Vajon hogyan alakulnak az egység és különbözőség, illetve az „idegenség” élményei a szerelemben, amikor intenzív a vonzódás – és hogyan a szerelmi csalódások esetén, amikor intenzív lehet a gyűlölet?

Az „ideális” másik

A szerelemben a másikat „kritikán kívül” helyezzük – kiválónak, tökéletesnek, hibátlannak látjuk, egyszóval idealizáljuk. Élményszinten úgy tűnhet, mintha a vonzalom, a másik iránti szenvedélyes kötődés annak testi-lelki kiválósága miatt jönne létre. De valójában fordított a helyzet: a fantáziánk által „megelőlegezett” érzéki tapasztalat kölcsönzi a másiknak a kiválóság látszatát. Vagyis nem azért leszünk szerelmesek, mert a másik jó (jó nő, szép nő, melegszívű nő, jó férfi, okos férfi, erős férfi), hanem azért válik számunkra vonzóvá, mert szerelmesek lettünk bele. Vagyis a szerelem nem az idealizáció következménye, hanem annak oka.

A másik bálványozása azonban önmagunk idealizációjának is tekinthető, mert az ő tökéletessége ilyenkor a soha el nem ért saját tökéletességünket helyettesíti. Mindegy, milyen vagyok, ha egy ilyen tökéletes ember szenvedélyesen szeret engem: karonfogva végigsétálni a Körúton Julia Robertsszel vagy Robert Redforddal… A szerelemben olyan tökéletességekért kap szenvedélyes szeretetet a másik, amelyekre én magam is törekszem, de sosem érem el. Vagyis mindazt, amit hiányolok magamban, ami elválaszt az ideálistól, felfedezem a másikban, vagy arra vágyom, hogy a másik lásson engem ideálisnak, hogy megszabaduljak kétségeimtől. Szerencsés esetben mindez párhuzamosan és kölcsönösen történik két ember között. Vagyis kölcsönös folyamatként tudjuk megragadni: ismerkedem és ismerkedik, csábítok és csábít, hogy a végén mindketten elnyerjük a csodált másik csodálatát. A szerelmesek kölcsönösen a tökéletesség élményét nyújtják egymásnak, együtt kerülnek euforikus állapotba, ami mindkettejük számára a tökéletesség élményét nyújtja...

A szerelmi bánat

A szerelmi csalódás azonban hirtelenül és gyorsan intenzívvé teheti az önvádlást, az önleértékelést, és gyakran ezzel párhuzamosan a másik leértékelését, a másikra irányuló vádakat, amelyek akár gyűlöletté erősödhetnek. A szélsőséges szerelmi bánat valójában nem a viszonzatlan szerelem miatti bánat, hanem azon remény elvesztése miatti csalódás, hogy egy „tökéletes másik” képes lesz kárpótolni minden korábbi veszteségért. Vagyis a szerelmi bánat valójában nem más, mint a korábbi – és a szerelem által el nem mulasztott – bánatok összessége. Azt mondhatjuk, hogy a szerelmi bánat hamarabb megvolt, mint maga a szerelmi veszteség. A csalódás lényege, hogy az elmúlt szerelem már nem teszi jóvá a jelenben s a múltban a jóllétem ellen elkövetetteket. Persze egy idő után ebből a jelenből ismét múlt lesz, s ez a szerelmi csalódás is bekerül a jóváteendők sorába…

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2017. 5. számában olvasható