Van, aki egy vizsgahelyzet előtt torpan meg, van, aki társas helyzetekben feszeng, van, akinek az intim kapcsolatok kialakítása nehéz, míg mások a hatalmi helyzetekre érzékenyek, de olyan is van, aki folyamatosan attól retteg, hogy mások elhagyják majd. Mikor az ilyen érzékeny pontjaink érintődnek, könnyen aktiválják a régről ismert nyomasztó érzéseket, s mintegy varázsütésre mintha gyerekké zsugorodnánk, sérülékenynek, kiszolgáltatottnak vagy éppen tehetetlenül dühösnek érezve magunkat. 

Megküzdési stratégiák

Mivel egy idő után rettegünk ezektől az előrevetített rossz érzésektől, különböző stratégiákat fejlesztünk ki ezek elkerülésére. Lehet ez egyfajta tompító üzemmód, amikor is az érzéseit eltávolítja magától az ember, lepergetve magáról mindent, mint egy érzéketlen robot. Egy másik megküzdési mód, amikor valaki folyamatosan aktív, tevékeny üzemmódban van, az „én kézben tartom a szálakat” illúzióval gondosan ügyelve arra, hogy egy percre se álljon meg, mert félő, hogy akkor szembesülnie kell a tehetetlenség nyomasztó érzésével. Mások igyekeznek úgy lavírozni az adott helyzetbe lépve, hogy viselkedésüket simulékonyan idomítják mások elvárásaihoz, a legkisebb támadási felületet nyújtva ezzel az esetleges bántásoknak. Van, aki inkább uralkodni igyekszik a másik felett, irányítása alá von vagy megtámad másokat, ezzel biztosítva, hogy ne vele történjék ugyanez. Vagy lehet egy stratégia az is, hogy magunkra zárjuk az ajtót, és még véletlenül sem tévedünk olyan területre, ami rossz érzésekkel kecsegtethet.

Mindezen megküzdési módokkal elmenekülhetünk egy időre a számunkra fenyegetőnek tűnő helyzetek elől saját elefántcsonttorony-birodalmunkba, azonban ezért súlyos árat kell fizetnünk, hiszen viselkedésünk fő mozgatórugója mindegyik esetben egyfajta menekülés, önvédelem.  Ezáltal ezek a viselkedések folyamatos kerülőutak megtételére kényszerítenek, eltérítve minket a saját értékeink vezérelte célok felé haladástól. Vajon megéri örökké a szorongástól való szorongás rabjaként élni? Mi lenne, ha egyszer csak abbahagynánk ezt a fogócskát, és nem rohannánk el feltételezett árnyaink elől? Ha többé nem az esetleges rossz érzések kivédése lenne viselkedésünk fő mozgatórugója?

Az ördögi kör megszakítható

Ehhez mernünk kell megfordulni, és új nézőpontból nézni a félelmeinkre. Egy olyan lencsén keresztül, amin keresztül negatív érzéseink az élet szerves részeivé válhatnak, ahol találhatunk nekik is helyet. Ahol felvehetjük őket útitársnak ahelyett, hogy nagy ívben kikerülve azokat vargabetűket írnánk. Ahhoz, hogy a negatív érzéseinket elengedjük, elsőnek meg kell tanulnunk tartani azokat. Elfogadni olyannak, amilyenek – anélkül, hogy valamilyen módon kontrollálni vagy elnyomni akarnánk őket.

Rendben van, ha néha dühösek, szomorúak vagy kétségbeesettek vagyunk. Ezek ugyan vitathatatlanul kellemetlen érzések, azonban az élet szerves részei, amik ráadásul hosszú távon pszichológiai haszonnal is járnak. Gondoljunk bele, a düh milyen alapvető pillére az önérvényesítésnek vagy a szomorúság a társas kapcsolódásnak! Valóban az volna a teljesebb élet, ha ezek nem léteznének? Csupán egy illúzió az, hogy az az egészségesebb, aki sohasem szomorú vagy sohasem kétségbeesett – hogy csak úgy lehet előre haladni, ha mindvégig kemények maradunk. 

Rá kell jönnünk, hogy a cél nem a rossz érzések letakarása, megmásítása vagy kikerülése, hanem az azokkal való újszerű találkozás. Ennek a találkozásnak az egyik legfontosabb oszlopát nyújtja annak tudatosítása, hogy ezek csak érzések és gondolatok, amik változnak. Néha elmúlnak, néha felerősödnek – hozzánk tartoznak, de nem vagyunk egyek ezekkel. Ennek felismerése segíthet megtalálni magunkban az állandóságot a folytonos érzelmi hullámvasút helyett, hiszen az érzelmek változó hulláma mögött is ott van valahol „az én”. Nem választhatjuk meg, hogy mit érzünk vagy milyen gondolatok szaladnak át a fejünkön egy bizonyos helyzetben, de hogy hogyan reagálunk ezekre, azt igen. Menekülés helyett választhatunk tudatosan vezérelt életet.