Hirdetés

Meghallani egymást

Resztoratív technikák a konfliktuskezelésben

Frissítve: 2026. 04. 30.

Lélektani szempontból különösen fontos, hogy foglalkozzunk az emberi konfliktusok gyakori és szélsőséges formáival, illetve ezek megoldásának lehetőségeivel. Ezért kaptak helyet folyóiratunkban a büntetésen, elzáráson alapuló rendszerek, és ezért tartjuk fontosnak olyan módszerek bemutatását, amelyek nem a szankcionálásra, hanem a kapcsolatok helyreállítására és a felelősségvállalás erősítésére épülnek.  Negrea Vidia klinikai szakpszichológus, a resztoratív szemlélet, illetve a resztoratív konfliktuskezelési módszerek legjelentősebb hazai képviselője és nemzetközi szinten is elismert szakembere. Oktatóként, trénerként és facilitátorként dolgozik, nyolc évig volt, elnökségi tagja a resztoratív technikák nemzetközi szervezetének, jelenleg a szingapúri LCCS tanácsadói csoport munkájában vesz részt. Papp Ágnes Rita beszélgetett vele.
Resztoratív technikák a konfliktuskezelésben

Többször nyilatkozta, hogy a büntetés önmagában nem eredményez tartós változást.

Igen, már a pályám kezdetén szembesültem vele, hogy önmagában a büntetéstől senki nem válik normakövető állampolgárrá, ezért más módszerekkel kísérleteztem. Egy idő után felhívták a figyelmemet arra, hogy amit csinálok, annak van a nemzetközi gyakorlatban egy jól kidolgozott módszertana.  Így ismertem meg a resztoratív mozgalmat, és lehetőségem nyílt az USA-ban egy év alatt a gyakorlatban is megszerezni azt a tudást, amit aztán itthon kamatoztattam.

Sokféleképpen beszélnek a resztorációról. Módszer, technika, eljárás. Minek nevezzük?

Hirdetés

Én a szemléletnél maradnék, mert azon belül sokféle módszer, eljárás van. A legismertebbek az úgynevezett formális technikák, mint például a resztoratív konferenciamodell. Ilyenkor egy körben találkoznak az érintettek (sértett, elkövető és az őket támogató közösségi tagok), hogy közösen megosszák egymással a történteket, megéléseiket, és megbeszéljék, mire van szükség ahhoz, hogy a sérelmet orvosolják, illetve a kapcsolatot helyreállítsák. Ez a konferenciamodell szigorú forgatókönyvre épül, ami egyszerű ugyan, de önkéntességen alapul, és sok esetben időigényes a résztvevők felkészítése. Ezen túl léteznek olyan technikák is, amelyek nemcsak egy problémás viselkedésre reflektálnak, hanem – és talán ezek még fontosabbak – arra szolgálnak, hogy megelőzzék a konfliktusokat. Ezek kevésbé formálisak, és céljuk a kapcsolatépítés és a közösségi élmény megélése.

Mit jelent, hogy kevéssé formális?

Az informális technikák a tudatos, erőszakmentes és szükségletalapú kommunikációtól egészen a körtechnikákig terjednek, melyek strukturáltan szolgálják a felelősségvállalást, valamint a kapcsolat- és a közösségépítést. A technika és a szemlélet között tehát az a különbség, hogy a szemlélet alapelvekre épül, mint például az összes érintett bevonása, a valahova tartozás szükségletének a kielégítése, a biztonságos közeg megteremtése annak érdekében, hogy a kapcsolat nyílt és őszinte legyen. A technika pedig annak a módja, hogy ezeket hogyan lehet elérni. 

Mi van azzal a normaszegővel, aki magányos, hova kapcsolódhat?

Mindenki számára fontos, hogy egy egészséges kapcsolati hálóval rendelkezzen. Akinek nincs, ott ennek kiépítésére van szükség. Itt különbséget látunk a gyerekek és a felnőttek között. Egy felnőtt esetében a társadalmi támogatottságot „ki kell érdemelni”, a felelősségvállalás irántuk másodlagos, ezt előítéletek, sztereotípiák akadályozhatják. Viszont egy gyerek esetében azt tudatosítjuk és hangsúlyozzuk, hogy nincs egyedül, segítséget, támogatást kap a változáshoz. A kitaszítottság, kizárás helyett olyan technikákat alkalmazunk, amelyek segítenek abban, hogy rájöjjön, hogy értékes, helye van a közösségben, képes normakövető döntéseket hozni és jóvá teheti az okozott sérelmeket.

Vannak reménytelen esetek?

Vannak konfliktusok, amelyek csak akkor tudnak igazából megoldódni és fejlődést eredményezni, hogyha az érintett felek megtalálják a közös hangot, érdeket, értéket, jövőképet és az együttlétük nem kizárt. Egy iskolai közösségben ritkán jó az a megoldás, amikor a szülő egy másik intézménybe viszi el a gyerekét, hiszen lehet, hogy egy újabb alkalmazkodási folyamat ugyanazt fogja eredményezni, mint ami miatt eljött a régi iskolájából.

Ilyen esetben ismerkedésre, az értékrendbeli különbségek megértésére kerül sor játékos formában. Egy osztályban, ha bántalmazás történik, az iskola és a szülők támogatásával elindul egy folyamat, aminek következtében a gyerekek megélik a biztonságot, elfogadást, és bátran vállalják a konfrontálódást. Ugyanis jobban megismerve egymást, fel tudják mérni kijelentéseik, viselkedésük következményeit.  Sokszor a legegyszerűbb az, ha egy osztályfőnöki órán rendszeres körbeszélgetések vannak, melyekben a gyerekek felismerik, hogy a biztonság nem mindenki számára jelenti ugyanazt, de mindenkinek szüksége van arra, hogy biztonságban és jól érezze magát az iskolában. Ilyenkor előjönnek olyan személyes történetek, amelyekből kiderül, hogy tisztázás, beszélgetés és megértés helyett csupán feltételezések vannak. Így például, az, hogy undokul viselkedett vele a társa, aki előző nap még kedves volt, zavart kelt, és ha nincs tér és minta ahhoz, hogy a tapasztalataikat megbeszéljék, a kapcsolat sérül, a megértés és a nyitottság pedig csökken.

Azt próbáljuk megértetni a gyerekekkel, hogy mindenkinek megvan a maga története, és mindenkinek van lehetősége, hogy ezt megossza. És a pedagógusnak az a nagy feladata, hogy úgy irányítsa ezeket a beszélgetőköröket, hogy valamennyi résztvevőnek legyen lehetősége kifejezni, megértetni, megláttatni önmagát. Így tanulják meg kifejezni az érzelmeiket, értelmezni a nonverbális jelzéseket, felismerni szükségleteiket. Három-négy alkalom után a gyerekek nagyon pontosan meg tudják fogalmazni, hogy mit gondolnak, éreznek, mire is van szükségük, mi segíti a fejlődésüket, vagy minek kellene történni, hogy jobban érezzék magukat egymással. Természetesen ez egy tudatosan felépített érzelmi és szociális kompetenciákat elsajátító folyamatot jelent, amely az adott korosztály sajátosságaihoz alkalmazkodik képi, verbális és mozgást is tartalmazó elemekkel. 

Mindezek azonban igénylik a pedagógus szakmai elköteleződése és felkészültsége mellett az érzelmi bevonódást is. Ez viszont folyamatos önismereti munkát kíván. Ha egy pedagógus sérelmet élt át az adott osztállyal, vagy nem tudatosultak benne a saját előítéletei, sztereotípiái, akkor bármennyire is szeretne például egy reggeli kört elindítani, öntudatlanul különbségeket fog tenni a gyerekek között. Ennek vannak olyan következményei, amiket később nehezen tud értelmezni.

Tudna erre konkrét példát mondani?

Egy nehéz vagy túlterhelt időszakban előfordul, hogy a könnyed reggeli megérkező és ráhangolódó körben a tanár rámosolyog vagy helyeslően bólogat az egyik gyerek megszólalására, a másik gyereken pedig átnéz, nem veszi észre vagy türelmetlen lesz, ha meg akar szólalni, és a mimikájával azt üzeni neki, hogy nem fontos, nem értékes. Tehát ez nagyfokú tudatosságot és önreflexiós képességet igényel, hogy tudja a pedagógus, mit szeretne elérni, miért és hogyan, illetve, hogy miféle viszonyban van az egyes gyerekekkel, mit gondol róluk, mit érez irántuk. 

Mi történik ellenkező esetben?

Akkor óhatatlanul ő lesz az, aki a gyerekközösségben a megbélyegzés melegágyát hozza létre. Tegyük fel, hogy néhány gyereknek megköszöni a válaszát, másoknak nem. Ez önmagában akadálya annak, hogy valamennyien bevonódjanak. Ráadásul olyan problémák is adódnak, hogy egy gyerek például nehezen fejezi ki magát, számára kell a pedagógiai támogatás. Sajnos a felsőbb évfolyamokon erre kevés az idő. Az alsó tagozatban könnyebben lehet és kell teret adni a megismeréshez, támogatáshoz, a belső- és a társakban lévő erőforrások felfedezéséhez. Ott könnyen szokássá lehet alakítani, hogy reggelenként a beszélgetőkörben meghallgatjuk egymást, egyfajta értékrenddé alakítva ezt a csoportban. Ezáltal a kevésbé extravertált gyerekek is rájönnek, hogy elfogadják őket akkor is, ha hallgatnak.

Ha egy pedagógus elvégzi a resztoratív képzést, kap utána valamiféle mentorálást?

A képzés utáni lelkesedés mellett szükség van az egyéni, de leginkább a csoportos támogatásra, esetmegbeszélésre, szupervízióra. Az is előfordul, hogy jelen vagyok az osztályban és a tapasztalatokat megbeszéljük a resztoratív alapelvek mentén, így a visszajelzés erősíti a szemlélet tudatosítását és adaptálását az adott osztályhoz. Volt egy eset, amikor egy lelkes tanítónő kért meg, hogy üljek be az óráira. Egy ideig minden rendben volt, ám az egyik kislány egyszercsak elkezdett nyűglődni, leejtette a tollát, piszkálta a társát, zavarni kezdte a többieket. A tanítónő először kedvesen kérlelte, hogy maradjon nyugton, majd percek elteltével megkérdezte tőle, hogy emlékszik-e mit kell csinálni, ha valaki nyugtalan. És akkor a kislány megmondta, hogy ilyenkor a babzsákra kiülünk, hogy megnyugodjunk, és végig tudjuk gondolni, mi az, amit másképp kellene csinálni, hogy ne zavarjuk a többieket. A babzsák történetesen egy sarokban volt, távolabb a többiektől. Viszont a kislány egy idő után ismét unatkozni kezdett, és elkezdte megint az osztályt szórakoztatni. Ekkor a tanítónő rászólt, hogy forduljon a fal felé. Közben csöngettek.  A folyosón megkérdeztem tőle, hogy mi történt, mire jött rá a babzsákon? Kissé értetlenül nézett rám, végül elmondta, hogy nagyon unalmas volt, de rájött, hogy a sarokban hullik a vakolat, vakolni kellene. 

Egy pedagógus nap mint nap megél ilyen kudarcokat. Mi lett volna a tanítónő helyes magatartása? Ráadásul neki is van egy története, összeveszett a férjével, beteg lett a gyereke, bármi.

Pontosan. És itt kezdődik igazából a resztoratív munka: a pedagógus öngondoskodásával, az egyéni motivációjával, a kollégákkal való kapcsolattal. Ha nemcsak esetiek, hanem mindennapi reggeli rutinná válnak a beszélgetőkörök, láthatóvá válik, hogy aznap melyik gyereknek mennyi a figyelmi kapacitása, és akkor már meg lehet előzni ezeket a helyzeteket külön feladatokkal, osztálytárs bevonásával és a gyermek megsegítésével. És ahelyett, hogy feltételezésekbe bocsátkozna a pedagógus, vagy gyorsan leállítana egy számára zavaró jelzést, inkább kérdez. Fontos megérteni, hogy miről szól az, amit érzékel, és kinek zavaró. Például mi történik, mire gondol, mit érez, amikor hintázik a gyerek a széken? Mi tudna segíteni, hogy jelen legyen? De ez ugye nagy kihívás, amikor ott van másik huszonöt gyerek, és egyáltalán nem biztos az sem, hogy problémás jelzésből csak egy van. Ezért kell a rendszeresség, és a sok, kapcsolatépítést célzó visszajelzés, aminek a miértjét a gyerekek és a szülők is tudják, és egyetértenek vele. Ez egy hosszabb folyamat, de elvezet oda, hogy az osztályközösségben egyre kevesebb megoldatlan konfliktus és bénító feszültség legyen.

A szokások kiszámíthatóságot adnak, és annak a biztonságát, hogy ha a gyerek jelzi, hogy valami nincs rendben, akkor valaki, vagy a felnőtt vagy egy társa meghallja, érti és gondoskodni fog erről. Ezt követően tud a többiekre is figyelni, bevonódni és vállalni a változtatással járó kihívást. Ezeket a lépéseket nem lehet átugrani, ha egy osztályközösségben akarunk konfliktust kezelni.

Ez a fajta elvárt viselkedés, a kölcsönös figyelem igénye mindenféle közösségre igaz, például a családra is. Ön egészen nehéz terepen is dolgozott, menekülttáborokban. Hogy lehet ezt a munkát ott végezni, ahol a konfliktusok mellett még nyelvi nehézségek is vannak? 

A közös nyelv hiánya helyett a közös élmény megélésére tettük a hangsúlyt. Például Belgiumban voltam egy menekülttáborban ramadán idején, és elég sok feszültség volt a táboron belül, valamint a település lakosai és a menekültek között. Ezeknek a félelmeknek a feloldásához először a táboron belül kezdtünk el dolgozni. Kezdetben az étkezés körül alakítottunk ki rituálékat. Például az ebédlőben mindenki a saját maga készítette ételt kínálgatta a többieknek, közben szólt a zene, bemutatták egymásnak a hagyományaikat, és szépen lassan kialakult egy szokás, mely az egymás megértését segítette. Akadt, aki beszélt angolul, szükség esetén tolmács is segített. Érdemben a stratégia ugyanaz volt, mint amit a börtönben egy projekt kapcsán tettünk, hogy a külső és a belső környezettel egyszerre dolgoztunk. A menekülttáborban is fontos volt megadni a lehetőséget arra, hogy az ott lévők megosszák a történeteiket, félelmeiket, aggodalmaikat, vágyaikat. És egyszercsak meghallották, meg tudták hallani egymás szavát. 

Amerikában mi volt más ahhoz képest, amit itthon előtte tapasztalt?

Amerikában egy évig voltam az International Institute for Restorative Practices egyik gyakorlati központjában, ahol a bűnelkövető fiatalokat a különböző területek képviselőinek, szakembereknek, családtagoknak, önkénteseknek az együttműködésére építve holisztikusan kezelték. A cél a fiatal fejlesztése, oktatása, felelősségvállalásának támogatása volt. A teammunkában működtek resztoratív szemlélettel. Ez akkoriban számomra még ismeretlen volt, különösen a kommunikációban megjelenő nagyfokú tudatosság, a közösséghez tartozás élményének biztosítása, valamint az érintettek – legyenek gyerekek vagy felnőttek – bevonása a döntéshozatali folyamatokba. Az általam megismert programba olyan fiatalok vettek részt, akik komoly magatartási problémákkal küszködtek. A napi programoknak és párhuzamosan a családdal, iskolával történő kapcsolatnak köszönhetően három-négy hónap elteltével javult a helyzet. Ez a program hazai környezetben is hasonlóan eredményes lett, aminek elemei, mint például a resztoratív kérdések, a proaktív és reaktív körmodellek beépültek több hazai iskola gyakorlatába.

A diákjaink képesek voltak felismerni tetteik következményeit, belátni saját szerepüket, és a rossz döntéseket olyan cselekedetekkel felváltani, amelyeknek pozitív hatásai lettek mind saját magukra, mind a környezetükre nézve. Megtapasztalták, hogy nem a személyük a probléma, hanem a tettük, amin viszont képesek változtatni. 

Van különbség módszerekben a gyerek elkövetőkkel és a felnőtt bűnözőkkel való foglalkozás között?

Látja, Ön is úgy fogalmazott, hogy „bűnöző”. A bűnöző kifejezés az egész személyiséget pecsételi meg, míg, ha bűncselekmény-elkövetőt mondunk, az inkább a tettet. Nagy a különbség. Az előbbi nem ad módot a jóvátételre.

A felnőtteknél a motivációt kell megtalálni, hogy miért érdemes változtatni. Ha valakit mindenki leír, akkor az az illető beletörődik a sorsába. Sokat segít a hit és egy jó kapcsolat. Ezek olyan motiváló erőt adhatnak, amelyek segítségével leküzdhetőek a nehézségek.

A felnőttek esetében meg lehetett találni azokat a pontokat, amikor értelmet kapott az életük, és nem tekintettek úgy a sorsukra, mint egy istencsapásra. Ehhez be kellett vonni olyan személyeket a folyamatba, akikkel már megélték azt a pozitív élményt, hogy ők is értékes emberek.

És ha ilyet nem találnak?

Akkor elkezdődik a kapcsolat- és a közösségépítés, majd az érzékenyítés, hogy képes legyen önmagáról és másokról gondoskodni. Különböző projektek kapcsán volt lehetőség börtönkörnyezetben is kipróbálni a resztoratív szemléletű foglalkozásokat, kezdve az énkép helyreállításával, a családi kapcsolatok erősítésével, az okozott sérelmek orvoslásával és a közösség visszafogadó képességének a megtapasztalásával. Az áldozatok, túlélők szükségleteinek megértése, a történetek hatásainak felismerése – sok esetben csoportos érzékenyítő munkán keresztül – felkeltette a jóvátétel iránti vágyat, még ha csak szimbolikus formában is vagy művészeti alkotásokon keresztül, ahol megjelenik az együttérző, értékes ember. 

Az egyik kedves esetemnek egy kiskamasz gyerek a főszereplője, és arról szól, hogyan lehet a hátrányból erőt meríteni. Jóska egy rettenetes hátterű, bántalmazó közegben élt. Kifejlődött az a képessége, hogy a jelekből nagyon korán érzékelte a veszélyt. És ezt a képességét az osztályban kamatoztatta. Ha érzékelte, hogy agresszió lesz valamiből, jelzett. Társai ezt a kisfiút kinevezték őrangyalnak. Ha Jóska kört rajzolt a levegőbe, az azt jelentette, álljunk meg egy pillanatra, és vegyük szemügyre, mi történt. Értékként élhette meg, hogy igaz, hogy nagyon sokat szenved, de emiatt egy szuperképességgel rendelkezik. Ez már átformálta az önmagáról, a saját életéről alkotott véleményét is. 

Most sajnos elég aktuális a javító-nevelőintézetekben lévő gyerekek sorsa. Ha lehetősége lenne, hogyan alakítaná át a gyermekvédelmet?

Nagyon komplex beavatkozás kellene, ezt nehéz röviden összefoglalni. Az biztos, hogy szakmaközi egyeztetéssel, különböző területek képviselőivel, valamint a terepen dolgozó és a gyermekek érdekeit képviselőkkel együtt kellene a koncepciót kidolgozni és megvalósítani. Fontos lenne továbbá azoknak az erőforrásoknak a bevonása – rokonok, ismerősök, barátok, egyházak, civil szervezetek –, akik kapcsolódásuk, érdekeltségük és hitük révén képesek a megtartó és kontrolláló funkciót és a felelősséget elvállalni a fiatal nevelésében. Érdemes lenne figyelembe venni a régi afrikai mondást, mely szerint „Egy egész falu kell egy gyermek felneveléséhez”. 

Tehát a javítóintézetekben a nevelést helyezném előtérbe a büntetésfókuszú szemlélet helyett, továbbá azzal a környezettel való együttműködésre helyezném a hangsúlyt, ahová a gyerek majd visszamegy. A szokások kialakítása, a személyre szabott figyelem mellett a szociális munkások és a helyi segítők közreműködése járulhat hozzá leginkább a folyamat sikeréhez. Ők azok, akik a mindennapi jelenlétükkel, bizalmi kapcsolatukkal és gyakorlati tudásukkal hidat képeznek a családok és az intézményrendszer között. Nem csupán információt adnak át, hanem mintát, kapaszkodót és folyamatos visszajelzést is biztosítanak, ami nélkül a legjobb program is könnyen elhal. Az ő együttműködésük teremti meg azt a támogató közeget, amelyben az új szokások nem kampányszerű próbálkozások maradnak, hanem a hétköznapok természetes részévé válhatnak.

 

MIPSZI hírlevél
Kérje a friss cikkeket és szakmai újdonságokat e-mailben.
Feliratkozom
MIPSZI online cikkek

Ez a cikk csak az online felületen elérhető.

Hirdetés

MiPszi Aktuál (MAT)

Család

Körvonal

Mentális egészség

Mindennapi filozófia

Mipszicske

Munkapszichológia

Önismeret

Párkapcsolat

Opinion - Elmélkedések szerzőinktől

IN ENGLISH

Kiemelt partnereink
MIPSZI HÍRLEVÉL

Maradjon képben a friss cikkekkel, videókkal és szakmai újdonságokkal.

Válogatott tartalmakat és fontos újdonságokat küldünk közvetlenül e-mailben, hogy ne maradjon le semmiről.

Feliratkozás

Kérje a MIPSZI hírlevelét

Adja meg az e-mail címét, és küldjük a legfontosabb tartalmakat.