Nemrég elutaztam a kamasz fiammal Ausztriába a hegyekbe. Már órák óta vezettem az autópályán, amikor feltűnt egy rendőrautó, amit egyedül vezetett egy rendőr. Ilyenkor én is, mint általában mindenki, kicsit visszafogtam a sebességet, biztos, ami biztos. Nagyjából egyforma ütemben haladtunk, néha ő tért ki előlem a belső sávból, néha én engedtem el. Legalább negyven percig ment ez így. Teljes békességben, szinte összhangban haladtunk a célunk felé, ki nem mondott útitárs, „copains de route” lett belőlünk. Már annyira megszoktam, hogy szinte megkedveltem a vezetőt, és el is feledkeztem arról, hogy rendőrrel van dolgom. Egészen addig tartott ez a harmónia, amíg egyszer csak elém sorolt, bekapcsolta a vészvillogóját és egy LED-feliratot németül, amit nem értettem. Gyorsan kigugliztuk, és kiderült, hogy azt szeretné, hogy kövessem. Így tettem még vagy tíz percen keresztül, mire le tudtunk állni a leállósávban. Tört angolsággal és kedvesen mosolyogva mondta, hogy kénytelen megbüntetni, mert átléptem a megengedett sebességet, és nem indexeltem egy sávváltáskor. Természetesen elfogadtam, annak ellenére, hogy én ezeket észre sem vettem a nagy együttes flow-vezetésben, mégis kicsit csalódott voltam, és nem az anyagi dolgok miatt. Kicsit szégyelltem a naivitásomat: hogy az, akit az útitársamnak gondoltam, engem nem gondolt annak.