Furcsa dolgokban tudunk bízni. Például abban is, hogy egy kilencvenöt tonnás utasszállító felszáll, és még a levegőben is marad. A legtöbben hallottuk már, hogy mi az a nehézségi erő, felhajtóerő, vonóerő, de ezek összefüggését a repüléssel már nem hiszem, hogy sokan el tudják magyarázni. Bernoulli törvénye ide vagy oda, otthon bepakolunk a bőröndbe, becsekkolunk, és felülünk a gépre. Mert mindenki ezt teszi. A feltétlen bizalom a gyermeki lét sajátos tulajdonsága: nem kell azon gondolkodni, mit miért és mikor teszünk, a számunkra kompetens felnőtt, szülő és pilóta megteszi helyettünk. Azonban van egy pont, amikor egyszer csak megjelenhet a könyörtelen bizalmatlanság, és vele a szorongás. 

Volt egy hosszú ideig tartó időszak az életünkben, amikor egyszerűen nem repültünk, mert az egyik gyermekem kategorikusan kijelentette, hogy ő bizony nem ül fel többet repülőre. Rossz élménye nem volt, sokat is repült előtte, de elkezdett gondolkodni, és bizalmatlanná vált. Hiába könyörögtünk vagy ígértünk bármit, hajthatatlan volt. Ez alatt az időszak alatt viszont elkezdte érdekelni a repülés. Fejből tudta az összes gép típusát, gyűjtötte a modelleket, vadászta és cserélte másokkal a biztonsági kártyákat, szimulátorban gyakorolt, és fotózni is elkezdett. Természetesen a leszállást, felszállást. Rendszeresen jártuk a reptereket, utaztunk Debrecenbe, Bécsbe, Ferihegyre. Aztán Frankfurtba is, de oda már repülővel. A bizalmatlanság helyét átvette a tudás, a megismerés és végül a bizalom. Ma már csak én izgulok némán magamban a fel- és leszállásnál.

Lehet, hogy feltétlen bizalommal születünk, de tudjuk azt is, hogy a bizalom törékeny, és könnyen sérül. Viszont ha megvan bennünk az elszántság, hogy eleget gyakoroljuk, akkor tanulható és akár újra is építhető. Lehet, hogy nekem is jót tenne, ha egyszer megpróbálnám, milyen a stage diving.