogy a növekvő lehetőségekkel élni tudjunk, társadalmi szinten is fel kellene vállalnunk a felelősséget, hogy gyermekeink megtanulják felvenni a lépést gyorsuló világunk tempójával, mielőtt kicsúszna a lábuk alól a talaj…

 

A pályamunka szerzője az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar pszichológia szakának ötödéves hallgatója.

 

Share

Ez is érdekelhet

A nárcisztikus szülő a gyermekére mint önmaga meghosszabbítására, személyisége „kihelyezett tagozatára” tekint, nem v

Ma közel 23 ezer gyermek él állami gondoskodásban. További 140 ezer gyereket bármikor elvehetnek a szüleitől.

Inkább az fontos, hogy mi magunk találjuk meg a saját megoldásainkat – így válunk majd elég jó szülőjévé gyermekeinkn

A nagymamák kulcsfontosságú szerepet játszanak az unokák fizikai és pszichés jóllétét – és végső soron túlélését – illetően. 

Sokszor előfordul, hogy az életük sok területén jól teljesítő nők és férfiak anyjukhoz, szüleikhez való kapcsolata ér

A „rendes emberről” minden család kialakít egy narratívát - ez a mitikus alak hús-vér valójában nem létezik, de szell