"Eljött hozzám egyszer egy édesanya, akinek nyolchónapos babája gyors egymásutánban háromszor is kórházba került – meséli Stupiggia professzor. – Mindháromszor asztmaszerű tünetei voltak, leginkább úgy fogalmaznék, hogy légzési krízise volt. A kórházban kortizolt kapott, amitől jobban lett ugyan, de az anya nem nyugodott meg, mert nem tudták megmondani, mi is a baja a kicsinek. Amikor eljött hozzám, megkértem, készítsen egy felvételt kettejükről. A videó el is készült, az édesanya épp etette a babát. Sokszor megnéztem a felvételeket, és nem láttam rajta semmi rendkívülit. Az édesanya mosolygott, játszott, magyarázott gyermekének, kifejezetten harmonikusnak tűnt a kapcsolatuk. Fel kellett tennem a kérdést, mi is lehet itt akkor a probléma. Több kollégámmal is megnézettem a felvételeket, de senki nem talált semmi kifogásolnivalót. Később még egy munkatársamnak megmutattam, s amikor vége lett a filmnek, azt mondta, szorítást érez a torkában, de nem tudja megmondani, miért. Ekkor lelassítottuk a videót és megláttuk azt, ami a videó-technika alkalmazása nélkül láthatatlan maradna."

Az elég jó kapcsolat

A technikai eszközök alkalmazásának köszönhetően a pszichológia új jelenségekre lett figyelmes. Az egyik ilyen fontos megállapítás, hogy míg a felnőttek két-három órán keresztül is képesek figyelni egymásra, addig a kisbabák ezt mindössze 20-25 másodpercig bírják. Ezután különösen megemelkedik az arousal-szintjük – vagyis nő a stressz és ezért pihenniük kell, néhány pillanatra ki kell lépniük a kapcsolatból. Esetünkben a videó lelassításánál derült ki, hogy ebben a kapcsolatban soha nem volt pihenőidő, folyamatosan emelkedett a feszültség.

Stupiggia professzor szerint ez a tény a kapcsolatok működését is más megvilágításba helyezi. Mindegyikben szükség van arra, hogy a másikra figyeljünk, odaforduljunk felé – de legalább ennyire fontos az is, hogy időnként visszavonuljunk. Ha valamelyik hiányzik, az egyensúly megbomlik. Az anya-gyerek kapcsolatban az odafordulás hiánya depressziót eredményez – ha viszont a visszavonulás hiányzik, óriásivá válik a feszültség. Ennek a kettőnek egyensúlyban kell lennie ahhoz, hogy „elég jó” kapcsolatról beszélhessünk.

A terápia következő részében a professzor az édesanyával együtt is megnézte a filmet. Érdekes módon közben az anyában szorongás ébredt, aminek az okára is hamar fény derült. Ekkor mesélte el, hogy a várandóssága alatt folyamatosan halálfélelme volt – valószínűleg azért, mert az ő édesanyja 17 éves korában meghalt, és volt már egy vetélése is. Ez a félelem jelent meg a kisbabájával való kapcsolatában. Úgy érezte, ha csak egy pillanatra is megáll, ha „üresség” keletkezik, kitöltetlen idő, az olyasféle lenne, mintha meghalna valaki – illetve ha nem táplálja folyamatosan a gyermekét, az is meghalhat, akár a testében hordozott, elvetélt magzat, akit nem tudott meggyászolni, s akinek a haláláért valahol felelősséget és bűntudatot érzett, „mintha a testével nem táplálta volna kellőképpen a magzatot”. A fantáziájában a pihenés, az üresség és a halál összekapcsolódott…

Az anya félelme így vált valóságossá, így következett be az, amitől a leginkább tartott. Szerencsére nagyon hamar felismerte, hogy a viselkedésével milyen üzenetet közvetít. Ezek után pedig képes volt beszélni a félelmeiről, és megértette azt is, hogy nagyobb teret kell adnia a babának, hagynia kell őt pihenni és visszavonulni.

A szülői üzenetek titkos útjai

A pszichológia egyik régóta firtatott kérdése, hogy az anya milyen utakon adja át a babának azokat a viselkedésmintákat, üzeneteket, amelyek nemcsak felnőtt életében játszanak majd kiemelkedően fontos szerepet, hanem generációkon átívelnek. Sokan sokféleképpen próbálták ezt magyarázni, így például a családi rendszerekkel, a család tudattalanjával.

Stupiggia professzor szerint a modern technikának köszönhetően eddig megfigyelhetetlen nonverbális mikro-rezdülések váltak láthatóvá, szinte tapinthatóvá. Az egyik ilyen kiemelkedően fontos megfigyelés, hogy a baba 5-6 hónapos korában már képes válaszolni, konkrét reakciót adni anyja üzeneteire, méghozzá nagyon gyorsan, a másodperc töredéke alatt. Egészen pontosan a másodperc egyhatod része alatt. Ez az időtartam olyan gyors, hogy csak akkor valósítható meg, ha a baba képes előre „bejósolni” az anya viselkedését. A jelenség a test működésével van összefüggésben, amely álláspontja szerint az emberi élet első két évében kiemelkedően fontos szerepet játszik. A kicsi ugyanis a testi kapcsolaton keresztül érti meg az édesanyját. Hozzáidomul a mama viselkedéséhez és érzelmeihez – olyasféleképp, ahogy két ember táncolni kezd egymással. Kettőjük között nagyon hamar létrejön ez a fajta egymásra hangoltság – sokkal gyorsabban, mint általában a felnőttek között.

Ezek a felismerések szükségszerűen megváltoztatták azt is, ahogyan a babára gondolunk. Ha ugyanis a baba az édesanyjával ilyen különös testi táncot jár, viselkedése sem értelmezhető önmagában, jelzései csak ebben a viszonyrendszerben érthetőek.

A kompetenciák erősítése

Stupiggia professzor szerint a szülőknek két feladatuk van a gyermeknevelés során: képesnek kell lenniük arra, hogy izgalomba hozzák gyermeküket – és arra is, hogy megnyugtassák őket. Módszerében az előzetes konzultáció után a videotechnikát alkalmazza, megkérve páciensét, hogy otthonában készítsen egy néhány perces felvételt. Amikor az anya vagy az apa visszatér, közösen nézik meg a filmet, s először kiemelik a jó részeket, a sikeres szülői módszereket. Ezzel is a szülői kompetenciát kívánja erősíteni. Ezt követően térnek rá a problematikus részekre, de már annak tudatában beszélnek erről, hogy hogyan lehet ezeket a negatív mintákat átalakítani és úgy megváltoztatni, hogy hatékonnyá váljanak. A videó nézése közben alkalom adódik régi személyes emlékek felelevenítésére is. Kiderülhet, mi rejlik egy-egy szülői reakció hátterében, miért fél valaki például attól, hogy felemelje a hangját, miért nincs ereje a gyerek szemébe nézni, hogyan hangolódhatnának össze stb. A terápia következő részében ezek a személyes történetek kerülnek előtérbe…