Jézushoz egyszer odalépett egy ember, térdre hullott előtte, és így szólt: „Uram, könyörülj fiamon! Holdkóros szegény, és sokat szenved.” Odavitték a gyereket, Jézus ráparancsolt, s az ördög kiment belőle. A gyerek azonnal meggyógyult. Ez a történet Máté evangéliumának 17. fejezetében olvasható, és pontosan tükrözi azt a számos kultúrában és hitvilágban megjelenő felfogást, amely szerint a pszichés zavarokat az okozza, hogy az ördög, a démonok vagy más gonosz szellemek hatalmukba kerítik az ember testét és lelkét.

Akiket megszállt az ördög

Ez az elv borzasztó stigma, hiszen a beteget valamelyest kitaszítja az emberek sorából: a pszichés zavarban szenvedő viselkedésében a benne lakó gonosz nyilvánul meg, beszéde már nem is emberi szó. Ráadásul a megszállottnak tartott személyeket sokszor – például boszorkányság gyanúja esetén – még azzal is megvádolták, hogy elárulták embertársaikat, szándékosan paktáltak le a sátánnal. Az ördögűzés módszerei között az imádkozás mellett a korbácsolás, az éheztetés, sőt a máglyán való elégetés is szerepelt.

Szeretni való bolondok

Noha a pszichés betegségeket a történelem során viszolygás és elutasítás övezte, voltak kivételek is. Az egyik ilyen az epilepszia, ami egyébként nem pszichés zavar, hanem különféle neurológiai betegségek gyűjtőneve. Igaz, hogy az epilepsziában szenvedőket az ókorban általában elátkozottnak és csökkent értékűnek tartották – például Hammurápi törvényei szerint ha egy rabszolgáról kiderült, hogy epilepsziás, az eladó köteles volt visszaadni az árát –, azért a személyük körül volt valami szokatlan. A ritkán jelentkező és rövid ideig tartó rohamok között ugyanis teljesen egészségesnek tűntek, sőt kiemelkedő teljesítményre voltak képesek; többek között Julius Caesar és Nagy Sándor is e betegségben szenvedett. Ezért felmerült a gyanú, hogy az epilepsziásokat a rohamok alatt jó szellemek vagy istenek szállják meg; innen ered a morbus sacer (szent betegség) elnevezés.

Néha az is előfordult, hogy a skizofrének vallási tartalmú téveszméit és hallucinációit környezetük isteni sugallatnak fogadta el, ezért a betegeket bizonyos tisztelet övezte. A leginkább pozitív fogadtatásban azonban minden bizonnyal azok a pszichés zavarban szenvedők, értelmi fogyatékosok részesültek, akiket környezetük ártalmatlannak tartott, és ezért jól be tudtak illeszkedni a közösségbe. A „falu bolondját” szánalom és jóindulat övezte, ami ugyan megalázó is tud lenni, de a kirekesztésnél mindenképpen jobb. Sőt a „bolondok” egy szempontból irigylésre méltó helyzetben voltak: nem kellett igazodniuk a viselkedési szabályokhoz, hiszen azokat nem is tudták volna betartani. A „bolond”-létnek ezt a szabadságát vették át az udvari bolondok, akik valójában jól fizetett színészek, humoristák voltak. Szórakoztató műsoruk hatásos elemeként az egyébként formalitásoktól áthatott udvari miliőben áthághatták az etikett szabályait. Ugyanez a felszabadultság a vonzereje a bolondünnepeknek is, amelyek közül mára csak a karnevál és április elseje maradt eleven.

A megbélyegzés szintjei

Egészen a 18. század közepéig az „őrülteket” gyakorlatilag ugyanúgy elzárva tartották, mint a bűnözőket. Láncra verve, cellákban vegetáltak, és az őrök veréssel, éheztetéssel próbálták fegyelmezni őket. Elterjedt nézet volt, hogy ők maguk tehetnek állapotukról, elméjük erkölcstelen életmódjuk miatt bomlott meg. A bebörtönzés szükségesnek tűnt, mert az „őrülteket” sokkal veszélyesebbnek gondolták, mint amilyenek valójában voltak. Csak az 1700-as évek végén, egy párizsi kórházban merték először levenni a bilincset és a láncokat a pszichés betegekről, akik közül többeknek az állapota pusztán az emberségesebb bánásmódnak köszönhetően jelentősen javult. Mivel a mentális zavarokat ekkor már betegségnek tekintették, megpróbálkoztak a gyógyítással is, de a kezelések inkább kínzások voltak. A betegeket hideg vízzel locsolták vagy gőzkamrába zárták, böjtöltették, áramütésnek tették ki, sőt volt, hogy gyorsan forgó székbe ültették őket, mert az orvosok hánytatással próbálták elősegíteni belső tisztulásukat.

Az „őrültekkel” való bánásmód terén azonban nem a lánc és a kínzás volt a mélypont. A náci Németországban az 1939-ben indult T4-akció során tíz- és százezrével gyűjtötték be a pszichés betegeket és testi fogyatékosokat, hogy szén-monoxiddal megöljék őket. Értéktelen porhüvelynek tekintették ezeket az embereket, akik csak terhére vannak a német gazdaságnak. Ilyen pusztító megbélyegzés remélhetőleg többé már soha, sehol nem fordulhat elő, de azért a pszichés betegek stigmatizációja a mai társadalmakban is jelen van. Rosszallással nézzük a magában beszélő „bolondot” az utcán: miért nem tud rendesen viselkedni? Ha valakiről kiderül, hogy pszichés betegséggel küzd, helyzete az élet szinte minden területén nehezebbé válik, mert az emberek – akár tudtukon kívül is – gyanakodva figyelik, távolságot tartanak tőle. Sokszor még a hozzátartozókra is stigma kerül. A mentális zavartól szenvedő gyerekek szülei szintén megkapják az elítélő gondolatokat: miért viselkedik így ez a gyerek, miért nem szólnak már rá? Ez az értetlen előítéletesség a társadalom betegsége. Szerencsére empátiával, a tudás bővítésével és egy kis humánummal ki lehet gyógyulni belőle.