Néha úgy hozza az élet, hogy költözés vagy más családi változások miatt egy gyermek új környezetbe kerül, ez pedig a legtöbb esetben megviseli őket.

Miért nehéz egy új környezetben létezni?

Egy kisgyermek még a szocializációs folyamat elején tart. Sokkal kevesebb készsége, tapasztalata van arra, , hogy hogyan kell egy új helyzetben viselkednie. Minden új közösségnek van egy sajátos szubkultúrája, ahol mások a szokások, mást jelenthetnek a gesztusok, a szavak, amit tanulni, megtapasztalni kell. Másként viselkednek az óvónők, a tanítónők – másképp szólítják meg a gyermeket, másért dicsérnek. Van, amelyik megsimogatja a fejét, van, amelyik nem. Másik oldalról persze az is előfordulhat, hogy a gyermek nem szereti az új óvónő hangját, vagy ijesztő neki a szemüvege. A történések szintjén pedig nem teljesen ugyanúgy zajlik az ebéd, a délutáni alvás vagy az iskolában a felelés, a sorban állás. És akkor még ott van a többi gyerek, akik szintén teljesen új ingereket jelentenek. Megfejtendő kódokat…

A gyerekek általában nagyon jók ebben a kódfejtésben. Hamar ráéreznek, hogyan tudnak alkalmazkodni helyzetekhez. Ha valaki szorongóbb, lehet, hogy hetekig kívülről figyel, és aztán kezd el közeledni. Vannak olyan gyerekek, akik megszokták, hogy inkább az ő „kódjaikat” fejtik meg a körülötte lévő felnőttek. Nekik különösen nehéz ez a folyamat, de a pedagógusoknak is küzdelmes.

Mi is történik egy óvodában?

Gyermekem volt óvó nénije szerint akkor megy gördülékenyen a gyermek befogadása a csoportba, ha a szülővel megtalálják a hangot. Ha az anya vagy apa meg tud bízni benne, hogy a csoportjában jó helyen van a gyereke, akkor mindig érezhető, hogy menni fognak a dolgok.

„Mindig próbáltam minél többet megtudni a gyermekről, én minden gyerekhez elmentem családlátogatásra. Ott nagyon sok tapasztalatot tudtam szerezni a környezetéről, a család működéséről. Különösen a szorongó gyerekek esetében ez azért volt jó, mert ha gond volt, nehezen lehetett terelni, megnyugtatni, akkor személyes pontokon tudtam hozzá kapcsolódni. Valami olyan dologra utaltam, amit az ő környezetében láttam. Így rögtön személyesen tudtam kötődni a gyerek világához, felidéztem egy képet, egy könyvet, egy játékot, amit a saját szobájában ő mutatott meg nekem. Vagy utaltam egy szokásra, amit otthon csinálnak. Össze tudtam kötni őt az biztonságos otthoni térrel, részese lettem a világának – ez a legnehezebb esetben is mindig segített, hiszen biztonságot hozott.”

Általában azt lehet mondani, hogy két nagy csoport van. A befelé forduló, szorongóbb gyerekek óvatosak, lassan oldódnak fel. Eleinte csak távolról figyelik a történéseket. Ilyenkor békén kell őket hagyni, de mégis állandóan figyelni, mert csak apró jelzéseket adnak, amikor közeledni szeretnének, és fontos észrevenni ezeket a jeleket. Nem szabad túlzott reakciókat adni, időnként még a csoporttagoktól is védeni kell, hogy hagyják egy kicsit békén. Ám minden csoportban – és később minden iskolai osztályban – vannak olyan gyerekek, akik jó szociális érzékkel ráéreznek az újonnan érkezők bizonytalanságára és felkarolják őket. Ha azt látjuk, hogy alakul egy ilyen kapcsolat, akkor közös feladatokkal, egymás mellé ültetéssel tudjuk támogatni. Az óvónőknek, tanítónőknek a feladata, hogy ezt észrevegyék, s ezzel is segítsék a csoportba illeszkedést.

Előfordul, hogy fél év is eltelik, mire egy introvertált gyerek igazán a csoport része lesz, de nem szabad siettetni, türelmetlennek lenni vele, mert ezzel csak lassítjuk az oldódást, s a kisgyerek visszahúzódik a csigaházába.

A másik eset, ha a gyermek nyitott és jól kommunikál. Ez könnyebbnek tűnik – ugyanakkor itt gyakran az a feladat, hogy a csoportszabályokat konfliktusmentesen megtanítsuk. Az energikusabb gyerek inkább keveredik konfliktusba a többiekkel, ezt tudnunk kell kezelni.

A születési sorrend szerepe

Nem mindegy az sem, hogy egy gyermek hányadik a testvérsorban. Az elsőszülöttek sokkal inkább igyekeznek magukra vonni a figyelmet, gyakran dominánsak a csoportban. A középsők általában jól alkalmazkodnak, de nagyon sérülékenyek és érzékenyek – a túlzott megfelelési vágyukat próbáljuk meg csökkenteni. A legkisebb gyerekek, a másod-, harmad- stb. szülöttek a leginkább alkalmazkodóak, ugyanakkor az érdekeiket is képviselni tudják. Nagyon hamar bele tudnak simulni a csoportba – olyan, mintha ők már abba a helyzetbe születtek volna, amiben alapvető készségként szükség van az alkalmazkodásra. Csecsemőkoruktól több ember jelzését kell dekódolniuk magukban ahhoz, hogy a családban működni tudjanak és észrevegyék őket. Ez pedig nagyon jól hasznosítható tudás…

A legnehezebb közösséget formálni abban a csoportban, ahol nagyon sok az egyke. Ők jellemzően inkább a maguk világát, akaratát akarják a környezetre erőltetni, s nehezen fogadják el a kereteket a csoportban.

Hogyan segíthetjük szülőként az „összecsiszolódást”?

• Még mielőtt a gyermek az új csoportba kerülne, érdemes egy indító beszélgetésben minél többet elmondani a gyermek szokásairól, alkatáról, temperamentumáról. Megkérdezni, hogy az új környezetben milyen szabályok vannak, milyen elvárások közé kerül a gyermek. Érdemes ezt egyeztetni a saját elvárásainkkal – itt ugyanis nagy nyitottságra és elfogadásra van szükség. Mert lehet, hogy a célunk ugyanaz, csakhogy szülőként és pedagógusként másképp fogalmazunk.
• A szokványos kérdések általában az étkezési szokásokra, allergiákra vonatkoznak.
• Sok intézményben kérnek a szülőktől leírást, jellemzést is a gyerekről. Ha alaposak akarunk lenni, akkor fontos, személyes apróságokat is közölhetünk a gyermekünkről: Általában hogyan viselkedik, ha sok ember van körülötte? Szereti-e ezt, vagy inkább bebújik a szoknyánk mögé? Mennyire bírja a hangzavart? Vagy éppen hogy ő kelti? Hányadik a testvérsorban? Hogyan viszonyul a testvéreihez? Vannak-e furcsa szokásai? Milyen ételeket nem kedvel? Hogyan kezeli a konfliktusokat?
• Mindig támpontot jelent annak ismerete, hogy az új helyzetet kiváltó változás miért következett be. Nem mindegy, hogy a gyermek mennyit volt előtte közösségben, s mennyire ragaszkodott ottani társaihoz. Minél erősebb volt a kötődés, a kezdeti időszakban annál inkább számítani kell a veszteségélmény megélésére, és egyfajta ellenállásra az új közeggel szemben. Jó felkészítéssel ezt lehet csökkenteni, de az érzelmi folyamatnak mindenképpen le kell futnia.
• Óvodáskorban még nagyon sokat számít a megszokott napi tevékenység. Ezért az otthoni rutin, a régi és az új ovi szokásai közötti eltérések átmenetileg labilissá tehetik a gyermekünket. Érdemes erre játékosan felkészíteni: nem biztos, hogy ugyanakkor, ugyanúgy ültök le enni, hogy akkor kezditek a játékot, hogy ugyanazok a szokások a délutáni alvásnál. Játékosan kérhetjük is, hogy figyelje meg, miben van eltérés. Ez egyrészt arra szolgálhat, hogy a szorongásáról eltereljük a figyelmét. Ugyanakkor ezzel azt is közöljük, hogy tudjuk, ez itt más lesz, de a másféle működés nem feltétlenül jelent rosszat, egyszerűen csak más, amihez lehet alkalmazkodni. Lehet, hogy így talán a gyermekünk is nagyobb kedvvel számol be az újonnan átélt élményeiről.

És az iskolában?

Hasonló mechanizmusok szerint zajlik az új iskolába kerülés. A különbség abban van, hogy gyermekeink szociális készségei ekkor már sokkal jobbak, többet tapasztaltak a világból, így nyitottabbak a változásokra. Ezzel együtt ugyanúgy időre van szükségük az átálláshoz. El sem hinnénk, hogy egy kisgyereknek mennyire nem természetes az, hogy minden esetben értse, pontosan mire gondol a tanítónő, amikor megfogalmaz egy kérdést. Persze aztán megszokja a korábbi tapasztalataitól eltérő stílust, a mondatszerkesztést, a kérdésfeltevés módját és minden világos lesz – de lehetnek helyzetek, amikor félreértések adódnak például abból, hogy bizonyos szavakat másképpen használunk. A leggyakrabban jelzett probléma, ami erre a jelenségre vezethető vissza, az ötödikesek átmeneti teljesítményromlása az első félévben. Nemcsak a megnövekedett tananyag, hanem az eltérő tanári stílusokhoz és elvárásokhoz való hozzácsiszolódás is oka lehet annak, ha romlanak a jegyek. Ne ijedjünk meg ettől: ha nincs más gond, a második félévben a gyerekek újra a saját szintjüknek megfelelően teljesítenek.

Összességében tehát elmondható: akár óvodás, akár iskolás gyermekünk kerül új környezetbe, új társak és új nevelők közé, könnyebben megy az összecsiszolódás, ha a beilleszkedés figyelmes és elfogadó légkörben zajlik.

A cikk megjelent a Mindennapi Pszichológia 2013. 2.számában

.