„A férfi az árok szélén állt, és segített a lányoknak az ugrásnál: elkapta a derekukat, kissé felemelte, s aztán letette őket a másik oldalon. S ekkor Don Juanra gondoltam. Maguktól rohannak a karjaiba a fiatal lányok, s akkor ugyanilyen gyorsan megragadja őket, és ugyanilyen kecsesen teszi le őket az élet árkának másik oldalán.”  (S. Kierkegaard: Vagy-vagy)

Mindannyian ismerünk olyan magányos farkasokat, akik életük végéig csak időleges kapcsolatokra vállalkoznak. Ők azok, akiket „nem lehet megfogni”, akik minden komolyabb érzelmi szituációból kiugranak, akik azt élik át, hogy soha nem sikerült megtalálniuk a méltó párt, s egy szintjükön aluli kapcsolatban, egy unalmas életformában pedig képtelenek tengődni. Az izgalmas élet egyúttal laza baráti kapcsolatok sokaságát is jelenti, mindenhol vannak haverok, akik körülveszik, akik igazolják ennek az életformának a létét – és létjogosultságát. Számukra a nyugalom és az unalom párban járó fogalmak, amiktől egy ilyen karakterű ember szinte irtózik, azért, mert ha az állandó élménydömping nem fedné el a valóságot, kénytelen lenne találkozni önmagával. Az ilyen férfi valójában nem is párkapcsolatokat alakít, inkább „megéget másokat, aztán továbbáll”. Az ilyen „működés” nagyon sok fájdalmat okoz partnerének, aki általában nem érti, mi miért történik. Mégis sokan bennragadnak egy ilyen helyzetben, mintha abban bíznának, hogy majd minden megváltozik...

A párkapcsolati kötődések háttere

Ahhoz, hogy valaki kölcsönös szeretetre, bizalomra és a másik tiszteletben tartására épülő érzelmi viszonyt tudjon létesíteni, rendelkeznie kell a kötődés képességével.  A kötődési problémákkal küzdő emberek munkahelyükön látszólag feszültségmentesek, könnyen kapcsolódnak másokhoz, szociábilisak a kollégákkal – de magánéletükben nem feltétlenül ilyenek. Előfordulhat, hogy az illetőnek látszólag van ugyan partnerkapcsolata, de a „paraván mögé nézve” kiderül, hogy abban nincsenek valódi érzelmek, a másik „fontossága” epizódszerű. Jellemző rájuk a gyors váltású, rövid, csupán pár hetes párkapcsolatok sorozata, melyekben jól látszik a nárcisztikus működés alaptétele: a bizalmatlanság és a szeretetre való képtelenség, annak ellenére, hogy a felszínen a „Nagyon vágyom egy kapcsolatra”  fogalmazódik meg. Egy párkapcsolat azonban elköteleződést kíván, kölcsönösséget és olyan kitartást, amelyben komoly szerepe van a bizalomnak és a kompromisszumoknak is. Jól tudjuk, hogy e képességek a korai érzelmi élményektől függenek. Egy kisgyermek másra sem vágyik, mint arra, hogy anyjától és apjától megkapja azt a szeretetet és biztonságot, ami számára azt is jelenti, hogy szeretetre méltó, kedves és fontos a szüleinek. Az olyan családokban, ahol ez az üzenet nem érkezik, esetleg az ellenkezőjét kapja, ahol folyton ostorozzák és teljesítményekre sarkallják, a gyerek énképe lassan sérülni kezd. Ha a szülők érzelmileg kiegyensúlyozatlanok, szülői feladataikat nem vagy csak hiányosan tudják működtetni, a gyerekük személyiségfejlődésében okozott kár leginkább majd felnőttkorban, és különösen a partnerkapcsolatok terén érezhető majd.  Az ilyen légkörben felnövekvő gyerekek önértékelése bizonytalanná válik, s nem lesznek képesek kiegyensúlyozott érzelmekre, hiszen ők maguk sem kapták meg azt soha…Felnőtt pszichoterápiákban sokszor hangzik el: „Rájöttem, semmire nem vagyok jó, nem tudok semmit sem jól csinálni”, „Az anyám is megmondta, hogy engem nem lehet szeretni, annyira rossz vagyok”. Ezek a gondolatok világosan mutatják, hogy az illető saját magáról kialakított képe roncsolt és több ponton hiányos. A sérült önértékelés pedig „benyújtja a számlát”: a felnőtt párkapcsolatokban az ellenkező nemű társ magán hordozza majd mindazon negatív vonásokat, melyek annak idején a szülőket jellemezték. A korai bizalmatlanság élménye így áttevődik arra az emberre, aki erről mit sem tehet – mégis ő lesz az a projektív felület, ahol ezek az érzelmek újra aktiválódva beindítják a nárcisztikus védekezést.

A nárcisztikus páncél – és ami mögötte van

Minden olyan gyerekkor, amiben a szülők érzelmi képessége instabil vagy sérült volt, konfliktusokat hordozott. És ne gondoljuk, hogy ilyenkor egy gyerek képes megvédeni magát! Ne higgyük, hogy belátja, nem benne van a hiba, hanem szülei érzelmi attitűdjei furcsák... Ha a családban konfliktusok és szeretetproblémák vannak, a gyerek minden esetben saját magát kezdi hibáztatni. Azért történik ez így, mert a tudattalan, idealizált szülőképet nem tudja negatívvá változtatni azzal, hogy rájuk hárítja a felelősséget. Akinek korai érzelmi élményei arról szólnak, hogy nem egyenletes szeretet vette körül, nem azt gondolja majd, hogy „anyám képtelen szeretni”, hanem azt: „engem nem lehetett szeretni”. Ez azt is jelenti, hogy énképébe az épül bele, hogy őt nem lehet szeretni, ő nem elég jó, nem elég hasznos, nem elég tehetséges, kitartó, stb. A komoly önértékelési problémák mellett ez a fajta korai érzelmi hiány a nárcisztikus érzelmek erősödését is okozza. Alapvetően ezek a tulajdonságok az én érvényesítését teszik lehetővé, ám a korai érzelmi sérülések nyomán kialakuló nárcisztikus védelem páncélja gyakorta egy kisebbrendűségi érzésekkel és szeparációs szorongással teli kisgyereket takar. Ugyanakkor ez a kettősség hozza létre azt a jelenséget, amire a nők oly fogékonyak: ez a „kisfiús” érzelmi sejtetés sokuknál valamilyen „megmentési” fantáziához vezet, amely a jövőt olyan színben tünteti fel, ahol a nő érzelmeivel, valódi, mély szeretetével „megválthatja” a férfit, és boldogan élnek, míg meg nem halnak… Ez azonban sosem vezethet megoldáshoz – a partnerkapcsolat nem a karakterpáncél oldódásának terepe. Sokszor hosszú évek pszichoterápiája kell ahhoz, hogy a falak mögött védekező kisgyerek egy olyan felnőtt életet indítson, amiben nem retteg a kölcsönös érzelmektől és attól, hogy a másikat közel engedje magához. 

Vágy egy szeretetteljes kapcsolatra

„ Legtöbben oly buzgón hajszolják az élvezetet, hogy elrohannak mellette. Úgy járnak, mint az a törpe, aki egy megszöktetett hercegnőt őrzött a kastélyában. Egy napon ebéd után lefeküdt aludni. Mire egy órával később felébredt, a hercegnő eltűnt. Gyorsan felrántotta a hétmérföldes csizmáját, egyetlen lépéssel messze túljutott rajta.”  (S. Kierkegaard: Vagy-vagy)

A kötődési problémákkal küzdő (el nem köteleződő) ember személyiségében tehát a korai érzelmi tapasztalatok a viselkedést is befolyásolják. Ez azt jelenti, hogy számára a szeretet ijesztő, mert a kapcsolattól való érzelmi függést jelent, szorongásokat és félelmeket ébreszt, nem pedig vágyat a létrehozására. A közelség a menekülés vágyát éleszti fel. Miután érzelmi emlékei másik szereplője az anya volt, a nőkhöz fűződő viszonyban az agressziót is megtaláljuk. A gátlástalanság, a felelőtlen ígéretek, a másik semmibe vevése, leértékelése – mindezek sosem az adott partnerről, hanem az összes nőről szólnak, vagyis arról a belső, korai fantáziaképről, amelyben a nő elemészt és megsemmisít, szeretete hamis és agresszív, esetleg álságos, amennyiben valójában az eltaszításról szól.Sok olyan partnerkapcsolatot látunk, ahol a férfi az elején kedves, érezhetően akarja a másikat – aztán egyszer csak nyoma vész. Hasonló a képlet az eltűnő majd megjelenő, a valódi kapcsolatra csak utalgató férfiak esetében is: a vágyak és az illúzió ellenére egy ilyen embernek – legyen nő vagy férfi – valóban menekülnie kell, mert számára egy szeretetteljes kapcsolat olyan fájdalmat idéz fel, amit nem akar még egyszer átélni. A félelem a kötődéstől olyan bizalmatlanságot és gyanakvást is hordozhat, ami valóban lehetetlenné teszi, hogy az illető a kapcsolatban maradjon és kipróbálja, hátha a valóság felülírja a szorongásait. S miután ezek az érzések tudattalanok, a menekülés valódi oka sokszor még az illetőnek magának is megmagyarázhatatlan, mert ő csak azt tudja és érzi elemi erővel, hogy neki mennie kell. A partnere pedig végképp nem ért semmit, mert kívülről csak annyit lát, hogy egyik pillanatról a másikra mindaz semmivé válik, amit addig együtt átéltek. A partner számára az a legnehezebb, hogy minél erősebbek az átélt érzelmek, annál nagyobb a szakítás lehetősége is, mert akkor válik egyre intenzívebbé az eltűnés vágya. Ami azt jelenti, hogy egy erőteljes érzelmekkel jellemezhető kezdet nem a kötődést, hanem előbb az ambivalenciát, majd a menekülés reflexét váltja ki, végképp megkavarva a másikat, aki ekkor már magasra csapó szorongással reagál arra, mi is zajlik kettejük között. A nő úgy érzi, ő nem elég jó, nem kell, miközben a valóság persze nem ez, hanem a kötődési probléma, amihez nem lehet elég „jónak” lenni, hiszen az nem oldódik egy párkapcsolat keretei között. Így a nők ebben a szorongásos állapotban maguk is önértékelésük és önbizalmuk sérülését élik át.

Ki áll a másik oldalon? 

Nehéz helyzetben találja magát, aki egy ilyen el nem köteleződő, „szabad” ember partnere akar lenni. Mégis azt látjuk, sokan kerülnek ilyen helyzetbe, annak ellenére, hogy a vészcsengő sokszor már az első pillanattól szól a fejükben. A nőknél is igaz, hogy az elérhetetlen mindig felértékelődik – aki jelen van, az érdektelenebb és értéktelenebb is. Akinek tehát a személyisége úgy működik, hogy a sóvárgás a legjellemzőbb életérzése, azt éri el, hogy „örök vágyakozó” marad, és tulajdonképpen mentesíti magát egy tartós kapcsolat alól – miközben úgy éli meg, hogy egy különlegesebb élet részese, mint a „szürke eminenciások”. Azok a nők, akik ilyen párkapcsolatokba bonyolódnak, sokszor fogalmazzák meg, hogy az a rövid idő is „különleges” volt, és a kapcsolati élmények filmszerűen beteljesítették mindazon vágyakat, amikről egy nő álmodhat. Minden látszat ellenére azonban ezekben az esetekben gyakran igaz az, hogy a „szenvedő” fél is kötődési problémákkal küzd, az ő tudattalan érzelmi tendenciája is hasonló: valójában arra szolgál, hogy ne kelljen egy kapcsolatot kialakítani, elköteleződni, egyszóval bizalommal belemenni. Ha valaki olyan párkapcsolatot létesít, ahol társa bizonytalan és kiszámíthatatlan, a fantázia világában kell a társ alakját biztonságossá és elérhetővé tenni. De nem ez a realitás. A valóságban az el nem köteleződő partner, bár látszólag részt vesz a kapcsolatban, azonban érzelmeivel egyáltalán nincs jelen. Nem lehet rá számítani, s kettőjüknek valójában nincs jövőképe, csak jelene – és az is erősen kétséges. Gyakoriak a hazugságok, megígér mindent, de valójában nem tesz meg semmit. Annak ellenére, hogy ezek a férfiak sokszor nagyon simulékonyak, látszólag jól szocializáltak, a nőkkel való viszonyukban mégis olyan mennyiségű agressziót mozgatnak, ami szinte „kivasalja” a másik lelkét. A látszat fenntartása, a „mindent megmagyarázás” olyan légüres térben történik, amiben a partner csak azt érezheti, nincs mibe kapaszkodnia, nincs semmilyen fogódzó. Hiába a kiborulás, a számonkérések, hiába az érzelmi kommunikáció, tulajdonképpen a falnak beszélnek. A feléjük irányuló tudattalan agresszió kizárja a valódi megértés és a kölcsönös elfogadás lehetőségét. Az el nem köteleződés aranyszabálya: csak a saját érdekeket lehet nézni, minden más nagyon veszélyes. A partner tehát csináljon az érzelmeivel, amit akar, oldja meg a feszültségeit, önértékelési válságait, ahogy tudja. És elszenvedheti a leértékeléseket, a negatív megjegyzéseket – vagy a csendet, ami sokak számára mindennél borzasztóbb reakció.  A nők általában komolyan hisznek a „majd én megváltoztatom” gondolatban, ami persze gyönyörű fantáziákkal jár, de ritkán sikeres – egy felnőtt ember ragaszkodik a saját személyiségéhez, és nem enged a nyomásnak, ha azt érzi, most pányvázzák le, miközben szárnyalni szeretne…Vannak gyönyörű filmek, amikben elhihetjük a mesét, hogy sikerül... A hétköznapokban azonban nincs mindig happy end, inkább bánat és szomorúság, elhagyatottság és a csalóka érzés, hogy az igaz szerelem veszett el a szakítással. Pedig léteznek az igazi érzelmek, csak észre kell venni a létező, kölcsönösségre, valódi kapcsolatra képes hús-vér embereket. Kétségtelen, hogy egy fájdalmakkal teli „különleges” kapcsolat után színtelennek látszhatnak a kölcsönös kötődésre képes férfiak, akik nem rendelnek hintót egy születésnapra, nincs rózsaeső vagy hirtelen ötlettől vezérelt utazások, nincs romantikus este egy hegy tetején a hóban, odakészített pezsgősvödörrel. Lehet, hogy a mellettük átélhető élmények nem filmszerűek, de valódiak és közösek…