Az persze nem újdonság a pszichológiában, hogy cselekedeteink nagy részét automatikusan végezzük, és legfeljebb utólag tudatosítjuk, hogy mit is csináltunk (ha egyáltalán tudatosítjuk). Életünk legnagyobb részében rutintevékenységet végzünk: dolgozunk, gyereket nevelünk, takarítunk, közlekedünk, újságot olvasunk, szórakozunk stb. Ha e mindennapi, megszokott tevékenységek közé valami új, szokatlan, ismeretlen esemény ékelődik, ami újfajta reakciót kíván, legtöbbször azt is múltbeli tapasztalataink, ismereteink alapján próbáljuk megoldani. Ilyen szituáció például, ha megtréfálnak vagy megtámadnak minket, ha általunk korábban nem ismert külföldi kultúra társas eseményeibe csöppenünk, vagy ha pszichológiai kísérletben veszünk részt. Az emberek általában ilyenkor is „öntudatlanul”, reflexiók nélkül cselekednek. Ha valami miatt utólag mégis elemezniük kell a helyzetet, a legtöbben azt mondják, hogy „józan eszükre hallgatva”, vagy múltbeli tapasztalataik, tudásuk alapján cselekedtek. Azaz: az emberek ritkán törekednek arra, hogy megmagyarázzák saját viselkedésüket, és ha mégis megteszik, akkor is kézenfekvőnek tűnő magyarázatot adnak. Azt a gondolkodási folyamatot, ahogy saját viselkedésünket (vagy másokét) megindokoljuk, a szociálpszichológia attribúciónak, azaz oktulajdonításnak nevezi. Az előbbiekből következik az attribúció lényege: viselkedésünket megpróbáljuk „ésszerűként” magyarázni.

(A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2010. 6. számában olvasható)