Aki nem ad, gyakran érvel úgy, hogy az illető „biztos elinná”, „maga tehet a sorsáról”, „úgyis leadja a pénzt a maffiának”, „akár dolgozhatna is”, aki ad, az gyakran nyomasztó érzésekről számol be, amit egy nem túl jelentős gesztussal enyhíthet, kvázi „bűntudati adó” gyanánt. Utóbbi magatartás persze éppen úgy lehet része egy rendszerszintű szemet hunyásnak is, „én már megtettem a magamét” jeligére.

De mi van előbb, a tyúk vagy a tojás? Előbb jutunk valódi gondolkodás útján valamire, és az alapján döntünk – vagy előbb cselekszünk, és aztán kezd megszilárdulni a meggyőződésünk, hogy helyesen viselkedtünk, ésszerű döntés alapján? A szociálpszichológusok, ezek a ravasz bajkeverők arra hívják fel a figyelmet, hogy könnyen lehet, a dolog valójában gyakran a cselekvéssel kezdődik. Apró döntésekkel, fokozatosan haladunk a későbbi úgynevezett véleményeink felé. Eleinte ambivalensek vagyunk, tanácstalanok, mert az igazi dilemmák ritkán zajlanak olyan erőtérben, ahol egyértelmű a jó és teljesen átlátható a rossz. De bármit teszünk, bármerre indulunk, később meg fogjuk tudni indokolni, és hiszünk majd a helyességében...

Amikor adunk vagy nem adunk pénzt a kéregetőnek, valószínűleg már sokszor keresztülmentünk ezen a döntési dilemmán. Mivel az embert Lee Ross szerint egyfajta „naiv realizmus” jellemzi, azaz önmagunkat józan, a dolgokat helyesen megítélni képes lényként képzeljük el, ráadásul jó embernek is tartjuk, ezért a miénktől eltérő vélekedéseket gyakran helytelennek vagy furcsának érzékeljük. El kell ismerni, hogy ez nem egy magas szintje a tudatosságnak – ám egyidejűleg azt is, hogy legtöbbünkre, hacsak nem kényszerülünk erőfeszítésre, eléggé jellemző. Amikor tehát valaki azon akad fenn, hogy a koldus talán elinná a pénzt, az egy hosszú folyamat kései állomása. Amúgy miért ne ihatná el? A koldus nem életviteli tanácsot kér tőlünk, hanem segítséget, és talán mi sem szeretnénk, ha a főnökünk a borítékot vonakodva adná csak át, ezen szavak kíséretében: „Remélem, ételre költi”. Mivel azonban nem tartjuk magunkat érzéketlennek, sőt meg kívánjuk őrizni az önmagunkról alkotott, számunkra kedves képet, szükségünk van arra, hogy kínzó gondolatainkat belénk ivódott „panelekkel” – esetünkben a kéregetőkkel szembeni negatív sztereotípiákkal – helyettesítsük...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2019. 4. számában olvasható