2013-06

Amikor tehetségről beszélünk, a kiugró adottságokra, kiemelkedő eredményekre fókuszálunk. Az esetleges nehézségek nem csupán a laikusokat, de nagyon gyakran a pedagógusokat, tehetséggondozással foglalkozó szakembereket is megtévesztik. Még annak ellenére is, hogy a köztudatban ott keringenek azok a zsenik, akik valamilyen téren lemaradást mutattak – például Albert Einstein, csak hogy a legismertebbek közül említsünk egyet. 

A mese... olyan térképpé válhat, amelyben megtalálhatjuk saját életünk eseményeinek, történéseinek analógiáját. S ezzel nemcsak rálátunk problémáinkra, de meglátjuk a kivezető utat is. Minden szereplő megjelenít valamit abból a mindennapos folyamatból, amelyben félelmeinket, gátlásainkat, belső szorongásainkat kivetítjük a környezetünkre. Megszemélyesítjük őket, hogy aztán ujjal mutogathassunk: miatta nem tudom megvalósítani az álmaimat, ő az oka, hogy nem sikerül semmi. De ha jól megnézzük az éppen olvasott mesét, kiderülhet, hogy a negatív hősök saját belső akadályainkat szimbolizálják, méghozzá nagyon pontosan körvonalazva azt az erőt, ami éppen visszatart minket. 

Kell, hogy valakitől megkapjuk a feltétlen elfogadást, a szabályokat, a szabadságot és a feladatokat, hogy aztán mindezt adni is tudjuk. A felnőtté válás nem azt jelenti, hogy megkomolyodunk, és eldobjuk mindazt, ami a gyerekkorhoz köt. Sőt, aki ezt teszi, nem tud felnőtté válni, mert hiányokat szenved. A gyerekkorban a lelkünkbe épülő elemekre szükség van ahhoz, hogy alkotó emberré legyünk.

Andy Holzer vakon született. Nem álmodik látásról, inkább arról, hogy megmássza a Mount Everestet. Számára nem is elérhetetlen magasságokról fantáziál, hiszen már háromszor járt életében 8 ezer méter fölött. Ez az osztrák férfi ugyanis hegymászó, és nem is akármilyen. 47 éves korára meghódította hat kontinens legmagasabb csúcsait – már csak az ázsiai van hátra. 

Egy kedves ismerősöm azt kérdezte tőlem, mit szólok ahhoz az átváltozáshoz, amelyen az X-Faktor szereplői mennek keresztül. A selejtezőkben még természetesen viselkedő, amatőr embereket ismerünk meg, de azután azokat, akiket kiválasztanak az élő show-ban való szereplésre, a profi tévés csapat kezelésbe veszi és átformálja. Mintha csak átment volna rajtuk a nagy média-úthenger, mondja az ismerősöm, rájuk sem lehet ismerni. Úgy tűnik, olyan vonásokat aggatnak rájuk, amelyek idegenek tőlük. Mi lesz a valódi személyiségükkel? Összetörik, elvész? 

Mi lenne a spontán válaszunk az alábbi kérdésre: “Egy ütő és egy labda együtt 1 dollár és 10 centbe kerül. Az ütő pontosan 1 dollárral kerül többe, mint a labda. Mennyibe kerül a labda?”
 

Szűk pesti utcán találkoztam velük, a fiatal anyukával és 3-4 éves forma kisfiával. Amikor beértem őket, talán már az anya utolsó próbálkozásának voltam fültanúja, hogy békésen megoldja a számára nehéz helyzetet. 

„A perfekcionizmus szóról a legtöbb embernek automatikusan olyan pozitív és örömteli asszociáció jut eszébe, mint a tökéletesség, a rend, a hibátlanság, a kiegyensúlyozottság. Sajnos azonban a perfekcionizmusra való hajlam egyáltalán nem jár együtt a megelégedettség és a hibátlanság érzésével – sőt ennek a szöges ellentétéről van szó. Nagyon komplex jelenségről beszélhetünk, ami több oldalról is megközelíthető: az biztos, hogy a tökéletességre törekvés csapdái nagymértékű funkció károsodást okozhatnak az egyének életében, ami jelentősen hozzájárul az életminőség romlásához.”