Tűnődő VI.

Tűnődő VI.

Az ünnepekre való készülés és az azokkal járó komoly étkezések nálunk a szokásosnál jóval előbb elkezdődnek születés- és névnapokból kifolyólag, aztán hasonló okok miatt egészen január első hetéig tartanak.

Bár idén komoly fogadalmat tettünk, hogy nagy tudatossággal és fegyelemmel elkerüljük majd például a kenyeret, de csupán addig jutottunk, hogy nem zsírban pirítottuk, hanem fokhagymás olívaolajba mártogattuk a frissen vágott szeleteket. Valamelyest a pogácsák mennyiségét is sikerült csökkenteni, de a töltött káposzta–bejgli csatárduó ismét fényes győzelmet aratott a gondosan megtervezett és elméletben remekül működő, de aztán az ízek és megszokások hatalma alatt hamar összezuhanó hátvédsorral szemben. A december 26-ai Debrecen–Budapest vonatúton pedig hol máshol lehetett volna jobban kipihenni a napi sokszoros kiadós étkezés megpróbáltatásait, mint a büfékocsiban, az indulást követően szinte azonnal megnyíló sörrel…

Hirdetés

Éppen ennek a cikknek a témáján gondolkoztam, amikor is eszembe jutott, hogy olykor a zenehallgatástól is jól lehet lakni, sőt, akár annyira el tudja tömíteni az érzékeket a nagy mennyiségben fogyasztott zene, hogy egyszerűen egyetlen „falatot” sem kívánok.”

Többször leírtam már ebben a sorozatban, hogy a tudatos zenehallgatást és a blogírást 2010-ben kezdtem el; az első telítettségélményemet körülbelül két évvel a blog indítása után így azonosítottam:

„Nemrég pár napra abbahagytam a Mindennapi klasszikusok Facebook-oldalának szerkesztését, egyszerűen képtelen voltam zenét hallgatni; valami furcsa telítettségérzés volt az egész. Aztán persze rövid idő múlva ment újra minden, de akkor azt a pár napot rá kellett szánni a pihenésre.

Ezt csak azért írom le, mert újabban nagyon sokat hallgatom a Scarlatti-szonátákat, és olyan érzésem van, hogy ezeket mindig – még a legszigorúbb böjt alatt is – lehet hallgatni. Mint a koplaló vagy az éhségsztrájkoló: víz nélkül nem lehet létezni; a sivatagban megtalált éhezőnek is először pár korty vizet szabad csak adni: pont ez a pár korty tiszta víz a Scarlatti-szonáták.”

A témát tehát megtaláltam, és a tavaszra, a Margitszigetre, az ottani öt-tíz kilométeres futásokra és sétákra, valamint Emil Gilelsz és Arturo Benedetti Michelangeli Scarlatti-felvételeire gondoltam – micsoda légies tavaszi délelőttök és délutánok lesznek majd: felfrissülve, ruganyosan mennek majd az e-mailek, a könnyű étkezések közé pedig már-már aszkétikusan ékelődnek be a Scarlatti-húszpercek…

Az út harmadánál járhattunk: messze volt még Budapest, és messze volt még a tavasz is, így a büfékocsi asztalára reppent a sör mellé egy rántott szelet…

***

A Scarlatti-szonátákat nem csak a jóllakottság időszakaiban szoktam hallgatni, és nem csupán a böjt alatti vizet jelentik nekem. Ha ezeket a rövid zongoradarabokat hallgatom, szinte mindig eszembe jut Heinrich Böll És száját nem nyitotta szóra című kisregényéből az alábbi pár sor:

„Anyám jó asszony volt. Senkit nem tudott elküldeni az ajtajától, a koldusnak kenyeret adott, ha ugyan akadt otthon, pénzt adott nekik, ha ugyan akadt otthon, legalább egy csésze kávét adott inniuk, és ha már semmi sem akadt a házban, friss vizet adott nekik tiszta pohárban, és vigasztaló tekintetét.”

Az idézettel aztán megérkezik Bischitz Dávidné Fischer Johanna és az ő egészen különleges története. Az egyik forrás, a milev.hu szerint „1866-ban a pesti közösség főrabbija, Meisel Wolf támogatásával, a leggazdagabb közösségi tagok feleségeinek részvételével megalakult a Pesti Izraelita Nőegylet, melynek 1873-tól haláláig (1898) Bischitz Dávidné volt az elnöknője.”

Szintén Fischer Johannához köthető az 1870-ben megnyílt népkonyha, ahol felekezeti hovatartozástól függetlenül ételt kaptak a város szegényei. „Az országnak alig volt jótékony célú egyesülete, melyben tevékeny részt nem vett volna. Bejárta a népkonyhákat, pincelakásokat, hajléktalanok menhelyét, mindenütt felkereste a nyomor fészkét, hogy segítséget vigyen. A tönk szélére jutott iparosok és kereskedők megmentésére fordított különös gondot.” (Forrás: Wikipedia)

Az életmű ennél jóval gazdagabb, talán azt érdemes még megjegyezni, hogy Bischitz Dávidné halálakor Jókai Mór az emberiség jótevőjének nevezte őt.

A zene és az olvasmányélmények után aztán jön a fantázia – bármelyik évszakban is hallgatom a szonátákat: a hőség sűrű szövetén léket vágó nyári viharok után a mindenhonnan csöpögő vízcseppeket láthatatlan kezek gyűjtik össze, hogy a rászorulóknak és a nincsteleneknek vizet vigyenek a belső kerületek dohos földszinti lakásaitól egészen Afrikáig. A Scarlatti-szonáták a szolidaritás, az elesettek és a rászorulók felé fordulás legszebb megnyilvánulásai.

***

Közben átléptünk az új évbe, és egy januári vasárnapon újra meghallgattam Emil Gilelsz előadásában hét Scarlatti-szonátát. Pár perces darab mindegyik, de hatalmas tér nyílik bennük: kontinenseket és óceánokat repülnek át vizespalackokkal, hogy életet mentsenek a sivatagban, régi korok segítőit keltik életre – ezekhez képest csak egy ujjgyakorlat lesz a tavaszi böjthöz a kitartás és az önfegyelem…

MIPSZI hírlevél

Kérje a friss cikkeket és szakmai újdonságokat e-mailben.

Feliratkozom

MINDENNAPI PSZICHOLÓGIA ONLINE MAGAZIN 2026/1 Lélek és gépek lapszámban megtalálható