Jelenlegi hely

Csalók és becsapottak

Valóságtorzítás, valóság-elrejtés és menekülés a valóság elől
Mi az oka, ha kerülni próbáljuk a szembesülést a valósággal?

Annyira szeretnénk mindent (a valóságot, az igazságot a világról, másokról, sőt önmagunkról is) tudni, minden „titkot” megismerni! Vagy mégsem? 

Hogyan is állunk a „valósággal”? Miért szeretünk néha olyasmiben hinni, aminek kétes a valóságtartalma? Miért dőlünk be álhíreknek és csalóknak? Miért szeretjük a valóságtól elrugaszkodó, szentimentális álomvilágba ringató filmeket, szappanoperákat és miért csodáljuk a bűvészeket?

A „valósághű” tudás

Az információrobbanás korszakában egyre több szempontból kerül terítékre a „valósághű” (a tudományban ún. „tényeken alapuló”) tudás, és az ahhoz való viszonyulásunk problematikája. Hogyan szerezhetünk ilyen tudást? És mi az oka, ha kerülni próbáljuk a szembesülést a valósággal? Mit kezdünk a tudással, ha megszereztük? Miért őrzünk titkokat? (Miért elfogadott eljárás bizonyos információk hivatalos titkosítása?) A megszerzett tudást magunkénak akarjuk – magunkénak hisszük –, vagy megosztjuk másokkal? Scientia potentia est: „A tudás hatalom” – ez a latinból eredeztethető mondás ma már szinte minden nyelvben közmondásként jelenik meg. Ha ez így van, miért fordulhat elő, hogy néha tagadjuk a valóságot?  

A valóságot megjelenítő információ megismerésének és kezelésének képessége fontos érdeke az emberiségnek. A valóság detektálása mellett a valóság meghamisításának és a valóság-hamisítás felismerésének képessége egyaránt evolúciós fejleménynek tekinthető. Ahogy a valóság manipulálásának (elkerülésének, elleplezésének vagy megmásításának) képessége is vélhetően túlélési előnyöket szolgálva válhat a kiválasztódás eszközévé.

Megtévesztés az állat- és növényvilágban

Megtévesztés nemcsak az emberek világában, hanem az állatvilágban, sőt, a növényvilágban is létezik. Jól ismert jelenség a mimikri (utánzás hasonulás révén), vagy az álcázás (alakváltozással beleolvadás a környezetbe), azaz másnak mutatom magam, mint ami vagyok. Jól ismert példa a botsáska vagy a kaméleon akaratlan rejtőzködő képessége. A növényvilágban is ismerünk „csalókat”. Olyan fajokat, amelyek rovarok nőstényeinek alakját utánzó virágot fejlesztenek, hogy a hím rovart így magukhoz csalogatva elvégeztessék vele a beporzást. Vagy olyan alakzatú virágot növesztenek, amitől félelmetesnek vagy mérgezőnek tűnnek, hogy távol tartsák a rájuk nézve veszélyes (őket lelegelő) állatokat stb. Az emberek világában pedig szinte végtelen a „másnak mutatni magamat, mint amilyen valójában vagyok” eszköztára – és ez gyakran nem is tudatos

A csalás képessége – a valóság megmásítása, vagy elrejtése hosszas nem-tudatos alkalmazkodási teljesítményként – vitathatatlanul szintén evolúciós fejlemény. Az ember esetében azonban a csalást többnyire tudatos (szándékos) jelenségként kezeljük. A szándékos megtévesztés jelenségét valójában már az állatvilágban is felfedezték. Majmoknál figyelték meg például, hogy amikor egyikőjük észrevesz egy számára értékes táplálékot, miközben a közelben van egy fajtársa, akkor megpróbál úgy viselkedni, hogy rejtve maradhasson a zsákmánya. Azt színleli, mintha egészen más érdekelné, hogy elterelje a társa figyelmét arról a helyről, ahol a táplálékot felfedezte.

A valóságtorzítás

A valóságtorzítás, vagy valóság-elleplezés szándékos és tudattalan formái között néha meglepően vékony a határvonal, és bizony számolni kell azzal, hogy az emberek esetében is általános a nem-tudatos valóságtorzítás. Ezek ugyan közismertek a pszichológiában, ám a hétköznapi életben mégis mindenki él ilyen önkéntelen valóság-kezelő technikákkal is. Bárkinél előfordulhatnak, hiszen ezeket tudattalan alkalmazkodási manőverekként használjuk.

A pszichoanalízis elhárítómechanizmusok címke alatt írta le ezek számos formáját, de már a korai kísérleti pszichológia is sokat foglalkozott ezekkel, a megismerő folyamatok (észlelés, emlékezés stb.) vizsgálata során. A személyiségpszichológiában az „én” működése kapcsán, valamint a stresszkezelés témakörén belül kapott – és kap máig – nagy figyelmet. A neurobiológiai kutatások révén pedig már arról is képünk kezd lenni, hogy milyen idegélettani folyamatok állhatnak a tudatos és tudattalan valóságtorzítások hátterében.

Azért fontos tudnunk arról, hogy mikor, hogyan és miért élünk ilyen nem-tudatos alkalmazkodási eszközökkel, mert bár vannak helyzetek, amikor időlegesen a hasznunkra vannak, de a valóság-megmásítás és valóság-kerülés tartós és gyakori használata garantáltan ártalmunkra lehet.  

A tudattalan valóságkerülés

Van egy különös kamaszkori emlékem. Gimnazista koromban az egyik magyarórán egy szépíró – szabadon választható – művét kellett elemeznünk órai dolgozat formájában. A feladatot előre tudhattuk, felkészülhettünk rá. Amikor egy hét múlva a tanárnő behozta a kijavított dolgozatokat, azzal indított, hogy felolvasta az egyik diák dolgozatát. Amit hallottunk, profi elemzésnek tűnt, és ez mindannyiónkat meglepett, mert ismerve a diák képességeit, ez messze fölötte volt annak a színvonalnak, amit tőle addig tapasztaltunk. Ezután a tanárunk egy könyvet húzott elő, és abból elkezdte felolvasni egy neves irodalomkritikus írását, ami szinte szóról szóra megegyezett a diák dolgozatának szövegével. Már az első mondatoknál egyértelművé vált, hogy csalás történt: a diáktársunk ezt az elemzést másolta le és adta be saját írásként. A döbbenetünk azonban csak ezután következett. A diák ugyanis a szembesítést követően is tagadta a plágium tényét, váltig állítva, hogy ezt a szöveget ő írta!

Kamaszokként ezen vihogni kezdtünk, hiszen kétség sem fért ahhoz, hogy csalás történt, és nevetségesnek találtuk, hogy az osztálytársunk ezt tagadni próbálja. A saját derültségem valahogy mégsem volt igazán jóízű. Valami furcsa érzésem volt: ez a diák nem lehet annyira hülye, hogy tagadja a nyilvánvalót! És bár egyértelmű volt, hogy hazudik, az volt a benyomásom, mintha ő komolyan hinne abban, hogy a leírt szöveg a sajátja. A történet akkor elégtelen jeggyel végződött, és rejtély maradt a „másolás” mikéntje, mert az órán nem volt nála a műkritikus írása (azt a padtársa észrevette volna), tehát valahogy bemagolhatta, és már-már a saját gondolataiként megélve, az órán fejből írta le.

Amikor pszichológus és egyetemi oktató lettem, többször felidéződött bennem ez az eset. Több pszichológiai témát érintően is (észlelés, emlékezet, motiváció, stressz, elhárítómechanizmusok stb.), de olyankor is, amikor szakmai anyagokban (pl. szakdolgozatokban, szakcikkekben) találkoztam – hivatkozás nélkül – olyan gondolatokkal, amelyekről tudtam, hogy azokat valaki más már leírta korábban, tehát nem az aktuális szerző eredeti gondolatai. Érdekes módon, néha bebizonyosodott ilyen eseteknél, hogy nem szándékos plagizálásról volt szó. Csupán olyan szinten azonosult a tanulmány írója valaki másnak a gondolataival, hogy azokat automatikusan a saját gondolatmenetébe illesztette. (Ez kezdőknél bocsánatos vétség. Ezért is érdemes már az egyetemi évek alatt megtanítani a szakszerű hivatkozást.)

Hamis hírek – a „fake news”

A gimnáziumi történet mostanában másfajta kontextusban is eszembe jut. Például, amikor általam értelmesnek tartott emberek nemcsak, hogy „valósnak” fogadnak el olyan információkat, amelyekre nincsenek meggyőző bizonyítékok, hanem azonosulnak is azok tartalmával! A jelenség nem újdonság, ám újabban olyan gyakori, hogy nevet is kapott: „fake news”. Tapasztaljuk, hogy ezt a címkét egyre vehemensebben aggatják egymás híreire egymással szemben álló csoportok. Vajon kinek és milyen alapon hisz az olvasó, aki nincs a hír mögötti összes tényanyag birtokában? És vajon, ha valóban (szándékosan, manipulatív céllal) valóságtorzító egy hír, akkor azt vajon őszintén elhiszik az adott hamis hírt közlők táborába tartozó olvasók?  

Többfajta megközelítésből is értelmezhető, hogy ilyenkor mi történhet az emberek valósághoz való viszonyával. Kézenfekvő a szociálpszichológiai magyarázat, miszerint számos kutatás igazolta a „mi” és az „ők” polarizálódásának hatásait az észlelésre, emlékezetre és gondolkodásra. A neurobiológiai kutatásokat is hasznosító személyiségpszichológiai nézőpontból pedig már arról is vannak tudományos adalékaink, hogy személyiségfejlődési szinten milyen bio-pszicho-szociális folyamatok ágyazhatnak meg a valóságtorzítás vagy valóságtagadás esélyének.

Ami biztos: szembe kell néznünk azzal, hogy az ember nemcsak az egyre pontosabb valóság-megismerés képességére tett szert az evolúciós fejlődés során, hanem a valóságnak akár tudattalan elutasítására és manipulálására is. Neurobiológiai perspektívából úgy tűnik, a fejlődéssel alakuló biológiai „huzalozottságunkból” adódóan az emberiség sérülékeny a megtévesztés irányában.

Érzelmi információszűrőink

Ennek oka az lehet, hogy az idegrendszeri hálózatunkban szükségszerű, hogy több szinten is kiépüljenek olyan érzelmi értékelő szűrők, amelyek a létünket veszélyeztető, illetve a létfontosságú szükségleteink kielégítését szolgáló információkat felerősítik, hogy azokkal minél gyorsabban (akár automatikusan, tudatosság nélkül) kezdeni tudjunk valamit.

A legerősebb információ-szűrők – a legkorábbi életkortól a késői éveinkig– kéregalatti szinten aktiválódnak és automatikusan lépnek működésbe.

Ahogy azonban az „énünk” egyre bonyolultabb formációi kialakulnak az egyedfejlődés során, ezek mind befolyásolják a valóság-kezelésünket. A külvilágot és önmagunkat mindig az énünk szűrőjén keresztül éljük meg.Az énünk pedig sok összetevőből áll, amelyek javarészt a szociális tükrözés révén, és környezeti hatások mentén formálódnak. Az én-összetevők a fejlődésünk különböző szakaszaiban az idegrendszer különböző szintjein képeződnek le. Az énhez kapcsolódó kontroll- (ill. hatékonyság) élmény, valamint az énünk „értékességének” élménye különösen fontos szűrő-szerepet kapnak. Ezekkel a szűrőkkel nincs baj, ha kellően rugalmasan működnek, és nem gátolják – a legalább utólagos – tudatosítást.

Ám, ha valamely én-összetevőnk kialakulásának időszakában erős negatív hatások (pl. traumatikus esemény, bántalmazás, elhanyagolás, inadekvát „tükrözés” stb.) érnek bennünket, az adott én-összetevő súlyosan sérülhet. Ennek következtében nehezített lesz egy egységes én-élmény leképezése és megélése. Bizonytalanok lesznek az én-határok és az identitás-érzés. Az én-fejlődés ilyen problémákból adódó zavara miatt nem épülnek ki megfelelő kapcsolatok az én-részeinket működtető, különböző szintű idegrendszeri folyamatok között. Így azután nehéz lesz az olyan információk tudatosítása, amelyek „veszélyesként” detektálódtak az idegrendszerünk alacsonyabb szintjein. Emiatt automatikusan (tudattalanul) védekezni fogunk az olyan információk befogadása ellen, amelyek fenyegetik az énként-létünk biztonságának érzését; vagy sértik az önbecsülésünket és a hatékonyság-érzésünket, és így kikezdhetik az eleve labilis alapokon álló én-integritásunk élményét.

 

Vajon tehetünk-e azért, hogy létbiztonsági, önbecsülési és én-határbeli hiátusok (és azok szociális háttér-tényezői) ne juttassanak oda embereket, hogy csak másoktól, erős azonosulási mintát sugalmazó egyénektől, csoportoktól átvett gondolatok vagy viselkedésminták „fedezékében” tarthassák magukat „biztonságban” lévőnek, és „értékes” személynek?

Sokan éltek át nehéz időszakokat az életükben, és szinte senkinek sem könnyű tökéletesen működő, megfelelően integrált én-szerkezetre szert tenni. Ám, ha minden fejlődési nehézség ellenére sikerül az emberi méltóság élményét egyszer is megtapasztalni, akkor az elkerülhetetlen, automatikus valóságtorzításaink csak időlegesek lesznek, és egyre ritkábban lesz szükségünk arra, hogy tudatosan vagy tudattalanul másokat megtévesszünk, vagy önmagukat becsapjuk.

 

 

Share

Ez is érdekelhet

Korunk jellegzetes vonásai erősen befolyásolják a járványhoz való viszonyulásunkat, hétköznapjainkat, sőt, egymáshoz való viszonyulásainkat is.

A Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikáján indult impulzivitás-kutatáshoz 18-35 éves fiatalok j

Nem elég azt éreznünk, hogy megértjük a másikat – ezt ki is kell fejeznünk ahhoz, hogy ő is érezze a megértésünket.

Most részt vehet az ELTE testi tudatosságról szóló kutatásában és eredményéről egyéni visszajelzést kaphat.

Noha a magyarban nincs széles körben elterjedt kifejezés a jelenségre, nekünk is ismerős lehet.

Kimaradt éveket, meg nem élt érzelmi évtizedeket nem lehet instant módon pótolni...