Rémisztő álmok persze nemcsak a súlyos traumát elszenvedők alvását zavarhatják meg – a pszichésen egészséges emberek is átélhetnek változatos tartalmú, nyomasztó álomélményeket. A müncheni álomkutató, Michael Schredl vizsgálata szerint a német egyetemisták leggyakrabban tapasztalt „rémálom-témái” a zuhanás, a fizikai támadás vagy üldözöttség élménye, a hozzátartozó vagy barát halála és a nyomasztó vizsgaálmok. Az időnként megjelenő rémálmok, akárcsak az alvásparalízis, teljesen ártalmatlan jelenségnek, nappali gondolataink, aggodalmaink és szorongásaink teljesen természetes álombeli megnyilvánulásainak tekinthetők.

A finn elmefilozófus, Antti Revensuo elképzelése szerint a rémálmok nemcsak hogy nem károsak, hanem éppenséggel egy adaptív, a túlélés szempontjából előnyös mentális szimuláció megnyilvánulásai, amikor az élőlény az elme „játékterében” felelevenítheti a rá váró potenciális veszélyeket, fenyegetéseket, és mindenfajta kockázat nélkül begyakorolhatja a megfelelő viselkedéses válaszokat. Az elképzelés értelmében tehát, ha arról álmodunk, hogy partnerünk elhagy bennünket, akkor nemcsak ezzel kapcsolatos félelmeink aktiválódnak, hanem az álom szimulációs terében felkészülhetünk a nyomasztó élményt kísérő érzéseinkre, és kipróbálhatunk bizonyos viselkedésformákat is, amelyek hatékonyságát az ébredés után mérlegelhetjük.

Elképzelhető, hogy a rémálmok ilyen hasznos célokat is szolgálhatnak, ugyanakkor a heti rendszerességgel megjelenő, ébredés után is szenvedést okozó álmokat már kóros jelenségnek tekinti a klinikai alváskutatás. Meglepő, hogy habár a lakosság mintegy 4 százaléka szenved gyakori rémálmoktól, a rémálom-zavarnak nevezett jelenség az alváskutatás meglehetősen elhanyagolt területe. Mivel a szorongásos, depressziós vagy más mentális zavarokban szenvedők körében is viszonylag gyakran tapasztalhatók rémálmok, elterjedt az a később tévesnek bizonyuló elképzelés, miszerint azok a nappali pszichopatológiai tünetek éjszakai lenyomatai lennének. Az elmúlt évek kutatásai azonban egyértelműen arra utalnak, hogy a rémálom-zavar és a mentális (ébrenléti) zavarok, habár erősíthetik egymás hatását, valójában más-más tőről fakadnak.

A rémálmok gyakorisága ugyanakkor összefüggést mutat egyes személyiségjellemzőkkel. Az élénkebb képzelettel, fantáziálásra való hajlammal, és az érzelmi ingerekre való fokozott érzékenységet jelző neuroticizmussal jellemezhető személyek gyakrabban számolnak be intenzív, esetenként negatív érzelmi színezetű álomélményekről.  Ernest Hartmann a rémálmokat gyakran átélőket „vékony én-határú” személyeknek írta le. Elképzelése szerint ezek az emberek kevésbé választják szét a fantáziát a valóságtól, nincs szilárd identitásuk, így sokkal könnyebben azonosulnak egy másik ember élményvilágával, ugyanakkor jellemző rájuk a szokatlan élmények iránti nyitottság, a kreativitás és a művészi hajlam.

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2015. 1. számában olvasható