Ha valaki mindig megmondja, hogy a gyereke mit és hogyan tegyen, akkor nem az önállósodás útján indítja el, hanem megtartja egy olyan, érzelmileg infantilis munkamódban, amit biológiai életkora valójában már jócskán túlhaladott... Amikor a biológiai értelemben felnőtt ember a családban ragad és a gyerekszobában éli „felnőttes” életét, valójában azt látjuk, hogy a szülőkkel együtt alakított közös tudattalan elvárásrendszer részévé vált. A helikopterszülőség ugyanis egy erősen nárcisztikus pozíció, amiben a szülő tudattalan motivációja saját biztonságérzetének fenntartása. És miközben berreg a nagykorú csemete fölött, a saját életében „kitolja” az aktív szülői periódust. Az is egyfajta önzés, amikor az 50-60 közötti szülő még mindig úgy főz az otthon lakó 36 éves „gyereknek”, mint amikor az 16 volt... Ebben a jelenségben ott találjuk a családi összetartást, a „minek fizessünk idegennek albérletért, mikor itthon is gyűjthetsz!” bölcseletet, ami gazdaságilag nézve ugyan racionális magyarázatnak tűnhet, ám érzelmileg mindenképpen azzal jár, hogy évekkel, olykor évtizedekkel is kitolódhat a „gyerek” saját életkezdése... Az optimális szülői kommunikáció akkor ad biztonságot egy gyereknek, ha azt mondjuk: „Megbízom benned, menj és csináld, és ha nem megy, szólj, akkor jövök és segítek. De menj és csináld!”

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2020. 3. számában olvasható