A fajok túlélésért folytatott harcában azok az élőlények tettek szert előnyre, amelyek képesek voltak mind nagyobb csoportokat létrehozni, s a tagok együttműködtek közös céljaik megvalósításában. Ennek megfelelően a tetemes evolúciós előnyt jelentő szociális ösztön olyan fejlődéstörténeti korból származik, amikor a homo sapienssé válásnak még a közelében sem jártunk. Robin Dunbar, a híres brit antropológus kutatásaival alátámasztotta, hogy az ember idegrendszeri fejlettsége is összefügg a csoportméret növekedésével: eredményei szerint minél nagyobb arányú újagy-kéreggel rendelkezik egy faj, annál kiterjedtebb csoportokat tud fenntartani. Nagyobb szürkeállományra van szükség a csoporttársakkal folytatott bonyolult kapcsolatok kezeléséhez, az állandó érdekkonfliktusok megoldásához és a többiek manipulálásához. Dunbar emberszabásúakkal végzett mérései alapján arra a következtetésre jutott, hogy az ember agykapacitása átlagosan 150 fajtársával fenntartott kapcsolatra alkalmas. Míg az állatok világában a fizikai képességek jelentik az érvényesülés zálogát, az ember számára az vált kulcskérdéssé, hogyan tudja a leghatékonyabban felhasználni szociális kapcsolatait – azaz minél nagyobb csoportot épít ki, és minél eredményesebben használja annak erőforrásait. De vajon a 150-es csoportméret – amit felfedezőjéről a kutatók „Dunbar-számnak” neveznek – érvényes-e napjaink bonyolult társadalmaiban is?

Törzsek és multik

A primitív kultúrákban végzett antropológiai kutatások az emberi kapcsolatok egymásra épülő szintjeit tárták fel. A család után a legkisebb egységet a csapat képezi, ami 6-10 családból áll, azaz 30-50 főt számlál. A klánok alkotják a szociális szerveződés nagyobb szintjét, amelyek 3-5 bandát tömörítenek, körülbelül 100-200 személyt. Ez tekinthető a legnagyobb olyan egységnek, amelynek tagjai még szoros, személyes kapcsolatban állnak egymással. Az ilyen méretű csoport elég nagy, hogy hatékonyan oldja meg a létfenntartással, védekezéssel és terjeszkedéssel kapcsolatos fontosabb problémákat, miközben elég kicsi ahhoz, hogy a személyes kapcsolatok gazdag hálózatán keresztül megőrizze belső egységét. Azok a közösségek, amelyek túlnövik a 150-200 fős létszámot, előbb-utóbb kisebb méretű csoportokra bomlanak. Az ennél népesebb csoportok ugyanis már nem képesek az önszabályozásra, és ha nem hozzák létre a saját önfenntartást segítő intézményeiket, akkor a belső konfliktusok száma megsokszorozódik.

Képzelt barátaink

Meglepő lehet, hogy nemcsak a primitív kultúrákban, hanem napjaink társadalmaiban is érvényesek a kultúrantropológusok által ismertetett csoportméretek, amelyek a családra, a csapatra (30-50 fő) és a klánra (100-200 fő) vonatkoznak. Miközben az ember hatalmas kiterjedésű államokat és az országhatárokon átívelő multinacionális cégeket hoz létre, az egyének továbbra is viszonylag kisméretű közösségekben élik az életüket. Az Oxfordi Egyetem által nemrégiben végzett vizsgálat szerint a közösségi oldalak használói hiába rendelkeznek akár több ezer „baráttal” – azok száma, akikkel rendszeresen tartják a kapcsolatot, nem haladja meg a bűvös 150-es számot, amire Dunbar az agyméret alapján következtetett.

Egy busznyi csimpánz

A közösségen belüli agresszió minden fejlett emlős – így az ember – esetében is a szükséges rossz szerepét tölti be. Féken tartásában kulcsfontosságú, hogy a csoporttagok folyamatosan ápolják kapcsolataikat, és fenntartsák a kialakult hierarchiát. Ezt a funkciót látja el az állatok kurkászó viselkedése, amikor is az egymás testén lévő gallyakat, rovarokat és koszt távolítják el. Ezzel nemcsak tisztítják egymást, hanem a társas kötelékeket is ápolják. Ám a kurkászás hosszadalmas tevékenység, és egyszerre csak egy fajtárssal végezhető. Így az optimális csoportméret (gorilláknál például maximum 30 egyed) fölött már nem jut idő mindenkire. Egy népszerű elmélet szerint ennek az időbeli szűkösségnek a leküzdésére jött létre fokozatosan a nyelv, a szociális kapcsolatok létesítésének és fenntartásának igen hatékony formája. Ezt az is alátámasztja, hogy az ember – akármennyire is az ellenkezőjét sugallja a média – agresszivitás szempontjából a többi emlőssel összemérve messze a legbékésebbnek bizonyul. Ennek az érzékeltetésére Csányi Vilmos a következő példát hozta: egy vakációzni induló ötvenfős embercsoport a húsz négyzetméteres buszban békésen elüldögél akár egy teljes napig is. Ha ugyanebben a helyzetben az embereket más főemlősökre, például csimpánzokra cserélnénk, fél óra múlva már csak a legerősebb példányok lennének életben… 

Speciális feladatok

Az ember természetéből fakadóan keresi a csoporthoz tartozás lehetőségét, és erre nemcsak igénye, hanem az élőlények közül csak rá jellemző képességei is vannak. Ilyen például az, hogy a csoport belső norma- és szabályrendszerét viszonylag könnyen képes magáévá tenni (indoktrinálhatóság). Ebben természetesen a nyelv használata kulcsfontosságú – csakúgy, mint a szabályok megváltoztatásában és új szabályok alkotásában. A korábban említett 150 főt meghaladó csoportok működése sem lenne lehetséges, ha az ember nem tudott volna egyre több, a csoport összetartására és működésére vonatkozó feladatot „automatizálni”. Ahogy egyre nőttek a társadalmi képződmények, a közösség önszervező képességei is intézményesültek, ezeket az intézményeket pedig az arra specializálódott személyek működtetik. Például napjaink modern társadalmaiban a rendfenntartó, élelmiszerelosztó, információterjesztő és egyéb funkciók már régen kikerültek a csoport tagjainak közvetlen befolyása alól. Ezeket a jogrendszer, kereskedelem és hírközlés specialistái végzik. Nem kell például ismerőseinktől személyesen érdeklődnünk a nagyvilág hírei iránt, hiszen azokat tálcán szállítja a média és az internet.

Egyszemélyes csoportok

Ezek a – divatos szóval élve outsource-olt (kiszervezett) – csoportfunkciók a tagok kevésbé szoros együttműködését kívánják meg. Ennek számos pozitív és negatív velejárója is van. Az előbbiekről szólva: minél több dologra alkotunk szabályokat és hivatalokat, annál kevésbé kell odafigyelnünk a csoport érdekeire, így több energiánk marad mással foglalkozni (ami persze nem feltétlenül jó). Másrészt viszont csökken a csoportok kohéziója, összetartása, és egyre zsugorodik azon személyek köre, akiket igazán fontosnak tartunk. „A törzsből nemzetség, a nemzetségből nagycsalád, a nagycsaládból nukleáris család lett, és ma a magukat legfejlettebbnek tekintő államok polgárai személyes autonómiájukra büszkék” – fogalmaz Csányi Vilmos, amikor könyvében az „egyszemélyes csoportok” kialakulásáról beszél. Álláspontja szerint a túl sok, akár egymásnak ellentmondó információ kezelése kikezdi a csoport közös szabályainak követését. A modern társadalmak emberének egyénileg kell kiszűrnie a rá vonatkozó információkat. Meg kell válogatnia, hogy mi az, amit összeegyeztethet önmagával és céljaival anélkül, hogy egyértelmű utasításokat kapna erre vonatkozólag, mint ahogyan az a hagyományos társadalmakban történik. Így végül a közös hiedelemrendszer hiányában önmagát kevésbé látja egy csoport részeként, és rá, mint egy egytagú csoportra kell tekinteni, aki szabályaiban és hiedelmeiben elkülönül a társaitól.

Pávatollak

Csányi szerint a közös hiedelem- és értékrendszerek hiánya befolyásolhatóvá teszi korunk emberét, aki különösen az úgynevezett megszaladási jelenségekre lesz fogékony. Ez a biológiából jól ismert fogalom olyan, kezdetben hasznos fejlődést jelent, amely egy határ után az egyén és a közösség számára káros mértéket ölt. Az állatvilágból származó példa erre a pávakakas, amely farktollazata hosszának függvényében tud egyre több nősténnyel párzani. Az evolúciós folyamat következtében így az egyre méretesebb farktollú hímek szaporodnak el, amelyek generációkkal később már képtelenek elmenekülni a ragadozók elől jókora tolldíszeikkel. Emberi példák közül az elhízást lehetne felhozni, ami ínségesebb korszakokban a túlélés zálogát jelentő energiatartalék – az élelmiszerrel bőven ellátott országokban azonban a kövérség következtében fellépő betegségek vezető halálokká váltak.

Az év szava 2008-ban

Vajon a Facebook az egyszemélyes csoportok közötti kommunikáció eszköze, vagy egy olyan szervezőerő, amely tovább növeli a csoportokon belüli kapcsolattartást és információáramlást? Valószínűleg mindkét módon lehet használni. Az előbbire ragyogó példa a közösségi oldalak tipikus megszaladási jelensége, az „oversharing” (túlosztás). A mennyiségileg sok – vagy jellege szerint túl intim – információk válogatás nélküli megosztását értjük alatta. A Webster New World Dictionary által 2008-ban az év szavának választott kifejezésnek természetesen nemcsak internetes közegben van értelme...

Más módon használva a közösségi oldalak segítenek fenntartani a kapcsolatot olyan emberekkel, akikkel egyébként valami miatt nem lennénk képesek (mint például rég elfeledett osztálytársaink). Talán nem is tartjuk fontosnak, ám ezek a kapcsolatok mégiscsak jól jöhetnek. Még az 1960-as években készült – a munkakeresésről szóló – amerikai tanulmányban jutottak arra az eredményre, hogy az emberek nem hirdetések vagy a szorosabb ismertségi körük, hanem „gyenge” kapcsolataik révén tudtak leggyakrabban munkához jutni. Logikus, hiszen a közvetlen barátokkal nagyjából hasonló körökben mozgunk. Csermely Péter hálózatkutatásról szóló könyvében egyenesen arra a konklúzióra jutott, hogy az ehhez hasonló gyenge kapcsolatok stabilizálják a komplex rendszereket, ez szociális szinten például azt jelentheti, hogy a sok gyenge kapcsolattal rendelkező társadalmakban nem robbannak ki polgárháborúk.

Erős és gyenge kapcsolatok

A gyenge kapcsolatok ápolására pedig tökéletesen alkalmasak a közösségi oldalak. Rendszeresen értesülhetünk arról, hogy kivel mi történt, és egy gombnyomással jelezhetjük, hogy tudomásul vettük az eseményt. Ez utóbbi funkció a Facebook kiagyalóinak zsenialitását mutatja, hiszen egy olyan lelki funkciót sikerült megragadniuk, amit „érzelmi simításnak” nevez a tranzakcióanalízis. A „szociális hellónak” is hívott gesztusnak semmi egyéb feladata nincs, mint jelezni, hogy vettük az adást, és tartjuk a kapcsolatot. Ez egy gyenge kapcsolat fenntartásához tökéletesen elég…

Amennyiben attól tartanánk, hogy a gyenge kapcsolatok számának növekedése a mély kapcsolatok elsekélyesedésével és azok számának csökkenésével jár együtt, érdemes felidézünk azt az aggodalmat, ami a hitelkártyák 1958-as megjelenésekor jelentkezett Amerikában. Az akkori közgazdászok meg voltak győződve arról, hogy az új fizetőeszköz néhány évtizeden belül szükségtelenné teszi a készpénz használatát. Ennek azonban épp az ellenkezője következett be, amikor a papír- és fémpénzek forgalma megsokszorozódott. Hasonlóképpen valószínűtlen az erős kapcsolatok megszűnése a gyenge kapcsolatok elszaporodásának következtében, hiszen ezek a szükségletek egymással párhuzamosan léteznek. A közösségi oldalak pedig a kapcsolatok mindkét fajtáját támogatják.

Láthattuk, hogy erős kapcsolataink számát agyméretünk és szellemi képességeink határok közé szorítják – ám gyenge kapcsolataink számára a közösségi oldalak olyan fejlődési lehetőséget jelentenek, ami talán az egész társadalmi működést átalakíthatja. Ráadásul ezek az a gyenge összeköttetések jóval számosabbak lehetnek 150-nél...

A cikk  a Mindennapi Pszichológia 2010. 5. számában olvasható