A tehetség fel nem ismerésének oka a diagnosztikai folyamatban keresendő. A kiemelkedő képességeket rendszerint egy meghatározott normához viszonyítjuk, két szempont mentén. Az egyik szerint a tehetség túlmutat az átlagon, vagyis felfelé, a haranggörbe jobb oldala felé tendál. A másik értelmében a tehetség illeszkedik a normához, abból nem lóg ki. A norma megállapításához vegyünk egy nagyobb csoportot, végezzünk rajta méréseket, majd a leggyakoribb eredmények mentén jelöljük ki az átlagot. Ezzel csupán az a baj, hogy a megszokott mérések nem alkalmazhatók feltétel nélkül mindenkire. Akit pedig nem tudunk beledugni a nagy gyűjtőzsákba, az számunkra kívülálló marad.

Ez a probléma nem új keletű, a pszichológusok ugyanis már hosszú ideje konszenzus nélküli vitákat folytatnak többek között az intelligenciatesztek használhatóságáról, melyek nem veszik figyelembe az egyéni és a kulturális különbségeket. A tehetség pedig nem lehet uniformizálás kérdése...

Ha meg akarjuk érteni képességeink forrását, először azt kell megvizsgálnunk, milyen módon szerezzük be és raktározzuk a külvilágból érkező információkat. Érzékszervileg egészséges emberekhez az ingerek több csatornán keresztül futnak be, ám van egy fő vevőantennánk, melyet előtérbe helyezve bizonyos információkat előszeretettel fogadunk és dolgozunk fel.

Alapvetően két fő információfeldolgozási módot különböztetünk meg. A vizuális stratégia azt jelenti, hogy elsősorban a látás révén felvehető információkra támaszkodunk. Ezzel szemben az auditív stratégia a hallási úton érkező információkat preferálja.

Modern világunk főként a vizuális jelekre, ingerekre rendezkedett be, amit kiegészítenek a hallás útján érkező információk. Amennyiben valaki auditív információfeldolgozási stratégiát alkalmaz, ez a reláció megfordul, és a hallás által nyert ingerek lesznek elsődlegesek, amelyeket a vizuális jelek követnek.

 A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2013. 6. számában olvasható