A placebo-hatás

A placebo-hatás

A placebókról kialakított sommás negatív vélemény nemcsak helytelen: egyenesen hamis, sőt megtévesztő. Ugyanis sok kutatás kétséget kizáróan igazolta a placebo-hatások létezését, és bizonyos esetekben a placebo-szerek alkalmazásának helyét a gyógyításban.

A gyógyszerek hatása

Az ideális vizsgálat végén, amikor az orvos a megbeszélt gyógyszeres kezeléshez szükséges vényt átadja betegének, nem csupán egy marék kémiai anyagot bíz rá. A páciens gyógyszer formájában magával viszi orvosának szaktudását, s ígéretét arra, hogy a kezelés hatására meggyógyul. Azaz a tényleges biokémiai terápiás vegyi anyag kifejezetten előnyös kiindulási helyzetben kezdi kifejteni hatását. Nap mint nap, amikor a beteg beveszi a következő tablettát –még ha nem is tudatosan – egy-egy pillanatra visszatérnek a korábbi személyes találkozás, a vizsgálat és az azt követő megbeszélés reményt adó pillanatai. Az ilyen körülmények között kapott gyógyszer tehát kettős (részben biokémiai-farmakológiai, részben pozitív lelki) hatást ér el.

Hirdetés

Placebo a gyógyszerkutatásban

A leírt folyamat jelentőségével a természettudományos kutatók is tisztában vannak. Például egy új gyógyszer kipróbálásánál a fejlesztők kötelesek ún. placebo-kontrollált vizsgálati protokollt alkalmazni. Azaz a kezelésbe vont betegek egy része ténylegesen az új szert szedi, a másik csoport pedig ugyanolyan körülmények között ugyanolyan kiszerelésű készítményeket kap, amelyek azonban nem tartalmaznak aktív összetevőket. Ráadásul sem a beteg, sem az orvosa nem tudja, hogy a páciens melyik csoportba kerül (ún. kettős vak elrendezés). Elsőre talán meglepő lesz a következő adat: az új szerek esetében a betegek javulása a placebocsoportban is általában jelentős (20-40%!), és a placebót szedő betegek közül is sokan számolnak be mellékhatásokról! Természetesen az új gyógyszerek elismerése (törzskönyvezése) csak akkor lehetséges, ha terápiás hatásuk messze meghaladja a placebo-csoportban elért arányt.

Ide tartozik még egy érdekes rokon-jelenség: az ún. centrum-hatás. A gyógyszerkutatások során ugyanis azt észlelték, hogy egyes vizsgálati helyeken mindkét betegcsoport feltűnően jól, másutt pedig feltűnően rosszul reagált az új szerre. Ezt is csak egyféleképpen lehetett magyarázni: a vizsgálatok azonos menete ellenére a betegeket az adott vizsgálóhelyeken sajátos, egyöntetű pozitív vagy negatív hatások érhették.

Ha a placebo-hatás ennyire nyilvánvaló – azaz az embert mindkét irányban befolyásolni képes lelki kísérőjeleségek leírhatók, mérhetők –, hogyan lehetséges, hogy ezeket nem használjuk tudatosan?

Miért nem élünk velük és miért nem oktatjuk? Miért nem erősítjük velük akaratunkat, bizalmunkat a mindennapok során?

Szemfényvesztés vagy létező jelenség?

A placebo-hatás nem szemfényvesztés, nem önbecsapás, vagy valamiféle emberi gyengeség. Ha tetszik, ha nem, létező jelenség. Lelkiállapotunkra hat, ami viszont jelentős mértékben vezérli az ún. vegetatív idegrendszer működését, ezen keresztül pedig tényleges pozitív (feszültségoldás, immun-erősítés, biológiai ritmus-stabilizáció) élettani hatást fejt ki, illetve negatív biológiai következményekhez (ún. pszichoszomatikus reakciókhoz és zavarokhoz) vezet.

A gyógykezeléseket kísérő placebo-hatásokat vizsgáló kutatások eredményei azonban felhívják a figyelmet arra is, hogy a terápiába (vagy az orvosba) vetett bizalom esetenként „egészségtelenül túlzott” is lehet. A leghevesebb viták e téren a természetgyógyászat világában zajlanak. Nem az a legnagyobb baj, hogy a terjesztők biokémiailag kérdéses vagy nem bizonyíthatóhatásokat hangsúlyoznak. Hanem az, hogy

1. nem lehet biztosan tudni, mi az adott szer összetétele, mennyire „tiszta”, azaz mit tartalmaz a feltételezett gyógyító anyagon kívül, és mennyire stabil az összetétele,

2. az sem tudható, hogy az adott betegségfolyamat szempontjából mennyire kedvezőtlen a kúra lefolytatásával többnyire elveszített idő,

3. mindemellett tisztességtelen költségekkel terhelik meg a vásárlót.

Sajnos azokat, akik ódzkodnak a „valódi” gyógyszerektől, akik csak a „természetesben” bíznak, nemegyszer valami vakhit vezeti. Itt kiemelten erős a placebo-hatótényező: a gyógyító személyes varázsa, a rózsás ígéretek, a tehetséges, esetleg különleges képességekkel is rendelkező gyógyítók személyes „ráérzései”. Vagy éppen fordítva: a vakhitet sokszor néhány trükkös – a páciens alkatából vagy magatartásából egyszerűen kikövetkeztethető – személyes megjegyzés alapozza meg, amelyet a páciens „telitalálatként” értékel, és a gyógyászt varázslóvá avatja.

A vakhittel az a legnagyobb baj, hogy bénító hatású. Mert sok bajban lévő embernek nagyon is jól jön, ha szorult helyzetében nem kell tovább töprengenie, megoldásokat keresnie. Átadja a felelősséget valakinek, akiben hisz. Esetleg sok pénzbe kerül, de néhány hétig csupán bíznia kell (és fogyasztani az előírt egzotikus szereket). Nyer egy kis időt. Ebben a megtévesztett állapotban nem is sejtheti, hogy amikor azután túl van a kúrán, akár az értelmetlen fogyókúrák ún. jojó-effektusa, erősebben tör majd rá a baj, mert a kudarc élménye biztosan rontja megküzdési erőfeszítéseinek becsülhető kimenetelét.

Bár jelen írás a gyógyítás terepén belül marad, tudnunk kell, hogy a placebo-hatások közvetett formában mindennapi tevékenységünk során mindenütt jelen vannak. Problémáink megoldásában, kezelésében fontos eszközünk lehet – máskor viszont elvakíthat, rossz irányba terelheti, akár rabul is ejtheti gondolkodásunkat. Meglepő, hogy hatásuk a köztudatban mennyire ismeretlen, és a mindennapokban milyen kevés figyelmet fordítunk tudatos szabályozásukra.

2020-03 lapszámban megtalálható