Jelenlegi hely

Az önigazolásról

avagy azt hiszed, józan döntéseket hozol
szinte lehetetlen nem önigazolni

Van, aki ad pénzt a kéregetőnek, és van, aki vonakodik ettől. Nem kell megrémülni, most nem azt boncolgatjuk, hogy melyik a jó, a helyes, az emberbaráti, az elégséges, az álszent, a bűntudatos, az érzéketlen vagy a kifogásokat kereső, hanem hogy hogyan gondolkodunk arról, amit megteszünk vagy nem teszünk meg. 

Aki nem ad, gyakran érvel úgy, hogy az illető „biztos elinná”, „maga tehet a sorsáról”, „úgyis leadja a pénzt a maffiának”, „akár dolgozhatna is”, aki ad, az gyakran nyomasztó érzésekről számol be, amit egy nem túl jelentős gesztussal enyhíthet, kvázi „bűntudati adó” gyanánt. Utóbbi magatartás persze éppen úgy lehet része egy rendszerszintű szemet hunyásnak is, „én már megtettem a magamét” jeligére.

De mi van előbb, a tyúk vagy a tojás? Előbb jutunk valódi gondolkodás útján valamire, és az alapján döntünk – vagy előbb cselekszünk, és aztán kezd megszilárdulni a meggyőződésünk, hogy helyesen viselkedtünk, ésszerű döntés alapján? A szociálpszichológusok, ezek a ravasz bajkeverők arra hívják fel a figyelmet, hogy könnyen lehet, a dolog valójában gyakran a cselekvéssel kezdődik. Apró döntésekkel, fokozatosan haladunk a későbbi úgynevezett véleményeink felé. Eleinte ambivalensek vagyunk, tanácstalanok, mert az igazi dilemmák ritkán zajlanak olyan erőtérben, ahol egyértelmű a jó és teljesen átlátható a rossz. De bármit teszünk, bármerre indulunk, később meg fogjuk tudni indokolni, és hiszünk majd a helyességében...

Amikor adunk vagy nem adunk pénzt a kéregetőnek, valószínűleg már sokszor keresztülmentünk ezen a döntési dilemmán. Mivel az embert Lee Ross szerint egyfajta „naiv realizmus” jellemzi, azaz önmagunkat józan, a dolgokat helyesen megítélni képes lényként képzeljük el, ráadásul jó embernek is tartjuk, ezért a miénktől eltérő vélekedéseket gyakran helytelennek vagy furcsának érzékeljük. El kell ismerni, hogy ez nem egy magas szintje a tudatosságnak – ám egyidejűleg azt is, hogy legtöbbünkre, hacsak nem kényszerülünk erőfeszítésre, eléggé jellemző. Amikor tehát valaki azon akad fenn, hogy a koldus talán elinná a pénzt, az egy hosszú folyamat kései állomása. Amúgy miért ne ihatná el? A koldus nem életviteli tanácsot kér tőlünk, hanem segítséget, és talán mi sem szeretnénk, ha a főnökünk a borítékot vonakodva adná csak át, ezen szavak kíséretében: „Remélem, ételre költi”. Mivel azonban nem tartjuk magunkat érzéketlennek, sőt meg kívánjuk őrizni az önmagunkról alkotott, számunkra kedves képet, szükségünk van arra, hogy kínzó gondolatainkat belénk ivódott „panelekkel” – esetünkben a kéregetőkkel szembeni negatív sztereotípiákkal – helyettesítsük...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2019. 4. számában olvasható

Share

A Mindennapi Pszichológia
2021. augusztus–szeptemberi számában
ezekről olvashat:

2021 június–július

  • Mindenért az anya a hibás?

    „Elég jó” és „elég rossz szülők” – a terápia tükrében

  • Illúziók fogságában

  • Mi az, ami még értékes?

  • KANAPÉ

    „Nem kell mindig mindent tudni”

    Interjú dr. Németh Dezsővel

  • Csodagyerekek

  • Nagyi, a szuperhős

    „Egy humán „rejtély” evolúciós magyarázata

  • A rendes ember mítosza

  • Transzgenerációs minták a párkapcsolatban

  • Mérgező pozitivitás ¬– avagy hello kittys ragtapasz a lábtörésre

  • A kóros nárcizmus a személyiségzavarok erdejében

  • Szorongás: rosszból is megárt a sok

  • VRelaxáció – avagy a semmittevés művészete

 

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

A „rendes emberről” minden család kialakít egy narratívát - ez a mitikus alak hús-vér valójában nem létezik, de szell

A jó szándékú kritika, a negatív tartalmú vélemény megfogalmazása és elfogadása fontos szerepet játszik kapcsolataink

A pszichológiában C. G. Jung honosította meg az árnyék fogalmát. Mit is jelent az analitikus pszichológiában a lélek sötét oldala, és mit lelkünk „fényes” oldala, a perszóna –...

Zólyomi Zsolt, a magyar „orr”, a francia Isipca parfümakadémián valaha diplomát szerzett egyetlen magyar

Talán nem igazán tudatosul bennünk, de az egy éve tartó világjárvány nemcsak a tehetetlenség, a kontrollvesztettség élményét hozta el, nem „csupán” társas kapcsolataink...

Hogyan vigasztalod egy kedves barátodat, amikor kudarc éri?  Most képzeld el, hogy nem őt vigasztalod, hanem önmagad. Belső monológot folytatsz egy kudarc után… Milyen szavakat...