Egyszerre vagyunk szellemi és fizikai lények. Fontos számunkra az, hogy mivel töltjük a napjainkat, hogy annak „van-e értelme”, tevékenységünket elismeri-e a széles társadalom, vagy elismerik-e azon kevesek, akiknek a véleményére igazán adunk. És fontos számunkra az is, milyen fizikai környezetben élünk, van-e mit ennünk – és az is, hogy biztosnak érezzük magunkat abban, hogy jövőre is megfelelő fizikai környezetben élhetünk és lesz mit ennünk... A motivációra leselkedő legnagyobb veszély, ha azokat az érveket és ellenérveket próbáljuk a patikamérleg serpenyőiben elhelyezgetni, hogy van-e értelme az adott tevékenységnek, az hova vezet és milyen időtávon térül meg.

Sok ügyfelem évtizedek energiáját, tudását fekteti abba, hogy a vállalati hierarchia minél magasabb pontjára eljusson. Számukra is motiváló a presztízs, a magas fizetés, a belső elismerés, az elegáns vállalati autó. (Sok olyan coaching-beszélgetés van mögöttem, ahol kiderült, ügyfelemet nem is az autó esetleges elvesztésének ténye és az autó nélküli átmeneti kényelmetlenség tartja félelemben, hanem az, hogy milyen megjegyzést tesz majd a szomszédja, aki nyilvánvalóan hasonló társadalmi státuszú ember, hasonló autóval. És hasonló félelmekkel.) A karrierjük egy pontján azonban mindannyian úgy tekintenek vissza az elmúlt évtizedekre, hogy a legtöbb értelme annak volt, amikor élvezték azt, amit csinálnak, amikor senki nem nézte, hogy a másik magasabb vagy alacsonyabb pozícióban dolgozik-e, egyszerűen csak összefogtak és a közös cél érdekében tették magukat oda – akár ünnepnapot, nyári szabadságot sem kímélve. Azaz, amikor valamiféle öröm, élvezet volt magában a tevékenységben.

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2019. 3. számában olvasható