A diktátor varázsa

A jó vezér motívuma az egyik legerősebb politikai és pszichológiai archetípus. Lényege, hogy a vezető nem egyszerűen hatalmat gyakorol, hanem gondoskodó, védelmező, a nép érdekében cselekvő atyaként jelenik meg. Fontos azonban megjegyezni, hogy az autoriter rendszerek nem viselkednek ugyanúgy, mások a történelmi, geopolitikai körülményeik, és nagyon különbözőek a diktatórikus eszközeik is, ezért csak bizonyos működési mechanizmusok mentén érdemes összevetni őket. Ezek közül az egyik, hogy a vezért a követők hajlamosak akkor is jónak látni, amikor a rendszer már romboló, igazságtalan vagy erőszakos. A rosszat ilyenkor nem a vezérnek tulajdonítják, hanem az alatta lévő szinten dolgozóknak, a korrupt hivatalnokoknak, az árulóknak, a végrehajtóknak, a „félrevezető” környezetnek. Innen származik az a gondolat, hogy a vezető „nem tudja, mi történik valójában”.

A fő jellemzők egyike a fentiekből következően az atyai séma. A király mint jóságos apa, a pásztor és nyája, az uralkodó mint a béke megtestesítője sok kultúrában megjelenik. A modern autokraták tudatosan építenek erre, magukat a nemzet testeként, hangjaként, megmentőjeként állítják be. A népvezérrel kapcsolatban több pszichológiai motívum is működik egyszerre. A vezető erős, védelmező, rendet teremt, leveszi a döntések terhét az emberekről. Bizonytalan, fenyegető korszakokban ez különösen vonzó. 

Ehhez kapcsolódik az idealizáció motívuma. A követők a vezetőt erkölcsileg kivételesnek látják. Ha ellentmondás jelenik meg – például korrupció, kegyetlenség vagy nyilvánvaló hazugság –, azt racionalizálják. Nem a vezető képe omlik össze, hanem magyarázatok születnek: biztos nem tud róla, félrevezették, kényszerhelyzetben volt, a nemesebb cél érdekében cselekszik.

A nehéz helyzetekben a könnyebb eligazodást szolgálja a hasítás. A rajongók a világot a jók és a rosszak harcaként látják, illetve a vezér és körei annak láttatják azt. A vezér és a „valódi nép” a jó oldalon áll, míg az ellenfelek nem egyszerű politikai riválisok, hanem árulók, bomlasztók, idegen érdekeket szolgáló alakok. Ez erős csoportkohéziót eredményez, miközben tompítja a valóságérzékelés, a kételkedés és a mérlegelő gondolkodás képességét.

Infantilizálódás

A paternalista társadalmakban a nép és a vezér kapcsolatában az érzelem és a lojalitás dominál. A vezető „közülünk való”, „értünk harcol”, „megmondja az igazat”. Ilyenkor a politikai közösség inkább családszerűen hierarchikus lesz. A jóságos apafiguráról már esett szó, de még ott vannak a gyermekpozícióba került követők, akik engedelmességgel, hálával és bizalommal tartoznak neki. Erre szomorú példa az a hölgy, akitől egy utcai eseményen megkérdezte a riporter, hogy boldog-e, és erre átszellemült arccal az volt a válasza, hogy igen, mert azt mondták. Ez nem elszólás volt, hanem a behódolásnak egy szélsőséges példája, ahol az emberi szuverenitás elveszik, a gondolatok és az érzelmek egyaránt engedélyhez és engedelmességhez kötöttek, az ember feláldozza magát, hogy elnyerje a vezér jóindulatát.

A fentiek bármelyik autokráciában tetten érhetők, a cári Oroszországtól a sztálini személyi kultuszon át, a Rákosi-éráig, illetve számos modern populista vagy autoriter rendszerig. A „jó cár, rossz bojárok” logikája védi a rendszert a valósággal való szembesüléstől is. Ezért tud fennmaradni az a paradox helyzet, hogy egy rendszer nyilvánvaló károkozása mellett is sokan megőrzik a vezérbe vetett hitüket, mert személye pszichológiai értelemben túl fontos ahhoz, hogy könnyen összeomoljon a róla alkotott kép. A csalódás ugyanis egyben identitásvesztés, énképsérülés is lenne, annak beismerése, hogy akit védelmező atyának láttak, maga is része a rombolásnak. 

A biztonságvesztés 

A diktátorok támogatása ritkán magyarázható pusztán anyagi érdekekkel. Sok ember akkor is kötődik az autoriter vezetőhöz, ha személyesen nem profitál belőle, sőt, akár veszít is rajta. Ennek hátterében többféle pszichológiai, társadalmi és kulturális tényező állhat. 

Az egyik legerősebb a bizonytalanságtól való félelem. A válságok, gyors társadalmi változások, az egzisztenciális szorongás vagy a kulturális átalakulás idején sokan olyan vezetőt keresnek, aki egyszerű magyarázatokat ad, és stabilitást ígér. Az autoriter vezető gyakran azt sugallja, hogy ő az egyedüli, aki az igazság birtokában van, kézben tartja a dolgokat, megvédi a „rendes embereket” a káosztól. Ez megnyugtató lehet még akkor is, ha a valóság ennél jóval bonyolultabb. Erich Fromm pszichoanalitikus ezt a szabadságtól való menekülés egyik formájának tekintette. Szerinte a modern ember számára a szabadság szorongáskeltő is lehet, mert felelősséget, döntést, bizonytalanságot jelent. Egy erős vezetőhöz való kötődés levesz ebből a teherből, hiszen valaki megmondja, mi a helyes, kit kell szeretni, ki vagy mi az üldözendő.

A diktátorok támogatói között gyakran jelennek meg autoriter személyiségvonásokkal bíró emberek. Ezt a jelenséget többek között Theodor W. Adorno és munkatársai vizsgálták. Az ilyen habitusra jellemző az erős igény a szigorúságra, a fegyelemre és a hierarchiára, a bizonytalanság elutasítása, a konformitás vágya, a „mi” és „ők” éles szétválasztása, a tekintélytisztelet, a szabályszegőkkel vagy kisebbségekkel szembeni ellenségesség. Azonban az autoriter rendszerek támogatói zömmel hétköznapi, biztonságra törekvő emberek, akik félnek a káosztól, a gyors változástól vagy a társadalmi lecsúszástól. Hannah Arendt szerint a diktatúrákat nemcsak fanatikusok, hanem olyan, a mindennapi stabilitásra vágyó, alapvetően alkalmazkodó emberek is fenntartják, akik  nem kételkednek a monopolizált információforrások által közvetített propagandában sem. 

Fortélyos félelem igazgat

A diktatúrákban az emberek jelentős része olyan közegben él, ahol a hivatalostól eltérő vélemény veszélyes. A lojalitás így nemcsak hitből, hanem alkalmazkodásból és félelemből is fakadhat. Jellemző, hogy az emberek nem a diktatúrát szeretik, hanem mindazt az ethoszt, amit a diktátor képviselni látszik: a nemzeti büszkeséget, a stabilitást, a társadalmi felemelkedés ígéretét, a rendet, az egyszerű erkölcsi világképet, egy elveszettnek érzett múlt visszaállítását. Mindent, ami ebből nem valósul meg, a gonosz művének tekintik.

Lenin támogatói például igazságosabb társadalmat reméltek egy rendkívül egyenlőtlen és nyomorúságos cári rendszer után, a modern autokráciákban pedig a nemzeti szuverenitásra, vagy a globalizációval szembeni védelemre vágynak a vezér támogatói. Látható, hogy a történelmi kontextusok eltérőek, még ha bizonyos pszichológiai működésmódok hasonlóak is.

A diktatúrák természetrajza szerint a megszorítások, jogfosztások nem egyszerre, hirtelen, hanem lépésről, lépésre fokozatosan jelennek meg. A zsidóüldözés sem azonnal a haláltáborokkal kezdődött. Az emberek ilyenkor azt remélik, hogy ez még elviselhető, vagy hamarosan jobb lesz, vagy ennél rosszabb már nem jöhet. A terrortól, a félelemkeltéstől, az uszítástól az emberek többsége azonban bénult állapotba kerül. Ez nemcsak pánikot okoz, hanem beszűkíti a gondolkodást, mert erkölcsi csapdahelyzetet teremt. Ha kiállok, felszólalok, ellenállok, bajt hozok a szeretteimre, a barátaimra, a családomra. A diktatúrák egyik legmaradandóbb következménye éppen az, hogy az emberek belülről kezdik korlátozni önmagukat, már külső kényszer nélkül is.

Van még egy fontos szempont. Sok ember számára a politikai hovatartozás nem elsősorban racionális mérlegelés következménye, hanem inkább érzelmi és azonosulásalapú kötődés, hasonlóan a vallási vagy sportklub-identitáshoz. Ilyenkor az ember a kritikai beállítódása helyére a felmentés, a megbocsátás, a „mások is lopnak” típusú attitűdje kerül, mert mindent felülír a saját oldalhoz való hűség. Az ellenvélemény már nem egy másik nézőpont lesz, hanem személyes támadás. Ezért tartanak ki akkor is a hívek, ha a rendszer hibái, bűnei nyilvánvalóak. 

Az autoriter rendszerek és a diktátorok mély pszichológiai nyomot hagyhatnak maguk után, nemcsak az egyénekben, hanem a családokban, a közösségekben, de akár egész generációkban is. Az egyik legfontosabb hatás a bizalom sérülése, annak megtanulása, hogy nem érdemes őszintének lenni, kérdezni, vitatkozni vagy kilógni a sorból. A túlélés feltétele az alkalmazkodás, a hallgatás, az öncenzúra lesz. Ez sokszor még a rendszer bukása után is tovább él. A sebek nehezen és hosszú idő alatt gyógyulnak.