Jelenlegi hely

Bizonytalanság… – A Tourette-szindrómáról

„...nehéz azzal az érzéssel élni, hogy valami nincs rendben velem”

A családokban általában többféle reakció születik minden misztikus és megmagyarázhatatlan tünetegyüttesre: a legrosszabb esetben szándékos bosszantásnak tartják a gyermek részéről és büntetik érte, de előfordulhat az is, hogy évekig tabuként kezelik, nem beszélnek otthon róla, de az okát folyamatosan keresik.

„Nagyon nehéz azzal az érzéssel élni, hogy valami nincs rendben velem. Pontosan nem tudom, mi, pontosan azt sem, hogy mások mit gondolhatnak rólam, de vannak ezek a fura mozgások, néha hangadások, amiket nem tudok kontrollálni, és nem tudom azt sem, hogy miért csinálom.” Sokszor hallottam ehhez hasonló mondatokat olyanoktól, akik Tourette-szindrómában illetve krónikus tik-zavarban szenvednek. Legtöbbször maguk sem tudják megnevezni ezt a tünetegyüttest, hiszen soha nem hallottak róla. Bár a néhány évvel ezelőtti helyzethez képest talán már többen és többet tudunk róla, de még mindig gyerekcipőben jár tudásunk e szindrómáról. A jelenség persze nem új: valószínűsíthetően a súlyos tünetekkel élők bukkannak fel egyes irodalmi alkotásokban a falu bolondja alakjában, hiszen ezek az emberek az átlaghoz képest feltűnőek: hadonásznak és hangosan káromkodnak, vagy önkéntes forgalomirányítóvá avatják magukat egy útkereszteződésben. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a Tourette-szindróma ezeknél az összetettebb „furcsaságoknál” sokkal hétköznapibb jelenség. Biztosan mindenki látott már olyan családtagot, kollégát, esetleg utazás közben valakit, aki sokat pislog, vagy időnként köhécsel, alkalomadtán a kezét tördeli. Ezek olyan enyhe tünetek, melyek magyarázhatók lehetnének azzal, „hogy valami a szemébe ment”, „éppen kilábal egy megfázásból”, „vagy biztos „ideges a vizsga miatt”. Ám mindezek a Tourette-szindróma tünetei is lehetnek, csak éppen funkcionális károsodást nem okozó mértékben jelentkeznek, s legtöbbször a környezet észre sem veszi őket – rossz szokásnak, furcsaságnak, egyedi sajátosságnak titulálják és (jobb esetben) elfogadják. Előfordulhat, hogy az érintettek maguk sem törődnek velük, más esetekben viszont már a legenyhébb tik megjelenése is folyamatos feszültséget jelenthet, annak ellenére, hogy a környezet legtöbbször teljesen figyelmen kívül hagyja a tüneteket. 

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2012. 4. számában olvasható

Share

A Mindennapi Pszichológia
2020. okóber–novemberi számában
ezekről olvashat:

2020 október–november

  • Pedig olyan jól megvoltunk…

  • Aki él, az visszatérhet – Válás utáni gyász és remény

  • Mindenért az anya a hibás?

  • A passzív-agresszív anya – „Hiába teszem ki a lelkem…”

  • Félelem a haláltól, az élettől és a változástól

  • A mutyi metaforája – Az ismerősség vonzásában

  • Csalók és becsapottak – Valóságtorzítás, valóság-elrejtés és menekülés a valóság elől

  • Masni nyulat halála napján váltja Egon, a kaméleon

  • Egy párkapcsolat krízise - pszichoterápiás pillanatok

  • Élet – egy új életre várva

  • Agyunk fogyasztásmérője: a pupilla

  • Olyan jó egyedül?

  • Miért elégedetlenek a nők a mellük méretével?

  • A „szeretem” és a „nemszeretem” munkákról

 

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

A harmónia elillan, s a két ember már nem érti meg egymást, egyre inkább sodródnak a szétválás felé.

Különösen a nagy mellre jellemző, hogy számos tekintetben árucikként kezeli és fetisizálja a nyugati média.

Sajnos, ősrégi jelenség, hogy a gyerekközösségekben vannak olyan „áldozatok”, akiket a többiek rendszeresen csúfolnak, megaláznak, fizikailag bántalmaznak, kiközösítenek.

Mit tehet a szülő, ha gyermeke, főként kamaszkorú lánya azon kesereg, hogy túlsúlyos – és valóban az? 

A szülői hatalom fenntartásának, gyakorlásának eszköze általában a pénz, amivel függőségben tudja tartani a gyermeket, a serdülőt, a fiatal felnőttet.

Évtizedek óta tudjuk, hogy a média által sulykolt szépségideál kedvezőtlenül hat a saját testünkkel való elégedettségre, és ebből adódóan önértékelésünkre, lelki közérzetünkre...