2013-02

A kutyások gyakran értetlenül állnak az etológusok által kimutatott eredmények előtt, hiszen „ők ezt már régóta tudták”, mindenféle tudományos vizsgálat nélkül is. Mit lehet ilyenkor tenni, beletörődünk, hogy még a más területen tudományos munkát végző gazda is könnyen elveszíti szakmai hozzáállását, ha a kedvencéről van szó.

Ha megkérdezik tőlünk, hogy „Ki vagy Te?”, szinte biztos, hogy a szerepeinkre, tulajdonságainkra, hobbijainkra gondolunk, s ezek mentén definiáljuk magunkat. Gondoltak-e már arra, hogy „Én tulajdonképpen az vagyok, aki – minden szerepével, tulajdonságaival, reakcióival, viselkedéseivel együtt – ebben a valamennyire változó testben lakik”?

Szakmai delelőjén minden magára adó orvos megpróbál megszervezni magának egy olyan tanulmányutat, amelyik illik szakmai fejlődésébe. Ha úgy vesszük, tulajdonképpen én is ezt tettem, de már jóval túl a szakmai fejlődésem zenitjén, ráadásul ez a „tanulmányút” kényszer hatására történt, és szakmai palettáját néhány nem várt esemény alaposan kiszélesítette. S ami igazán különlegessé tette a „továbbképzést”, az az, hogy most a „másik oldalról” tapasztalhattam meg a hazai egészségügyet, a beteg oldaláról élhettem át az egyszerű, mindennapi problémákat.

Csak a pszichiátereket és a kövér embereket kezeli a szóbeszéd olyan mostohán, mint az anyósokat – jegyzi meg tréfásan  az első jelentős anyóskutatást összegző könyvről írt ismertetőjében Sussman. Magyarországon valószínűleg alig van olyan ember, aki életében ne hallott volna legalább egy anyósviccet. Sőt nemcsak Magyarországon, de a világ számos országában hasonló a helyzet. Ha egy könyvtár katalógusában rákeresünk az „anyós” szóra, a  találatok többsége (ha nem az összes) jó eséllyel anyósvicc-gyűjtemény, anyósokról szóló anekdotázó könyv vagy egyéb humoros írás lesz. Ennek tükrében tehát ha igaz a mondás, hogy „minden viccnek a fele igaz”, az anyósoknak mitológiai szörnyekkel vetekedően rettenetes lényeknek kellene lenniük.

„Néha megkérdezik, mi a hosszú házasságunk titka. Hetente kétszer rászánjuk az időt, hogy étterembe menjünk. Gyertyafényes vacsora, lágy muzsikaszó, tánc. A feleségem kedden jár, én pénteken.” (Henny Youngman amerikai humorista)

Kétségbeesett Anya hívja fel a Nevelési Tanácsadót. 4 és fél éves kisfia egészségéért aggódik, aki rendre visszatartja a székletét. A kisfiú nem hajlandó WC-re menni, de a pelenkás megoldás sem segít. A szülők 4-5 napig, néha akár egy hétig is várnak, de nem történik semmi. Ilyenkor aztán jön a kúp, a hashajtó szirup vagy akár a beöntés, aminek hatására hosszú hercehurca eredményeként, nagy fájdalmak közepette végre megszületik a Kaka. Egy pár nap béke, majd minden kezdődik elölről. Már voltak orvosi kivizsgáláson, gasztroenterológusnál és homeopatánál, figyelnek a kellően rostos étkezésre és a testmozgásra, de semmi nem segít, szervi okot pedig nem találtak. Arra kérem őket, hogy jöjjön együtt az egész család.

Szembe kell néznünk önmagunkkal és meg kell tudnunk határozni: pontosan mit is várok el magamtól és a környezetemtől az új munkával kapcsolatban? Mit szeretnék tanulni, elérni? Milyen feltételekhez, értékekhez ragaszkodom körömszakadtáig?

Milyen egyszerű lenne  azt válaszolni, hogy „Micsoda kérdés! Nem választható el egymástól a test és a lélek!”  Ez valahol így is van, én mégis arról akarok most írni, hogy milyen fontos először külön vizsgálni a kettőt, és csak utána elemezni az egymásra hatásukat. Ezt akkor tehetjük meg leginkább, amikor valami megváltozik vagy elromlik egy pár szexuális életében.

A változások megélése mindenkinek nehéz – nekünk, felnőtteknek is, hát még a gyerekeknek.