A szamurájok kódexében, a Hagakuréban van egy tantörténet, melyben egy tanács valakinek az előléptetéséről vitatkozik. Az ülésezők azon vannak, hogy visszautasítsák az előléptetés tervét, mert a jelölt korábban erősen ivott. A testület egyik tagja azonban kijelenti, ő kezeskedik érte, hogy a jelölt jó munkát fog végezni az új beosztásában, mégpedig éppen azért, mert egyszer már hibázott. Akinek a hírén még nem esett folt, az kockázatos – állítja. Érdemes elgondolkodni ennek a háromszáz éves történetnek az üzenetén. Aki már hibázott, jobban teljesíthet annál, aki még soha nem vallott kudarcot, ő ugyanis tapasztaltabb: már azt is tudja, milyen könnyű hibázni, és hogyan lehet kiköszörülni a csorbát.

Mintha csak ennek a gondolatnak a nyomán indult volna el Dashun Wang, amikor munkatársaival együtt nagyszabású kutatásba kezdtek, hogy megállapítsák, miként függ össze a kudarc és a siker. Óriási adatbázist vizsgáltak át: megnéztek minden támogatási kérelmet, mely az USA-ban működő Nemzeti Egészségügyi Intézethez érkezett be 1985 és 2015 között. Általános érvényű megállapításként nyilvánvalóvá vált, hogy minden győztes vesztesként kezdi, a kudarc gyakorlatilag előfeltétele a sikernek. A legfontosabb kérdés természetesen az volt, hogy mi különbözteti meg azokat, akik végül sikerrel járnak, azoktól, akik mindig vesztesek maradnak. Nos, a közhiedelemmel és a hagyományos magyarázatokkal ellentétben nem a kitartás, és nem a befektetett munka mennyisége. A különbség abban mutatkozott meg, hogy a kudarc után ki hogyan futott neki az újabb próbálkozásnak. A vesztesekre jellemző volt, hogy mindent leromboltak és a nulláról kezdték újra a munkát. Ez jóval több erőfeszítést igényelt, mint amennyit a győztesek befektettek az ügybe, ők ugyanis képesek voltak rá, hogy elemezzék, mi volt rossz, mi volt jó az előző pályázatban, és csak azokat az elemeket módosították, amelyek nem váltak be. Tanulni tudtak a kudarcokból – és nem többet dolgoztak, hanem okosabban. A végső siker javarészt attól függ, hogy ki hogyan reagál szükségszerű kudarcaira.

A teljes cikk a Mindennappi Pszichológia 2019. 6. számában olvasható