Hát kell ennél jobb állásajánlat? Lehet játszi könnyedséggel ennél több pénzt keresni? Szerencsejáték ez egyáltalán? Meggazdagodhatsz – de mit fizetsz érte? Mitől nem válsz a szereppé, amit a teremben felveszel – a konzervatív megfontolt, az agresszív játékos, az örök blöffölő? Mennyire tartod kézben – vagy inkább ő téged? Végül is mi a póker? Ártatlan játék? Ártatlan? És játék egyáltalán? 

Válassz stratégiát!

A játék izgalma a kockázat Az, hogy nincs teljes bizonyosság, a modell sosem tökéletes, mindig marad egy rész, amely bejósolhatatlan, amely nem rajtunk múlik. Mindezt rengeteg racionális és irracionális – szükségképpen általunk szűrt – tényező alakítja, s persze a szerencse kiszámíthatatlanságából is fakad.

Szerkezetében is nagy a különbség a különböző játékok és azok lehetséges hatásai között. A pókerben nem a gép ellen játszunk, mint a nyerőgépeknél – és nem a bank ellen, mint a Blackjackben. Mindig emberek, játékostársak ellen, így valóban lehet következtetéseket levonni a játék egyes fordulóiból, és valóban lehet stratégiai modelleket felállítani a játék további menetére vonatkozóan. De hol a határ és mi az arány? Reálisan mennyire érezheti kontrollja alatt az adott helyzetet egy pókeres? Hogyan választható szét az, amire még befolyással tudunk lenni, és az, amire már nem? A szerencsejáték-függőknél általában épp ez az egyik sarkalatos pont: megszemélyesítik a gépet vagy a szerencsét („gyerünk, ne légy szemét!”), és különböző illuzórikus oksági modelleket állítanak fel, így illuzórikus kontrollba ringatják magukat, amelynek alkalmazásával hitük szerint befolyásolhatják az eredményt. Például: „Ha koncentrálok, kedvezni fog a szerencse”, „Először csak egy dollárt adok, nehogy elkapassam” vagy „Azért nem nyertem, mert nem mentem át időben a másik asztalhoz…” 

Ám a pókernek nem ez a gyenge pontja. Bár ez is szerencsejáték annyiban, hogy Fortuna jelen van, de forgandóságából adódóan hosszú távon a variancia eloszlik a játékosok között, ezzel nem érdemes törődni s számolni sem vele – emellett azonban számos matematikai és pszichológiai faktor is megjelenik (lapok és tétek esélye, pozíciók súlya, trükkök, irányítási helyzetek, a többiek játékstílusa, stb.), amelyek a tudás részét képezhetik, s amelyek hiteles alapot adhatnak különböző stratégiák kidolgozásához.

A szerencsejátékban elmerülő tehát épp azt hagyja figyelmen kívül, hogy a fordulók alakulása nem képességeit, előrelátását, körültekintését és választott stratégiáját tükrözi vissza, hanem pusztán azt a tényt, hogy a játékban megnyilvánuló események nem bejósolhatóak. Ezzel szemben a pókerben, az élethez hasonlóan, ténylegesen alkalmazhatóak stratégiák, hiszen bizonyos szinten valóban befolyással tudunk lenni az eseményekre – nem csupán azzal, hogy beszállunk-e vagy sem.

Pszichológia az asztalnál

Persze nagy a különbség az internetes és az élő játék között, némileg más készségeket igényel: online egyszerre több meccs fut, sokkal több leosztás megy ki egy óra alatt, ezért egy-egy handnek kisebb is a tétje, kisebb a nyomás. Online csak a licitmintázatok látszanak: az, hogy a másik hogyan hív, emel, dob vagy megad; ennek kell a gyengéit kiaknázni és megfelelően alakítani játékunkat. Élő játékban azonban az asztalnál ülők egy közös világot építenek fel, melyben jóval több szerep jut az emberismeretnek és a pszichológiának. A játék érzelmileg is sokkal megterhelőbb és magával ragadóbb, inkább szól a metajátékról, a szerepekről és a benyomáskeltésről – arról, amit a játékos kialakít magáról. Tökéletes színdarab, melyben – Goffman képével élve – mindenki felvesz egy szerepet és védi nemcsak a saját, hanem a másik „homlokzatát” is. Eközben azonban igyekszik a másik színfala mögé férkőzni, és úgy elültetni a „befolyásolás magjait”, hogy illeszkedjenek a másik rendszerébe, így az ne fogjon gyanút, mégis a szándéknak megfelelően változzon viselkedése. Kis túlzással a játékban a szerepstátuszok reflektálnak egymásra. Egy jó pókerjátékos valószínűleg igazi Machiavelli: nemcsak hogy hisz az emberek manipulálhatóságában, hanem hajlandó és képes is rá. Jó a helyzetfelismerő készsége és kezdeményező, adekvátak és gyorsak a reakciói, hamar átveszi az irányítást – és ami igen fontos, finom határérzékkel rendelkezik. Érzi, meddig mehet el a lebukás veszélye nélkül, hogy a másik saját, szabad döntéseként élje meg befolyásoltságát, míg végül a neki legtöbb hasznot hajtó döntést hozza…

Amennyiben azonban a játék egy teljes mikroközösséget hoz létre annak minden jellegzetességével, s a pénznek köszönhetően igencsak megjelenik egyfajta „tét” is, mennyiben marad mindez játék? Mennyiben az élet egy leválasztható szelete; mennyiben más, mint a mindennapi élet? A pókerben és az életben használt stratégiák mennyiben fedik egymást? Fontos pont: a játékok éppen arra vannak, hogy segítségükkel elpróbálhassuk mindennapi helyzeteinket – tét nélkül, ám az izgalom hevével.

A hatékonyság élménye

De hol van itt a határ a „gyakorlás” és az „éles” helyzet között? Meddig munka, és mikortól edzés, mikortól szórakozás? Mennyire választhatóak szét mindezek? Kézenfekvő lenne a feltételezés, hogy a szerencsejáték-függőknél a rengeteg kognitív torzítás, melyet játék közben alkalmaznak (illuzórikus okság és kontroll, szelektív emlékezet, események bejósolhatóságának hiedelme, nyereséget és veszteséget illető téves attribúciók), képviselteti magát a játékon kívüli életükben is. Igen meglepő, de a helyzet általában éppen ennek a fordítottja: „normális” életüket csődként élik meg, mely fölött nincs kontrolljuk, s éppen emiatt fordulnak olyan helyre, a játékterembe, ahol hatékonyságélményük önmegtévesztő mechanizmusaiknak köszönhetően megélhető, sőt irreálissá fokozható .Az események befolyásolhatóságára vonatkozó hiedelmek azonban egy kiegyensúlyozott pókerjátékban nem irracionálisak és nem is hiedelmek, hanem sok szempontból reális lehetőségek, s helyénvalóságuk  finom visszajelzője a játékostársakkal együtt felépített érzékeny rendszer.

A pókerrel ezért tehát más a helyzet – számos stratégia és modell átültethető a mindennapokba: például a szerencse ingadozásának elviselése és ennek a saját teljesítményről való leválasztása, valamint a rendszerben gondolkodás, hogy csak kettőt említsünk. Egyfelől tehát tökéletes szociális készségfejlesztés lehet, annak köszönhetően, hogy a társas helyzetek egy nagyon speciális és sűrített csomagját tárja elénk, melyben hiányos információk alapján a lehető leggyorsabban kell a lehető legtöbb szempont figyelembevételével a lehető legjobban dönteni. Másfelől azonban ezekben a mintázatokban minden játékos magányos – a bizalom a másik iránt maximum annyiban nyilvánul meg, hogy bízunk benne: saját előrejelzéseinknek megfelelően fog viselkedni.

És amennyiben életszerűsége miatt nem érezzük az alapvető különbséget a játék és mindennapjaink között, s életünk egyre nagyobb részét tölti ki a játék, idővel mitől nem válik ez az alapvetően haszonelvű hozzáállás az egyetlen életviteli elvünkké? Mitől nem lesz életünk helyzetek sora, melyben a játék során tökéletesített stratégiáinkat hatékonyan bevethetjük, és környezetünk mesteri alakítói lehetünk – csak éppen nem emberek, hanem reagáló és nekünk a lehető legtöbb hasznot hajtó gépek között…