Ha egy tudományos kifejezés köznyelvivé válik, általában veszít a pontosságából. Ez történt a dominancia kifejezéssel, sőt ennél több is: ma már a rátermett kutyagazda sokak számára egyszerűen „falkavezért” jelent, domináns egyedet a kutyából és gazdából álló „falkában”. A kutya-ember páros kapcsolata azonban lényegileg más, mint amilyenek a kutya- és farkasfalkán belül működnek. A kutya függő helyzetben van az emberhez képest, a kapcsolatuk nem egyenrangú. A közhiedelemmel ellentétben a legtöbb kutyának esze ágában sincs az ember dominanciáját megkérdőjelezni. Ha engedetlenül viselkedik, akkor egyszerűen csak elfelejtették neki megtanítani, hogy a helytelen viselkedés káros következményekkel jár.

Az etológiában a dominancia két egyed kapcsolatának jellemzője, amely harcias jellegű összeütközések során alakul ki. Az az egyed, amely ezeket az összecsapásokat sorozatosan megnyeri, domináns lesz, amelyik pedig behódol, alárendelt (szubordinált). A dominancia hierarchia, vagyis a rangsor kialakulása roppant hasznos, hiszen lehetővé teszi, hogy a csoportban élő állatok a sérülés veszélye nélkül eldöntsék, melyikük férhet hozzá elsőként bizonyos erőforrásokhoz. Például ha a csoport elejt egy zsákmányt, először a domináns ehet belőle, a szaporodás joga is a dominánsé, éppúgy, mint a legjobb pihenőhely. A rangsor nem szilárd, hanem az aktuális helyzettől és az egyedek aktuális állapotától függően változik. Alakulását nemcsak az ellentétek, hanem a baráti, támogató kapcsolatok is jelentősen befolyásolják. Gyakran előfordul az is, hogy a dominanciaviszonyok nem térképezhetők fel a csoporton belül, mert az egyedek kerülik a konfliktushelyzeteket, vagy hol egyik, hol másik nyeri meg az ütközeteket.

Röviden ennyi a tudomány mondanivalója a dominanciáról. Állatcsoportokban az egyedeknek létkérdés, hogy minél magasabb pozíciót foglaljanak el a rangsorban, hiszen így nekik jut a legtöbb, legjobb táplálék, és ők szaporodhatnak tovább a legnagyobb eséllyel. Ehhez képest hogyan kell tekintenünk a kutya és az ember kettősére? Van-e olyan pont egy kutya életében, ami értelmezhetővé teszi azt a feltételezést, hogy a kutya az ember pozíciójára törjön? Van-e kétség bárkiben afelől, hogy ki az kettejük közül, aki rendelkezik az erőforrások felett, aki  szabályozza, hogy a másik mikor ehet, sétálhat, pihenhet, szaporodhat? Természetesen az ember hozza a meghatározó döntéseket. Mi, emberek korlátozzuk a kutya mozgását, szabályozzuk az ellátását, szaporodását – ezért is nevezzük a kutyát háziállatnak. A legtöbb kutya ezt gond nélkül tudomásul veszi, hiszen erre készítette fel a sokezer éves háziasítás. Az ember irányít, a kutya szót fogad. A kutya nem képes az ember ellátására, így a kísérlet, hogy uralja az embert, eleve kudarcra van ítélve. Az ilyen kutyát az ember nem tartotta és nem tenyésztette tovább, génjei kiszelektálódtak. A kutya tehát inkább szót fogad, csak hogy életben maradjon. Ennek megfelelően a normális, átlagos kutya-gazda kapcsolat tökéletesen mentes a dominanciaharcoktól. 

A kutya nem szelíd farkas

A háziasítás tehát abba az irányba hat, hogy a kutya minél inkább együttműködő legyen a gazdájával, s szívesen alávesse magát utasításainak. Sokan mégis úgy vélik, hogy a háziasítás nem járt jelentős viselkedésváltozással, és a kutya alapvetően ma is farkas – hiszen szaporodhatnak egymással, és az utódaik is szaporodóképesek, közös fajba tartoznak tehát. Nos, ez nem elégséges érv – az amerikai bölény és a házimarha utódja is szaporodóképes, mégsem bölényeket tartunk az istállóban. Ugyanígy, aki a kutya és a farkas hasonlóságával érvel, próbáljon meg kiképezni egy farkast vakvezetésre, vagy akár csak tartson farkast a hátsó kertben. Sok engedélyt kellene beszereznie ehhez, és nem véletlenül: számos tudományos kísérlet igazolja, hogy a legkörültekintőbb szocializálás sem teszi a farkast alkalmassá arra, hogy kellően együttműködő legyen az emberrel és beilleszkedjen egy emberi családba. 

A neveletlen kutya

Ha a kutyák nem törnek falkavezéri, vagyis alfa pozícióra, akkor vajon mi az oka a sok konfliktusnak, problémás viselkedésnek? Nagyon egyszerű: sokan vélik úgy, hogy a humánus bánásmód jegyében nem illendő határt szabni mások viselkedésének. A kutya viszont, akárcsak egy gyerek, könnyen visszaél a szelídséggel, engedékenységgel vagy határozatlansággal. Miért menne vissza a parkban a gazdájához, ha még szaladgálni szeretne, és a szófogadatlanságnak semmiféle következménye nincs? Miért ne morogna, ha a fenyegetéssel eléri, hogy a szemetesből kikotort fél szendvics nála maradjon? Ugrál a bestia? Persze, hogy felugrál mindenkire, milyen jó móka az! Kirohan a nyitott ajtón a gazda előtt? Hogyne rohanna, ha tele van kíváncsisággal? Nincs mit tenni, a viselkedésnek korlátot kell szabni. Az a kutya, amelyik megtanulja, mit lehet és mit nem, végül sokkal nagyobb szabadságot élvezhet, mint korlátok nélkül nevelt, zabolátlan, neveletlen társa.

A „kemény” kutya

A kutyák persze nem egyformák. Vannak magabiztos, rámenős példányok, akik tovább és erősebben ragaszkodnak az elképzeléseikhez, akikhez határozottabb fellépésű gazda kell. Ezeket a kutyákat nevezi a köznyelv „dominánsnak”. Született „alfák” azonban nincsenek. Úgy tűnik – bár ebben még nem határozott a tudományos álláspont – a dominancia nem jellemvonás. Előfordulhat, hogy egy egyed magas pozíciót foglal el egy fajtársi csoportban, de nem biztos, hogy máshol is kivívná ugyanazt a státuszt. Egy csivava lehet domináns saját tenyészcsoportjában, de nem valószínű, hogy túl sokra vinné egy huskyfalkában. Az persze igaz, hogy az öntudatos, magabiztos fellépésű kutyák nagyobb eséllyel kerülhetnek domináns pozícióba egy falkában, de még ők sem uralnak minden helyzetet. Könnyen lehet, hogy az a kutya, amelyik gond nélkül elmarja a többiek elől a csontot, hátránnyal indul a kanapéért való vetélkedésben. Farkasoknál is helyzetfüggő a dominancia: míg a táplálékkereséssel kapcsolatban a hím elsőbbsége érvényesül, a kölykök gondozása és védelme során a nőstényé. 

Kényszerítő technikák

Ha egy kutyát nem tanítanak meg kölyökkorban arra, hogy adott helyzetben mi a helyes viselkedés, könnyen a gazda fejére nőhet. Ilyenkor jól jön a szakmai segítség, hogy helyrehozzák az elrontott kapcsolatot. A kutya alárendelt viselkedését kikényszerítő technikák azonban csak pillanatnyilag orvosolják a problémákat, hosszú távon akár károsak is lehetnek. A kutyában állandósulhat a szorongás, ami egészségügyi problémákhoz, illetve félelmi agresszióhoz vezethet. Mindkét fél számára örömteli kutya-gazda kapcsolat csak félelem- és agressziómentes lehet. Gondoljuk át alaposan Simon Gadbois szavait: „Milyen kapcsolatot szeretnénk kialakítani a kutyánkkal? Olyat, ami konfliktuson, dominancián és egyenlőtlenségen alapul, vagy olyat, ami harmónián, játékon és kölcsönös megértésen? Túl sok évszázadon át foglalkoztunk azzal, hogy kiszelektáljuk a kutyákból a nemkívánatos viselkedésformákat ahhoz, hogy folytassuk ezt a szükségtelen erődemonstrációt. Azok az emberek, akik a feszültséget keresik, tartsanak rozsomákot vagy grizzlymedvét. Mi pedig maradunk a kutyáknál, akik elfogadnak bennünket olyannak, amilyenek vagyunk.”

Dominancia kutyafalkán belül

Többkutyás háztartásokban elkerülhetetlen a versengés a kutyák között – ki tud kicsikarni több dédelgetést a gazdától, kié lehet a konyhapultról odadobott maradék, ki száll először be és ki az autóból, és így tovább. Ennek ellenére sok kutyatartó nem tudja megmondani, melyik kutyája a domináns, a nyílt összeütközések ritkák, a különböző helyzetekben pedig más-más eb jut nyerő pozícióba. Ha két kutya közül mégis következetesen az egyik fél tűnik dominánsnak s a másik alárendeltnek, akkor eltérő stratégiával működnek tanulási helyzetekben – derült ki Pongrácz Péter és munkatársai friss tanulmányából. A domináns jószág (amelyik előbb/többet ugat, ha idegen lép a házba; előbb eszik, ha ugyanakkor, ugyanazon a helyen kapnak enni, és általában győz a verekedések során) könnyebben, szívesebben tanul az embertől. A tesztben kétféleképpen lehetett megszerezni egy labdát.  A kutyák felének a kísérletvezető az egyik módszert mutatta be, felének a másikat. Kiderült, hogy míg a dominánsak a bemutatott módszer szerint szerezték meg a labdát, az alárendeltek önálló megoldással próbálkoztak. Egy korábbi viselkedéstesztből azt is tudjuk, hogy az alárendeltek inkább kutya-központúak: ha egy (idegen) kutya mutat be egy feladatot, akkor az alárendeltek lemásolják az akciót, a dominánsak viszont figyelmen kívül hagyják. Ezt a megfigyelést ma már kiképzők is szívesen használják: megtanítanak egy feladatot az idősebb, domináns kutyának, és vele mutatják be a feladatot a kiképzés alatt álló újoncoknak. Nagyon hatékony technika!

Falka két fajból?

Végül ejtsünk szót arról a közkedvelt elképzelésről is, hogy a kutya és az ember közös falkát alkot (ahol természetesen a gazda játssza a falkavezér szerepét). Barry Eaton példáját kölcsönvéve képzeljünk el egy legelőt juhokkal. Egy nyájat látunk. Egy másik legelőn marhákat, azaz gulyát. Mi történik, ha a juhok és a marhák közösen legelnek a réten? Nyáj vagy gulya lesz belőlük? Természetesen egyik sem, csak egy csapat legelésző állat – vagyis állatcsoport. Ugyanez a helyzet a kutyákkal és az emberekkel is. Az ember nem tekinti fajtársának a kutyát, és a kutya sem az embert (hiszen tudjuk, hogy máshogyan kötődik hozzá, mint fajtársaihoz, és stresszhelyzetben már kölyökkorában megnyugtatóbb hatású az ember, mint az anya. Ez is a háziasítás során alakult ki, mert a szelíd farkasok egyáltalán nem kötődnek a nevelőjükhöz, bár határozottan kedvelik őket). Mivel az ember és a kutya közt társas kapcsolat van, nevezhetjük együttesüket szociális csoportnak. Felmérések alapján a kutyatartók közel 90 százaléka családtagnak tartja a kutyát, amire a kutya speciális kötődése, „hűsége” okot is ad. A félreértések elkerülése végett tehát a falka kifejezést célszerűbb megtartani a csak kutyákból vagy csak farkasokból álló csoportra. Nekünk, akik dominánsak vagyunk kutyánk felett – ahogy egy szülő domináns a gyerekei felett – az a feladatunk, hogy időben és megfelelő módon megtanítsuk neki, milyen szabályok szerint kell élni a mi csoportunkban, csapatunkban – vagy ha jólesik, mert a többséghez hasonlóan mi is családtagnak tartjuk a kutyát: családunkban. Ehhez természetesen hozzátartozik az is, hogy a kutyát fajtársaival is megismertetjük – szocializáljuk –, mert csak így tanulhatja meg a helyes kutyaviselkedést. Ezáltal mi is jobban megértjük majd, mit szeretne közölni velünk a maga kutyanyelvén.