Az egyik legfájdalmasabb, legmegrázóbb esemény életünkben az, amikor szerelmünkkel vagy házastársunkkal olyan konfliktusaink adódnak, melyeket nem tudunk megoldani, és szakításba vagy válásba torkollik a kapcsolatunk. Mennyi szeretet, mennyi egymásba fektetett energia kérdőjeleződik meg ilyenkor! Kételkedünk a múltban, a szeretetben, az élményeinkben, volt párunkban és önmagunkban. A fájdalom néha elviselhetetlennek tűnhet, így keressük a megoldást, a megkönnyebbülést – vagy éppen a bizonyítást, hogy nem bennünk volt a hiba, hogy szerethetőek vagyunk.

Ebben a keresésben gyakran tűnhet úgy, hogy semmi nem csillapítja úgy a fájdalmat, mint egy másik ember ölelése, szeretgetése, becézgetése, rajongása. És sokan, még mielőtt kihevernék az előző nagy őt, már rohannak is a következő kapcsolatba.

„De ez most más, mint a többi! Ő fantasztikus! Olyan gördülékenyen, gyorsan és hevesen halad előre a kapcsolat, szinte hihetetlen!” – lelkendezünk, miközben a barátainkban is megfogalmazódik az a bizonyos „hihetetlen”, de ellentétes előjellel. Aggódnak értünk, mert nemrég még egy másik kapcsolatban égett a szívünk valakiért. Hiszen röviddel ezelőtt még jegyben jártunk. Még csak pár hónapja, hogy elváltunk. Még csak most költözött ki a korábbi párunk.

Az új kapcsolatba menekülő úgy érzi, senki nem érti meg, mindenki óvja az új partnertől, pedig ez most másnak tűnik, mint a többi. Mindemellett vannak olyanok is, akik sürgetik, bátorítják, hogy megérdemli az igazi szerelmet, itt az ideje, hogy valaki úgy szeresse, mint a frissen felbukkant nagy ő. Néhány barátnő jó leckének tartja, hogy az ex végre meglátja, mit is veszített, mikor vele szakított. Ilyen és ehhez hasonló biztatásokba kapaszkodva táplálja érzelmeit és rohan előre a váratlan csodába. 

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2013. 3. számában olvasható