Miért épp most jön terápiába, mi köze lehet ehhez a kislánynak? – fészkelődött bennem a kérdés. Néztem a férfit, az arcára volt írva, hogy szorong és mélyen magányos. A fiúkat saját részeinek érezte – tudtam meg elbeszéléseiből, – az apai szerep mellettük azt jelentette, hogy még több pénzt kell keresnie a családra. Akkor még a szívével se volt semmi baj. Aztán jött ez a csöppség, akit ő valójában nem is akart. És most mégis itt van – és törékeny, egészen más, mint a fiúk voltak, szinte átlátszó –, és ő nem érti, miért, de máris védelmezni akarja!

Amikor Sándor először kopogtatott az ajtón, még nem tudta, mit mondjon, még nem tudta, mitől szenved igazán. A felismeréséig sem jutott el annak, hogy kudarcainak, sikertelennek ítélt apaságának, saját magával szemben érzett elégedetlenségének bármi köze lehet hatalmasodó, s örökké jelen lévő apjának. Szenvedéseit a túlmunka terheitől megviselt szervezetének tulajdonította. A családban „ráosztott” apai szerepre alkalmatlannak, esetlennek érezte magát...

A legkisebb gyermek születése nagy érzelmi vihart kavart Sándor életében. Érezte, kicsúszik a lába alól a talaj. Az anyjukat nélkülözni kénytelen fiúk egyszerre apát követeltek maguknak – s ő ekkor döbbent rá arra, hogy valójában nem is tudja, hogyan kell jelen lenni apaként! Ettől folyton zavarban volt, és egyre csak nőtt benne a feszültség. Pedig nagyon igyekezett, és soha, egyetlen percre sem felejtette, hogy ő nem akar olyan lenni, mint az apja volt, de nem tudta, hogy kéne jól csinálni? Az apává válás tényét hideg fejjel valahogy elfogadta, de valahányszor „szembejöttek vele” ezzel kapcsolatos érzései, ő elfordította a fejét. Ilyenkor egyfajta nyugtalanság, sürgető érzés kerítette hatalmába, de nem tudott mozdulni, csak nőtt benne a feszültség. Egyszerre félt és vágyakozott...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2014. 6. számában olvasható