De vajon jó társaság leszel önmagadnak? Ez a központi kérdés. Az önmagunkra való figyelés – ami nem keverendő össze az önzőség ilyen-olyan válfajával – egy elvben tanulható lehetőség, a gyakorlatban azonban roppant nehezen járható ösvénynek bizonyul. Elvégre változni nehéz, megváltozni pedig különösen az. Kutyából nem lesz szalonna, csak ha a kutya akarja, de általában nem akarja. Vagyis az egyén beleegyezése, szándéka, jobb esetben vágya, ambíciója nélkül szinte lehetetlen változást elérni. A hétköznapok mókuskerekében ugyan időről időre felsejlik bennünk a vágy: változnunk, változtatnunk kellene, ellenben mintha valami folyamatosan meggátolná lehetséges jobbik énünk felkutatását.

Miután a tudomány révén egyre jobban bele tudunk szólni a természet rendjébe és ezzel párhuzamosan a szabad akaratot piedesztálra emeltük, egyfajta gőgös omnipotenciával azt hisszük, bármi sikerülhet. Nincs lehetetlen, ha egy kényszeres szisztematikusságával és egy mániás lendületével igazán és elég sokat teszünk érte, akkor igenis sikerülhet. Csakhogy a változásnak van egy sötét oldala: behatárolt. Olyan zárványok, olyan gátak léteznek saját változásunk ellen, amelyeket ugyan lehet figyelmen kívül hagyni, mintha nem is léteznének, de ettől nem szűnnek meg. A koppanás pedig, mikor a falnak csattanunk, még fájdalmasabb lesz, mint korábban.

Hogy jön létre a változás? Szenvedésnyomással. Ez a titkos összetevő. Vágyunk egy elképzelt normális állapotba, ami talán egyszer a miénk volt, talán néha átéltük, vagy sokszor elképzeltük – de még nem vagyunk ott. A jelenlegi helyzet nem kedves szívünknek, csakhogy amíg a jelen nem nyom eléggé a változás irányába, addig a holnap is csak azt tartogathatja, amit tegnap már annyiszor megtapasztaltunk.

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2019. 5. számában olvasható