Kovédia két felvonásban

Március elején az utolsó élő —, amiről persze nem tudtuk, hogy az — kínzóan unalmas megbeszélésen még fel nem merült, hogy a szemben ülő Klárit innentől smink nélkül, tréningruhában az Alpok lejtőivel a háta mögött kell majd néznem, és a hullámzó képernyő néha kifejezetten szkínheddé kopaszítja. János pedig az irodájában egy látványosan kitámasztott családi fotóval jelentkezik majd be (Isten, haza család! azaz Isten ments, hogy hazamenjek, otthon van a család!), és egy polcon lévő mellszoborral. Ez utóbbiról tippelni sem mertem, hogy kit ábrázolhat. Egyetlen reményem volt, hogy őt magát. 

Ennél sokkal szórakoztatóbbak lettek a hivatalos eszmecserék. Ezek az óvatos állam intézmények akkoriban még semmiféle online kommunikációs platform használatát nem engedélyezték, ezért az osztályvezető Magdi a privát telefonjáról próbálta abszolválni az uszkve 15 fős meetinget. A folyton feldőlő vagy a kezében remegő telefon egy komolyabb epilepsziás roham kiváltására is alkalmas lett volna, miközben alaposan tanulmányozhattuk a hormonálisan csökkent értékű állán az apróbb szőrszálakat és a pulóverén a pecséteket. 

Közben egyre-másra hallom a kínlódást az online tanítással. 

2020

A maszk felesleges!

Maradj otthon! A maszk felesleges. Maszkot az hordjon, aki beteg. A maszk kifejezetten ártalmas, mert beszívod, amit kifújsz, majd fordítva. 

Mozogj otthon! Fogd a szék támláját, az asztal lábát! Álmatlanság, rémálmok, börtönfeeling, bizonytalanság, szorongás az időbeni beláthatatlanság. Mondták, majd egyszer lesz oltás, addig semmit ne tegyél. Lehet, hogy éveket kell várni. 

• A vírus magától eltűnik. 

• A vírus soha nem tűnik el.

• A vírus szelíden, de marad, lásd spanyolnátha. 

• Nincs is vírus.

• A kínaiak csinálták.

• A nyugdíjbiztosítók csinálták.

• A Soros főzte, dunsztolta.

• Senki nem csinálta, csak nincs. 

• Ismersz te olyat, aki elkapta? Na látod, ha nem ismersz, nincs. 

Roham a boltokba, mindenki, mint az eszelős, tonnaszámra lisztet vesz

Nagy tömegben rázúdulnak az emberek az online élelmiszer-boltokra. A Tesco két hétre szállít, indul a Kifli, itt éjfélkor és reggel hatkor nyílik a foglalási lehetőségre ablak. Mire telerakod a kosarad, sajnálattal közlik, hogy időtúllépés, elvittek az orrod elől mindent. 

Mindenki bénázik. Én véletlenül egy tizedesvesszőt odébb teszek a joghurtrendelésnél. itt már a felét elajándékoztam. 

Kiosztják a járványvédelmi szerepeket. Semmi nem az, aminek látszik. Katonák és politikusok nyilatkoznak, utasítanak, rendelnek. A szakemberek titkosítva, a kórházigazgatók titkosítva. Nem tudni mi van az ő javaslataik alapján vagy éppen ellenében. Ez a helyzet lényegében marad, de legalább az online vásárlási anomáliák megoldódnak. Január 31-én megalakul az operatív törzs. Jellemzője, hogy nem operatív, csak némileg törzs, élén a nemzet marketingnagymamájába csomagolt tisztifőorvossal. 

Mégis kell a maszk

Aztán, suttogó propagandaként csak elér a hír, hogy maszk nélkül veszélyes. Ekkor már nem megyünk sehova, a gyerekek parancsba adják, bírjunk ki néhány hetet, amíg nem csitul a járvány. A néhány hét gondolata maga az örökkévalóság nekünk, akik békeidőben, egy hétvége alatt is hospitalizálódunk program híján. Ne már! 

Azt mondják antibakteriális fuszekliból csináljunk maszkot, az jól véd. Ezért tízezerért veszek antibakteriális, ezüst szállal átszőtt, fehér férfizoknikat, amiket magára adó férfiember garantáltan nem fog nem hogy a lábára, de a szájára sem venni, és így is történik. Itt-ott megjelennek a maszkvásárlási lehetőségek. Aranyáron. 5-6000 forint egy komolyabb munkavédelmi, ami nem csak a port szűri, hanem ki tudja, mi mindent. Nem baj, az életért semmi nem drága. Hagyjuk magunkat hülyére venni.

Közben kapunk baráti maszkokat a nagy családnak. Barátnőm odahozza kocsival, hogy a kapuig se merészkedjünk, mi leengedünk egy kosarat a harmadikról, ő beleteszi, mi felhúzzuk. Van estélyi maszk, vásárlós maszk, avantgárd maszk. 

A gyerekeink és a boltos Editke is így szállítja az ennivalót, a gyógyszert. Mindezt azért, mert mi vagyunk az a bizonyos kitett korosztály.

A Laci dühös, ne lihegjük már túl. 

Minden fertőtlenítőben úszik, ettől hasmenésünk lesz. Laci belázasodik, szólunk a háziorvosnak, az ránk parancsol, különüljünk el, mindenki maszkban, én csak úgy etessem az emberem, mint mondjuk egy oroszlánt, vasvillával lökjem be a paprikáscsirkét. 

Szerencsére nagy térben lakunk, telefonon beszélünk és ímélezünk egymással, amíg nem jön házhoz a mentő, hogy teszteljen. Őt mint gyanúsítottat, engem mint bűntársat, felbujtót, kontaktot, mert akkor még volt ilyen.

Kis gond, hogy kérik, nyolc órán át nincs evés-ivás, ám a jelzéstől számítva a mentő másfél óra alatt megérkezik. Megemlítem, hogy csak másfél óra telt el, de a szkafander alatt a fiatal rezidens, alig áll a lábán, 12 órája rohangál, mondja, jó lesz ez. Adok neki tízezer forintot, és arra kérem, ne paraszolvenciaként kezelje, fogadja el, hogy a mentőknek adom. Dulakodunk a konyhában, ő nem akarja, szabódik, én erőszakoskodom, rárivallok, végül begyűröm valahova a ruhájába. A jelenet nem túl víruskompatibilis.

Kb. három nap múlva megkapjuk az eredményt, negatívok vagyunk, bár a minta kevés volt, áll a leleten, és így ez nem biztos. Mi úgy döntünk biztos, mert közben megszűnt a láz, más tünet nincs. Üzembe helyezem a szobabiciklit, mert unom már a széken-szőnyegen cserebogár-üzemmódot. Szokás szerint csak a bugyik száradtak rajta, most eredeti funkciójában ismét birtokba vesszük. Idegesítően kattog, de ki meri kihívni a szerelőt, mindenki potenciális vírusgazda. 

Naponta lekattogok 100 kalóriát, nem sok, amolyan alibi. 

Próbálunk sétálni maszkban a környező kis utcákban. Ha valaki meglát, vagy mi meglátunk valakit, látványosan elrohanunk egymás elől. 

De mint ahogy a mellékelt kép is mutatja, nincs olyan probléma, amire ne lenne megoldás. 

Elkezdődik a Budapest környéki lakatlan helyek feltérképezése. Rengeteg gát van és Vízművek-telephely, meg gátőrház. Még több lovarda és magasles. 

Egyik ilyen túránk során lerövidítjük az útvonalat, ám kiderül, egy csatorna szeli hosszú kilométereken át a területet, nekünk meg egyik oldalról a másikra kellene menni. A csatorna mély, víz van benne, és kb. 80-100 cm széles. Nem nagy ügy, majd átugorjuk, jó karban vagyunk. A férjem ugrik, már ott is van a túlparton, én ugrom, ő elkap, és magára ránt, hanyatt esik, orrba rúg. Fetrengünk egy darabig a földön, van egy hideg ásványvizes palack, azzal borogatom az orrom hosszasan. Már éppen a rét közepén járunk, amikor kiderül, ja, a slusszkulcs valahol a nagy ugrabugrában kiesett. Vissza a csatornához. Láss csodát, slusszkulcs meglett. 

Kovidos idők, magad ura. Lehetőleg ne történjen semmi, erre hajtunk. Csendesen peregnek a napok, szerencsére sok a munka, az online megbeszélés. Az otthoni lehetőségek egy űrkabinnal érnek fel, ezért most áldjuk a sorsot. 2x3 monitor, minden kényelem, szuper. Szégyellem magam, hogy anyáink a háborúban a pincében, én meg itt nyafogok, miközben zabálom a rántott csirkét, van munkám, és este borozunk, filmet, online színházat nézünk, dumálunk egymással és mással.

Este Laci zuhanyozik. Óriási detonáció, felrobban a zuhanyfülke. Körülötte minden csupa üveg. 

Milyen jó, hogy senki nem mehet sehova, így van, aki ellapátolja az útjából az üvegtörmeléket. Így lett egy kattogó biciklink és egy fél zuhanyfülkénk. Másnap bepakolom a mosogatógépet, egy óra múlva gyanús zajok, a konyhában derékig áll a habos víz, mint egy dzsakúziban. Gép így marad, víz feltöröl. 

Elkezdjük nagy tételben rendelni a szeszesitalt. A Bortársaság lassan belőlünk él. Kicsit aggódunk, hogy ha alkeszek leszünk, és még tart a járvány, egy nyomorult elvonóra sem mehetünk. 

Adunk magunkra, nem kerülhetünk Pista bácsi sorsára. Legalább nemes italokkal oldjuk a szorongást.

Elhatározzuk, hogy kétlakiak leszünk, a megszokott baráti programok úgysem abszolválhatók, irány az alföldi hacienda. Megrendelünk három hétre való kaját, van 10 kg mélyhűtött cucc. Pakolunk éppen a hátsó ülésre. Közben lezárják az országot, nem hagyhatod el a lakhelyed, csak extra okból. Hát majd próbálkozunk. Sterilek vagyunk, erről van papír, nem hurcoljuk be az ártatlan kisvárosba a bűnös nagyváros vírusait. 

Szóval erőlködünk, sietünk, nehogy megszottyadjanak a dolgok, üres az utca, ám a semmiből előbukkan egy GLS-futár egy puttonyos autóval, és keresetlenül leszakítja a kocsink nyitott ajtaját, kis híján a szélvédőn kötünk ki mi is.

Fékez, meg van szeppenve, mi dermedten állunk. Elismeri, kitöltjük, ráordítok, hogy legalább maszkot vegyen, ha már gazdagabb lett egy ajtóval. Mondja, hogy neki is van nagymamája, tudja mi ez. Ebből sejtem, hogy meg lehetünk roggyanva. 

Laci az ajtót valami kötéllel kiköti, mégis elindulunk, lesz, ami lesz, egyfolytában üvölt a riasztó, nem vagyunk feltűnőek egy tiltott határátlépéshez. Megállás, riasztó kiiktat. 

Kezdik az emberek megszokni a maszkot. Közben reménykedve készülünk a nyárra. Hátha tényleg szezonális ez a nyomorult vírus. Ha nem is teljesen, de lesz egy kis lauf. 

Kétlakiságunkban 3 hét itt, 3 hét ott. Én extrán urbánus vagyok, Laci eredetileg is kétlelkű. Normális esetben, már ha ez normális, szabadidőmben rohangálok egyik moziból a másikba, egyik kiállításról a másikba, egyik baráttól a másikig, szeretem, ha megrugdosnak a négyeshatoson, étteremből kávéházba. A Kojotban a 42-es kávé, a Kinoban a sajttorta, a Két Szerecsenben meg megint mást. Megvannak a stabil kocsmák és kirándulások. Megvannak a rendszeres baráti összejövetelek lakáson külön-külön körökkel. Megvannak a „szalonok”, különböző érdekes emberekkel való beszélgetések. Időnként kiugrunk Bécsbe az Albertinába vagy a Kunsthausba, vínersniclit eszünk krumplisalátával és jóféle süteményeket. Normális esetben márciusban tervezzük a nyarat. Az előző nyár a barátainkkal mindent vitt, és akkor most hova. A hova, az sehova messzire. 

Csönd lesz. Vége a pörgésnek, a hangos nevetésnek, az ölelésnek, a szellemi izgalomnak, a töltekezésnek. Vagyishogy persze, nincs vége, máshol, másképp.

Reményt ad, hogy az amúgy idegbajba kergető építkezési zajok a szomszédból újra hallatszanak, visszajöttek a kínai vendégmunkások. Hogy ennek örüljek, ezt nem gondoltam volna. De ezek az élet hangjai akkor és ott. 

fotók: Papp Ágnes Rita

folytatás következik...