Olyasfajta függőség ez, mint pl. az extrém sportok iránti rajongás, de más addikciókra is emlékeztet. Fizikailag is hasonló tüneteket produkál. Nemcsak maga az írás jelent felfokozott lelki állapotot, de a válaszra való várakozás is. A válaszra, amely szinte soha nem hoz megnyugvást…

Hogy is néz ki a folyamat? Az érintettet kezdi hatalmába keríteni a vágy. A sóvárgás, amit a szakirodalom cravingnek nevez. Ha érzi, hogy nem lenne helyénvaló, próbál küzdeni ellene, de az íráskényszer felülkerekedik. Megírja művét, amelyet meglehetősen öntetszelgő módon kiválónak tart, majd megkönnyebbül, és elégedetten dől hátra. Ez a kielégülés pillanata – ami nem tart sokáig. Ha még mindig tisztában van azzal, hogy talán nem cselekedett helyesen, vagy időközben ráébred erre, óhatatlanul bekövetkezik a bűntudat. De még megmarad a válaszra várás izgalma. A feloldó válaszé. De ezek a válaszok ritkán nyújtanak vigaszt, ritkán oldoznak fel. És akkor jön a kétségbeesés. Ami megint csak bűntudattal és szorongással jár. És ugye, a szorongást oldani kell, amit mindenki a maga által választott „szerrel” vagy cselekvéssel, viselkedési addikcióval enyhít. Így aztán hamarosan jön az új craving, különben is a kapott válaszra felelni kell, illik, szükséges, muszáj. Circulus vitiosus…

Azokról az „amatőr” grafománokról beszélünk tehát, akik minden érzésüket, főleg indulatukat, véleményüket valamiféle régi vagy modern levélformában fejezik ki – mániákusan... Mindenki számára ismerős az ún. „lépcsőházi” gondolkodás, amikor is a megfelelő riposzt csak jóval az adott és megfelelő pillanat után jut eszünkbe. Ez főleg a félszegebb, gátlásosabb emberek számára lehet ismerős, akik utólag „jól tudják”, mit is kellett volna mondaniuk, mi lett volna a legjobb „visszavágás”. De akkor jöhet a levél! Itt van idő átgondolni, megformálni szavaikat, véleményüket, és még az azonnali, esetleg megsemmisítő válasz fenyegető lehetősége sincs jelen, amikor is újabb azonnali riposztra lenne szükség, amire sokan nem képesek. Ó, a levél! Remek kifejezési forma. Átgondolhatom, élhetek kiváló (de csak írásban érvényesülő) verbális képességeimmel. Biztonságban vagyok. Nem vagyok ott, amikor a „művemet” – amit többnyire valóban műnek tekintek, – olvassák. Választ ugyan kaphatok, akár lehengerlőt is, de arra megint ott van az írásbeli reagálás lehetősége, melyben – és csak ebben – tehetséges vagyok. Kisebb a kockázat.   

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2015. 1. számában olvasható