Az oroszlán és a zebra – avagy a társadalmi stressz

Sokszor nem is tudjuk szétválasztani, hogy félünk avagy szorongunk valamitől. Hajlamosak vagyunk szorongást említeni, miközben életünk külső feltételei olyan körülményeket teremtenek, melyekben az átélt érzelem valójában a félelem.

Ha valakinek a munkahelyén az elbocsátások hulláma megkezdődik, joggal mondhatjuk: reálisan fél, hiszen belekerülhet az elküldöttek névsorába. Amikor valaki a fekete pályán csúszik le sílécével úgy, hogy nem ura a mozgásának, félelem gerjesztette adrenalin rántja össze az izmait – hasonlóan ahhoz, mikor szembejön az oroszlán... 

Személyiségünktől függ, hogyan kezeljük azokat a félelmeket/szorongásokat, melyeket az élet külső feltételei szülnek. Vannak, akik hozzászoknak ahhoz, szinte természetesnek tartják, hogy állandó stresszben élnek, de nem tesznek semmit ellene – mások folyamatosan harcolnak a nyugalmukért. Egyesek inkább feladják, mások elmagányosodnak, mert még a baráti kapcsolataikban is diszkomfort-érzéseket élnek át.

A hétköznapok mindennapos szorongásai közé tartozhatnak az egzisztenciával kapcsolatos félelmek az elért szint megtartása vagy épp egy újabb elérése kapcsán. Riesman a Magányos tömeg című művében három típusba sorolta az embereket. 

• A tradícióktól irányított személy – amennyiben nem képes az elvárt viselkedésre – komoly félelmet él át a megszégyenítéstől. 

• A másik típus a belülről irányított egyén, aki szüleitől érzelmi biztonságot kapott, ennek megfelelően rendelkezik saját iránytűvel az életvezetésében, tehát körülményeitől viszonylag függetlenül nagyfokú stabilitásra képes. A kapott elvek alapján él, és bűntudatot él át, ha nem ennek megfelelően cselekszik.

• A harmadik típus – lehetne a fogyasztói társadalom tipikus karaktere – a kívülről irányított ember, aki ugyan kozmopolita, de szemben a belső iránytűvel inkább folyamatosan működtetett radarral rendelkezik, ismereteit, vélekedését, viselkedését sok esetben másokhoz méri, vagyis állandóan a környezettől való jelzések követésére törekszik. 

Az első és harmadik karaktertípusba tartozók Riesman szerint nem képesek önálló cselekvésre, mert folyamatosan valamilyen csoportnormát követnek, túl erősen hat rájuk a csoport nyomása.

A csoporthatások – avagy ne szólj szám

Mindenki tartozik valamilyen csoporthoz. Ezek – a kicsitől a legnagyobbig – meghatározott kultúrával és normafunkcióval jellemezhetők. A család és a barátok, a munkahely, a település és az ország, mind olyan csoportként is felfogható közösségek, melyek – túl a formális kereteken – érzelmi szabályzó rendszereket hoznak létre, amihez a tagoknak tartaniuk kell magukat. A társadalmi dzsungelben tehát többféle helyszín többféle viselkedésmintát mutat, és ehhez eltérő mértékben alkalmazkodnak a fent leírt Riesman-féle típusok.

• Ha egy csoport érzelmi működése konstruktív, a tagjai döntően pozitív élményeket élhetnek át, ami növeli a csoport kohézióját, mert a tagok folyamatos megelégedettsége táplálja azt. Vegyünk példának egy több éve kapcsolatban álló baráti társaságot. Ha egyikük sikeres, annak képesek örülni a többiek, s a meghatározó érzelmi élmény nem az irigység lesz, hanem az annak mentén átélhető ambíció, hogy „Na lám, érdemes! Neki sikerült!” A tagok nem távolodnak el egymástól, nem indul be informális kommunikációs láncolat (titkos beszélgetések, pletykák a másik háta mögött), és nem kezd szakadozni a találkozások kialakult menetrendje.

• Ám ha ez a csoport olyan emberekből áll, akik között az érzelmek inkább ambivalensek – vagyis az összetartozás nem szeretet-, hanem érdek-alapú –,a siker óhatatlanul rivalizációs haragot termel. A fogyasztói társadalomban nyíltabb az agresszió, mindennaposak az egyéni kínok és a harcok. Megélhetésért, előrejutásért, pénzért és hatalomért. A szociális engedelmesség pedig szorosan együtt jár a pozíció utáni vággyal. A „felfelé dörgölőzöm, alulra rúgok” népi bölcsessége olyan csoportbeli viselkedésre utal, amely manapság elég mindennapos, mert az egzisztencia, az anyagiakért való küzdelem sokaknál prioritást élvez. De ha egy csoport ilyen típusú destruktív kultúrát tart fenn, a tagjai óhatatlanul elidegenednek érzelmileg. Nem lesz köztük valódi érzelmi kapcsolat, csak érdekviszony, ami azonban nem tartós – és főleg nem teherbíró. A kommunikációból kiszorulnak az őszinte mondatok, maradnak a „veszélytelen” témák. Falak épülnek, és közben nő az ellenérzések mennyisége. A destruktív csoport tagjai között a kohéziós erő már nem a szeretet lesz, hanem a szorongás vagy a félelem, könnyebben kialakul az agresszió, az érzelmek paranoid színezetűvé válnak. A világon nagyon sokan élnek úgy, hogy szinte csak ilyen csoportokban mozognak. Alapvető érzelmi szükségleteik valójában nincsenek kielégítve, ezért állandó önigazolásra kényszerülhetnek, mert a csoporttól való eltávolodásnak még a fantáziája is nagyobb szorongásérzéssel jár, mint a tagság fenntartása. A legfőbb félelem tehát a csoport által biztosított „flow-ból” való kikerülés, s ezért sokan szinte mindent beáldoznak. A meghatározhatatlan szorongás és aggodalom aztán szétzilálja a személyiség működését is. 

• A destruktív csoportok – legyenek bármilyen nagyok is – általában kézi vezérlésűek. Ahogy a képzeletbeli szociometrián haladunk a marginális tagok felé, azt láthatjuk, hogy a csoport kötőanyaga valóban a paranoid színezettel jellemezhető agresszió, s mindenkinek az az érdeke, hogy saját kisebb közegében is kiépítse a biztonságot jelentő csoportnormát. Noha ez valójában a csoport hatékonyságát, termelékenységét, érzelmeinek színvonalát jelentősen csökkenti, a destrukció természete folytán nem hozza el a változást, hiszen a tagok egyikének sem áll majd érdekében egy „partizánakció”, mert sosem lehet biztos abban, hogy megbízhat az általa kiépített koalícióban. A bizalomvesztés tehát valójában a változatlanság felé tereli a csoportot. A legtöbben hallgatni fognak, s nem mondják ki a véleményüket.

A belső iránytű

Nem fog viszont ész nélkül engedelmeskedni – vagy húzódozva bár, de mégiscsak megtenni a számára lehetetlent – az, akinek belső tartása, jó rangsorbeli helyzete, kiegyensúlyozott önértékelése van, s olyan embernek tartja magát, akit nem lehet kényszeríteni arra, hogy saját érzelmeivel szemben cselekedjék. Aki tudja, hogy a képzeletbeli hierarchiában jogosan van ott, ahol van, mert ennyit tett érte – nem pedig a világot és mindenkit átkozva áldozatként állítja be magát. 

Az ember érzelmileg és értelmileg is leképezi a szituációt, amiben él. Nincs probléma, ha ez a kettő harmonizál – eltérés esetén azonban már bonyolult pszichés mechanizmusok lépnek működésbe a helyzet fenntartása érdekében. Ez jelentheti önmagunk értelmi meggyőzését (kognitív disszonanciát - pl. „azért dolgozom, mert még több pénzre van szükségem”), de okozhat érzelmi bizonytalanságot is.  

A belső iránytű, vagyis a jó önértékelés és kiegyensúlyozott elvek mentén átélt önbizalom azt jelenti: képes vagyok arra, hogy döntéseket hozzak, melyekben akár egy-egy csoportváltás is szerepelhet. Nem tölt el aggodalommal, hogy „mi lesz azután?” – de nem azért, mert egy katasztrófafilm főszereplőjének képzelem magam, hanem mert bízom önmagamban annyira, hogy merem követni a saját érzéseimet és elveimet. Ha félelmet kell átélnem, végiggondolom, mi az, amin változtatni kellene, hogy az érzés megszűnjön. Nem kapkodva, hanem megfontoltan. Nem mások kárára, hanem jó asszertivitással és valóban konstruktív módon.

„Hiába nyitják ki az ajtót, ha nem mersz bemenni” – írja Almási Miklós a „megtorpant” emberek viselkedését jellemezve. A belülről vezérelt személyiség „bemegy az ajtón” – de nem azért, mert nem fél, hanem azért, mert rosszabbul érezné magát, ha nem menne be.

Minthogy senki nem Superman, bárki követhet el hibákat és ballépéseket. De nem mindegy, hogy önmaga meggyőzése érdekében hosszú körmondatokban magyarázza el magának, miért is volt szükségszerű minden lépése – avagy egyszerűen azt mondja: „Hát ez most nem működik. Okulnom kell belőle!”