Jelenlegi hely

„Na, most menjek vagy maradjak?”*

Lehet-e konfliktusok, balhék nélkül felnőni?

Hálás téma, hálátlan időszak a kamaszkor – mindenkinek van róla véleménye, ami időnként hangos, máskor visszafogott, de mindenképpen érzelemteli: szív nem marad szárazon. Megúszni nem lehet, legfeljebb késleltetni; bár lényegesen furcsábban fest egy lázadó ötvenes, mint egy tizenéves… 

Lehet-e konfliktusok, balhék nélkül felnőni? Lehet-e csendesen átvészelni a serdülőkort úgy, hogy sem a gyerek, sem a család nem tépázódik meg benne? Talán nem is az a kérdés, hogy lehet-e, hanem, hogy érdemes-e. Mi a pszichológiai haszna a veszekedéseknek, az ajtócsapkodásoknak, az elvonulásoknak és bezárkózásoknak, illetve a határkérdések (hova mész, hányra kell hazajönni, már megint az interneten lógsz, figyelj rám, ha hozzád beszélek stb.) feszegetésének? Az alábbiakban a differenciálódás, a leválás szemszögéből, a családi rendszerre fókuszálva vizsgáljuk ezt a kritikus időszakot.

A kamaszkor hangsúlyos fejlődési kríziseink egyike. Ráadásul duplán annak számít, hiszen a serdülő szempontjából az identitás, az önállóság, az autonómia kialakítása, a szerepvállalások, a ki vagyok én, mi dolgom a világban nehéz kérdéseit teszi fel újra meg újra, a családok számára pedig a megtartás-elengedés feladatát, később pedig a gyerek nélkül élő felnőttek kapcsolati kihívásait, a családi rendszer átalakulását jelenti.

Határkérdések

Miként minden rendszernek, a családoknak is vannak határai: külső és belső határok egyaránt. Ezeket általában a szülőpár jelöli ki – a gyerekek ebbe beleszületnek, ebben nevelkednek, és ezeken átjutva, ezek ellen lázadva kell majd távolodniuk, ha eljön a differenciálódás, a leválás ideje.

  • A külső határok a környezettel, a világgal való kapcsolódást, kapcsolattartást és elkülönülést jelképezik. Egyszerű képben fogalmazva: kit engedünk be az ajtónkon, illetve kit engedünk ki rajta. A mondat első fele a külvilágról szól (mennyire befogadó a család, vannak-e családi barátok, hogyan fogadják az idegeneket: például menyeket, vőket, újonnan jötteket, hogyan reagálnak a másságra stb.), a második fele pedig a családtagok távolodási lehetőségeiről, az önállóságról, az individualitás elfogadásáról és értékeléséről szól. A túl laza határok elbizonytalanítják, védtelenné teszik a családban élőket, megnehezítik a „mihez tartást”. A túl merev külső határok pedig elszigetelnek és fogva tartanak; a kitörés, az eltávolodás sok (gyakran maradandó) érzelmi sérüléssel, „örök haraggal”, sértettséggel jár. Optimális az lenne, ha a határok (és ezáltal a szabályok) biztonságot, keretet adnának, lehetne nekikfeszülni, csiszolódni a velük való ütközésekben. Úgy lehetne átlépni a familiáris határokon, hogy utána vissza is lehessen jönni – visszatérve a fenti hasonlatra, az alábbi mondattal engedni el a fiatalt: „Menj nyugodtan, ide bármikor hazajöhetsz, az ajtónk nyitva áll előtted!”. Ehhez kell egy bátor vállalkozó (a kamasz), aki útra kél, és kell egy megengedő és elengedő közösség (a család), aki visszavárja őt.
  • A felnövekedés, az érés évekig tartó küzdelmek és harcok révén valósul meg. A serdülőkori fejlődéshez a tekintéllyel hol viaskodni, hol pedig azonosulni szükséges. Ebben nagy feszültséggel és viszonylagos nyugalommal teli időszakok váltakoznak, míg a végén lassan elcsendesednek a viták. A kamaszok belső harca a családi üzenetek, elvárások, illetve saját igényeik, szükségleteik és vágyaik lélektani színpadán zajlik. „Olyan legyek, az legyek, amilyennek a szüleim elvárják, vagy valósítsam meg magamat?” „Ha a családomban minden férfi asztalos, választhatok-e valami más foglalkozást, vagy én is beálljak a sorba?” „Mit várnak tőlem a szüleim, és mit szeretnék én?” Sorolhatnánk a nehéz kérdéseket, amikre a válaszok sem egyszerűek és egyértelműek. És ugyanezek külső tükreként a családnak meg kell birkóznia azzal a felismeréssel, hogy a korábban kedves, szófogadó, a családi elképzelésekhez igazodó gyerek egyszer csak ellenáll: fityiszt mutat a szülői tekintélynek, önálló véleménye van, szembehelyezkedik a szüleivel, vitázik, érvel… és titkai vannak.

„Mindenki másképp csinálja”**

Van, aki csendesen: visszahúzódóvá válik, magára csukja a szobája ajtaját, történeteit már nem osztja meg a szüleivel. Ő így alakítja és tartja a határait. Van, aki pedig harsány, vitázik, szabályt szeg – neki ez a módszere. A látszólag ellentétes két magatartás valójában egy tőről fakad, és ugyanazt a célt szolgálja: kialakítani önmaga felnőtt határait, megtalálni a választ a Ki vagyok én? kérdésre, leválni a szüleiről – azért, hogy egyszer saját, önálló életet tudjon kezdeni. Ehhez egyfajta távolság kialakítására van szükség. A hangsúly azonban a lélektani és nem a földrajzi határokon van. Mert a szomszéd utcába költözve talán nehezebb a leválás és a határtartás, ám ha valaki az óceán túlsó partjáról naponta skype-ol a szüleivel, mindent megvitat velük, mindenről beszámol, a véleményüket kéri, hiába ment olyan messzire, a differenciálódás, az autonómia kialakítása még várat magára.

Mit tehet a szülő?

Legelőször is: felületet ad. A vitáknak, a csendeknek, a nekifeszüléseknek, a kamaszos küzdelmeknek. Nem engedheti meg magának – és a gyerekével szemben sem tisztességes –, hogy hátralép, és mindent ráhagy a serdülőre, csinálja, ahogy akarja. A látszólagos lazaság vagy netán szülői gyengeség a gyereket bizonytalanná teszi, elveszti a kapaszkodóit; hiszen kereteket, szabályokat feszegetni, átlépni, újakat kialakítani csak úgy lehet, ha tudjuk, hol a határ. Ehhez pedig erős, strapabíró felnőttekre van szükség. Akik megmondják, a gyerek meg nem úgy csinálja, próbálgatja, aztán kicsit mégis úgy csinálja, de egy kicsit másként… és így tovább, míg lassan kialakul a saját identitása. Ám az sem célravezető, ha túl szigorúak, hajthatatlanok a szülők, akikkel nem lehet párbeszédet folytatni, akikkel a vita eleve halálra van ítélve, akik minden kihágást és ellentmondást szigorú retorziókkal vagy sértettséggel büntetnek – hisz a túl merev határoknak nekifeszülő kamasz nem alakul, csiszolódik, hanem törik, sérül, s az ekkor okozott károk sokszor évtizedekre megmérgezik a szülő-gyerek kapcsolatot.

Ez a bűntudatmentességet biztosító szülői rugalmasság a konkrét és virtuális határok kezelésére is érvényes: tiszteletben kell tartani a zárt ajtókat. Például nem lehet kopogtatás nélkül belépni a szobába. Nem lehet titkokat, levelezéseket firtatni, nem lehet mindenbe beleszólni, el kell viselni, ha nem számol be már olyan sok dologról, mint gyerekkorában. Nem megsértődni azon, ha a közösségi oldalakon nem jelöli vissza anyját és apját, vagy ha nem mondja meg, hogy mi a blogja címe.

Mindezeket nem engedetlenségnek, hűtlenségnek vagy normasértésnek értelmezni, ami csak a kamasz bizonytalanságát, bizalmatlanságát és bűntudatát növeli. Hisz akkor, ha bajban van, ha segítségre van szüksége, nem lesz kihez fordulnia. És ha a próbálkozásai során netán kiderül, hogy hibázott, tévedett, elrontott valamit, mindenképpen kerülni azt a mondatot, ami így kezdődik: „Bezzeg én megmondtam, ha rám hallgattál volna…”

Mit csináljunk nélküled?

Hosszú és fáradságos az eltávolodás. Gyermeki és szülői oldalról egyaránt folyamatos és óvatos egyensúlyozást igényel a kötelékek szétszálazása majd újracsomózása. A családtól távolodó, önmagát kereső fiatalnak a világ kihívásainak kell megfelelnie – a gyerekek nélkül maradt szülőknek pedig egy újabb családi életciklussal kell megbirkózniuk. A gyereknevelés helyett mindkét fél dolgát könnyebbé teszi az egymás felé fordulás, új elfoglaltságok, feladatok keresése. Hiszen a leválóban lévő kamasznak szorongást okoz, ha azt érzékeli, hogy szülei nélküle boldogtalanok, tehetetlenek, ha életük értelmét az adja, hogy őt várják, visszavárják. Ezért is különösen nehéz azoknak a parentifikált, szülői szerepbe kényszerült gyerekeknek a leválása, akik – helyzetükből fakadóan – valamelyik szülőjük (általában az anyák) szoros bizalmasai, segítségei.

Van-e tuti tipp?

Gyorsan válaszolok: nincs. Igyekezni kell, ha nem is mindig jól, de – D. Winnicott szavaira rímelve – „elég jól” csinálni. A szülői konfrontáció ne legyen megtorló vagy bosszúszomjas, de legyen meg a saját ereje, aminek nekifeszülve a serdülő meg tudja találni önmagát és saját sorsát. Mert mindig kell egy felnőtt, aki válaszol – ám ennek a válasznak nem kell mindig szépnek lennie.

*Európa Kiadó: Rendőrlány

**LGT

 

A cikk megjelent a Mindennapi Pszichológia 2018. 2. számában

Share

A Mindennapi Pszichológia
2021. december–2022. januári számában
ezekről olvashat:

2021 december–2022. január

  • Megérteni az érthetetlent

  • Miért égessük el a régi naplóinkat – avagy miért ne?

  • KÖRVONAL

    A rockzenészek között pszichológus, a pszichológusok között rockzenész
    Beszélgetés dr. Kőváry Zoltánnal

  • A „Kell” és a „Lehet” családok – 1.

    Boldog karácsonyt!

  • A jó apa pénzt keres, míg anya babázik?

  • Matekon is talpig sminkben

    Kamaszok és a „képernyő-én”

  • MIPSZICSKE – Gyakorlati útmutató szülőknek

    Ajándékozzunk! De hogyan?

  • Találkozás a kísértetekkel

  • Agyi sérülés és viselkedésváltozás – Phineas Gage esete

  • Mi kell a sportolónak?

    Az elégtelen edző-sportoló kommunikáció hátulütői

  • Figyelsz te egyáltalán?

  • A valóság vékony fonalán függve

    Virtuális valóság alkalmazása függő betegek kezelésében

 

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

A fejlődéslélektani kutatásokban a nyolcvanas évektől kezdve a bevonódó, gondozó apák kapták a főszerepet.

Ha egy gyors felmérést készítenénk arról, hogy ez az időszak kinél mekkora szorongással jár, láthatnánk, hogy a karácsonyi kivilágítással együtt a szorongás és...

A „KELL” szülő környezetében nincs lazulás, kikapcsolódás, nincs szórakozás, ott csak feladatok vannak.

A nárcisztikus szülő a gyermekére mint önmaga meghosszabbítására, személyisége „kihelyezett tagozatára” tekint, nem v

Ma közel 23 ezer gyermek él állami gondoskodásban. További 140 ezer gyereket bármikor elvehetnek a szüleitől.

Inkább az fontos, hogy mi magunk találjuk meg a saját megoldásainkat – így válunk majd elég jó szülőjévé gyermekeinkn