Az összeesküvés-elméletek mindannyiunk számára folyamatos kísértést jelentenek. Ennek alapján valóban érdemes feltenni a kérdést: milyen gyakorlati vagy pszichológiai hasznot húzhatunk belőlük? Egyrészt „jobb félni, mint megijedni” – az egészséges gyanakvás az emberi túlélés egyik záloga. Gyakran nehezen vonható meg az ésszerű gyanakvás és az ésszerűtlen, hisztérikus félelem közötti logikai határ. Összeesküvések ugyanis valóban léteznek: ezt bizonyítják a politikában a puccsok, a sportban a lebundázott meccsek, a gazdaságban a kartellek… Másrészt az ember kényszeres vágyat érez arra, hogy megismerje a körülötte lévő világot és annak összefüggéseit, rendet rakjon a körülötte lévő káoszban – vagy legalábbis fenntartsa magában annak illúzióját, hogy érti a világ működését. Erre van szükségünk ugyanis ahhoz, hogy magabiztosan mozogjunk a világban, és úgy érezzük, irányítjuk saját életünket. Az összetett és bonyolult jelenségek megértésének vágya kínzóan erős akkor, amikor váratlan, rendkívüli és szokatlan esemény történik: hirtelen halálesetek, terrorcselekmények, válságok vagy akár természeti katasztrófák. Az ilyen helyzeteket követően erős a biztos tudás iránti vágy, de kevés a hozzáférhető információ, és sokszor a hivatalos híradások között is erős az ellentmondás, a bizonytalanság, a kétértelműség.  Ha a tudás iránti éhséget nem lehet csillapítani, megjelennek a „házi készítésű” gerilla-magyarázatok, amelyekbe az adott egyén vagy csoport gyakran azt is beleszövi, hogy kinek és miért áll érdekében az információk elhallgatása vagy összekuszálása. Minél nagyobb jelentőségű, minél váratlanabb egy esemény, annál inkább elburjánzanak a nem hivatalos magyarázatokon alapuló összeesküvés-elméletek… (Fotó: Steve Ludlum)

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2010. 6. számában olvasható