Vannak mondatok, melyek bármily régen hangzottak el, évtizedekkel később is mérnöki pontossággal felidézhetők. Nem merülnek el a felejtés áramában, hanem a fájdalmas – és csak hosszú érzelmi munkával feldolgozható „listán” maradnak. Olykor nincs is tudatos emléknyom, ami mindennap emlékeztetne rájuk, ám érzelmileg feszült helyzetben egyszer csak előbukkannak. Érintetlenül…

Mindenkinek van munkája, vannak sikerei vagy sikertelenségei, vágyai és fantáziái önmagáról és a másikról. Sokszor azonban ez a kép más, mint ami a kommunikáció során elhangzik. A tudattalan érzelmeket jól fedhetik a mindennapok történései, olykor évekig nem derül ki, mennyi indulat termelődött az egyik félben, miközben látszólag kiegyensúlyozott párkapcsolatban élnek. Mindenki képes arra, hogy vigyázzon, mi csúszik ki a száján. A megpecsételt mondatok egy részét viszont a kimondási kényszer vezérli, vagyis olyan ellenállhatatlan érzelmi vágy a közlésre, amiben – hiába a „csomagolás” – valójában agresszió van…

A megpecsételt mondatok valójában jelzések – érzelmi figyelmeztetésnek tekinthetők, amik a lehetséges veszteséget vagy kudarcot mutatják. A „gyűjtögetők”, akiknek sok ilyen mondat van a tarsolyukban, egy idő után már nem félnek kimondani a véleményüket – ám akkor már érzékelhetően nagyobb az indulatuk, „meg akarnak fizetni” mindenért. Mások viszont óvatosan kerülgetik a párkapcsolat érzelmi működése szempontjából veszélyes zónát… A felejtés képtelenségét az érzelmi trauma nagysága határozza meg. Minél érzékenyebben érintett valakit az elhangzott mondat, annál inkább lehet számítani arra, hogy a kialakult érzelmi konfliktus – megoldatlanul s látszólag passzív módon – egy „biztonságos helyre” kerül. Olyan emlékké válik, amit nem a szép és megtartó erejű érzelmek tartanak fenn, hanem épp ellenkezőleg: a negatív érzelmek sora (a szorongás, az aggodalom, a szeparációtól való félelem) fémjelez. Több évtized is eltelhet, s a mondat mégis felidézhető marad.

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2011. 2. számában olvasható