Hogyan őrződik meg az elmondhatatlan, az azt övező csend és titok dacára?

Frissítve: 2026. 05. 27.

„Nem túlélő akarok lenni, hanem élő” – hangzik el egy harmadik generációs holokauszttúlélő kamasz szájából Wéber Kata és Mundruczó Kornél Evolúció című filmjében. Ez a mondat pontosan kifejezi a traumatizáltságnak azt a sajátságos tulajdonságát, hogy – bár a trauma maga nem feltétlenül ismétlődik meg generációról generációra – „hetedízigleni” hatása még a távoli leszármazottak gesztusaiban, esetleges tüneteiben, létélményében, a világhoz való viszonyában is fellelhető.

Hangos cikk

A cikk meghallgatása

Hogyan őrződik meg az elmondhatatlan, az azt övező csend és titok dacára?

Mindannyiunknak vannak üzenetei a múltból: őseink a jelen apró kis furcsaságaiban, szabályaiban, babonaságokban, családi forgatókönyvekben köszönnek vissza. Mik az étkezés szabályai, hogy főzzük a töltött káposztát, mivel búcsúzunk este elalvás előtt… Kedves, néha bosszantó, máskor megmosolyogtató, általában hasznos üzenetek. Ám mi a helyzet például azzal, ha valaki értelmezhetetlenül gyűjti a kenyérhéjakat (pedig nem éhezik), retteg a repülőgépektől vagy a hangos zajoktól, vagy mindent kivasal, akár szükséges, akár nem – és mindezek a saját élettörténetével nem magyarázhatóak.

Hirdetés

Traumatizáló életesemények

Elődeink legendás történetei a hősiességről, az önfeláldozásról vagy a megmenekülésről szájról szájra öröklődnek, de mi lesz azokkal az emlékekkel, amik a bántalmazottsággal, a megalázottsággal, a szégyennel szövődnek? Hogyan adjuk át az elmondhatatlant, és főleg hogyan őrződnek meg az őket övező csend és titok dacára évtizedeken, évszázadokon át, hogy aztán váratlanul egy-egy tünet vagy elakadt szó jelezze: nagyon is itt vannak, és hatnak a mai napig?

A traumatizáló életesemények lehetnek személyesek vagy családon belüliek, mint például a nemi erőszak, a bántalmazás, a hatalommal való visszaélés. A társadalmi, politikai vagy történelmi traumák nagyobb nyilvánosság előtt zajlanak: a médián keresztül értesülünk a háborúkról, etnikai tisztogatásokról, terrorcselekményekről.

A traumáról nehéz beszélni. Nem csupán akkor, ha szégyen, bűntudat, feldolgozhatatlanság érzése társul hozzá, hanem amiatt is, mert extrém fenyegetettség hatására a gondolkodásunk szétesik, töredezetté válik, a történések egészen mélyre, a szavak előtti területekre hatolnak be, ahol testi érzetek, töredezett képek, érzelmek és emlékfoszlányok formájában vésődnek be. Ezért is nehéz beszélni róluk, mert ahogy a traumatikus események nem illeszthetők az élettörténetbe, ahogy a személy önmagáról alkotott képét apró szilánkokra törik, úgy magának a történetnek a mesélése is ellehetetlenül, ha nincsenek rá szavak, amikkel megoszthatóak lennének. A traumatikus eseményeket azonban nem csak emiatt veszi körbe a csend fala.

Meggyászolás és visszakapcsolódás

Gyakran maguk az áldozatok is nehezen osztják meg ezeket a történeteket, a „ha nem beszélek róla, akkor nincs is” elv azonban nem működik: a trauma álmokban, fantáziákban, emlékbetörésekben vagy indokolatlannak tűnő félelmekben nemcsak az elszenvedő, hanem a leszármazottak életét is befolyásolja. A történetmesélést természetesen a környezet (tágabb értelemben a társadalom) is blokkolhatja, ha nincs nyitott fül és szív, akivel megosztható a fájdalom, a szégyen, a bűntudat és a kín, ha nincs legitimáció, ha mindenki megpróbál úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Pedig a traumából – ami maradandó hegeket hagy a lélek szövetén – történő felépülés elengedhetetlen feltétele a biztonságos környezetben való emlékezés, gyász, hogy esély legyen visszakapcsolódni a mindennapi életbe.

Mi várta a koncentrációs táborok túlélőit a felszabadulás után? Szeretteik nagy részét meggyilkolták, ingóságaikat széthurcolták, a szomszédok, utcabeliek sokszor lesütött szemmel kerülték a tekintetüket. A túlélők közül többen az emigrációt választották, mások megpróbáltak a hazájukban boldogulni, de már semmi nem volt ugyanolyan. Voltak családok, ahol meséltek az átélt borzalmakról, voltak családok, ahol egyezményesen titok övezte még a származást is, ahol az utódok nem értették, hogy náluk miért nem ünneplik a karácsonyt, vagy miért nincsenek nagyszülők, nagybácsik, nagynénik. Persze ez is előbb-utóbb megszűnt titok lenni, mégis megmaradtak és továbböröklődtek az olyan „túlélőtechnikák”, mint az „edd meg”, „bírd ki”, „tanulj meg rejtőzni”, „kontrollálj”, „fegyelmezz”, „ne sírj”, „maradj csendben”, „maradj láthatatlan”…

A holokauszt transzgenerációs hatásait az 1970-es évek első felében kezdték vizsgálni. A roma holokausztról alig esik szó, a hazánkban élő svábok ’46-47-es kitelepítéseinek máig élő lenyomata, hogy ezek a családok nagyon zártak, szoros közelségben élnek, nehezen engednek be „idegeneket”, nehezen engedik leválni fiatal felnőtt gyerekeiket. Természetesen ezek nem tudatos gesztusok vagy egyértelmű mondatok formájában jelentkeznek, hanem a szülőkben fokozott, időnként irreális szorongásban, aggodalomban, a távolodó/leváló fiatal részéről pedig extrém bűntudatban, ami megnehezíti, sokszor meg is akadályozza az autonómiatörekvéseket. Nem rossz szándékból, hiszen ez a fajta szoros közelség évtizedeken át a túlélést jelentette ezeknek a családoknak.

Miről mesél a test?

Ám nemcsak ilyen furcsa „túlélési üzenetekben”, hanem a következő generációk pszichiátriai tüneteiben is fellelhetjük az ősök traumatikus történeteinek lenyomatait. Akkor is, ha a családban az átélt borzalmakat csend és titok övezte, ha soha szóba sem kerültek, mégis ott kísértettek és sokszor kísértenek máig a régmúlt árnyai. A holokauszttúlélők leszármazottai közt nagyobb arányban fordulnak elő olyanok, akik agorafóbiás tünetekkel küzdenek (nem tudnak nyílt tereken, nagy tömegben közlekedni), amik összefüggésbe hozhatók azzal, hogy szüleiknek, nagyszüleiknek a túlélés érdekében szorosan a fal mellett kellett közlekedniük. Sok, a jelenben manifesztálódó pszichoszomatikus betegség mint például az anorexia nervosa, a Crohn-betegség vagy az irritábilis bél szindróma összefüggést mutathat transzgenerációs traumákkal, a megtartás-elengedés nehézségeivel. Ugyanígy az asztma, a bulimia vagy a székrekedés bizonyos formái is. A test nyelvén mind-mind a régmúlt fullasztó, rémséges történeteiről, veszteségekről, gyászról beszélnek.

A transzgenerációs traumák tudattalanul átörökített fájdalmai azonban gyakran nem tünetek formájában jelentkeznek, hanem olyan énidegen, sokszor a helyzethez képest túlzott érzelmi reakciókban, aránytalan, oda nem illő visszajelzésekben, erős bűntudatban, szégyenben vagy túlzott felelősségérzetben az előző generációk felé, ami nem magyarázható az adott személy privát élettörténetével.

S hogy mindezekre mi lehet a gyógyír? Beszélni, mesélni kell róluk, ahogy tudunk: ha töredezetten is, ha a szavak nehezen is illeszthetők, ha sokszor könnyebb megmutatni, mint elmondani… próbálkozzunk. Óvatosan, de elszántan. Ezeknek a transzgenerációs fantomoknak ellenszere a napvilág, amikor elkezdődhet az emlékezés.

MIPSZI hírlevél

Kérje a friss cikkeket és szakmai újdonságokat e-mailben.

Feliratkozom

2022-04 lapszámban megtalálható