A nyugati kultúra egyik központi gondolata az individuum, az egyén különlegessége. A japánok leghíresebb mondásának értelme viszont az, nem szabad eltűrni, hogy valaki kilógjon a sorból. Ha Japánba utaznánk, nemcsak ettől  éreznénk úgy, kicsúszott a lábunk alól a talaj, hanem attól is, hogy nem értenénk a metakommunikáció kifinomult jelzéseit. És akkor még a zavarba ejtő kulturális különbségekről nem is beszéltünk. Mert csámcsogni lehet, sőt szellenteni is. Azt viszont senkinek sem ajánlhatjuk, hogy társaságban kifújja az orrát. Könnyen előfordulhat ugyanis, hogy rendőrt hívnak! Indries Krisztián kutató pszichológus két évet töltött Japánban a Kyoto Egyetem Pszichoanalitikus tanszékén. "Számtalan dolog van, amit én sem értek – vallja be –, de a japánok erre azt mondják: nem baj, az a jó, ha nem értünk valamit. Csak mi, itt nyugaton közelítünk a dolgokhoz logikusan. Japánban inkább (rá)érezni kell! A szavak a japán nyelvben nem azért vannak, hogy közöljünk velük valamit. Hiszen amit közlünk, az egész biztosan nem egyezik meg azzal, amire gondolunk. Úgy tartják, aki logikus, az nem kifinomult, és az az értékes, ha valaki kellően homályosan fejezi ki magát. A kommunikációt ők a „has művészetének” tartják – ez a haragej. Vagyis hastól hasig kell szólnunk egymáshoz, nem a szavakat kell érteni, hanem „olvasni kell a levegőt”, rá kell érezni, mit szeretne a másik. Ha kimondjuk, mit szeretnénk, akkor mindent elrontunk, mert ezzel azt feltételezzük, hogy a másik nem volt képes minket megérteni, kudarcot vallott – és ezzel szégyenbe hozzuk őt. Az a kollektivista szemlélet áll e mögött, ami az egész életüket és a gondolkodásukat is áthatja. A közösség érdeke mindig magasabb rendű, az egyén feladata pedig az, hogy áldozatot hozzon a közösségért.