Eszedbe se jusson zavarni, rendkívül elfoglalt! Számára a nap minden perce versenyfutás az idővel.

Este nyolc előtt program? Ugyan már! Hétvégén ki sem dugja az orrát a szabad ég alá – maximum laptopja kíséretében. Nyaralás közben sem tud kikapcsolni. A barátai már nem is igazán keresik, hiszen úgysem ér rá sosem, vagy hozzánőtt a füléhez a telefon. Mindig csak egyetlen dolog jár a fejében: a munka. Nem kell különösebben körülnéznünk ahhoz, hogy találjunk a fentiekkel jellemezhető ismerőst.

Az ilyen emberek – korunk egyik legjellemzőbb szenvedélybetegségének tipikus szenvedő alanyai – nem kirívóak, nem veszélyesek a társadalom számára. Azt viszont nem is sejtik, hogy önmaguknak mennyit ártanak… Amikor ugyanis a munka „kitolakszik” meghatározott helyéről és uralni kezdi az egyén életét, akkor már a függőség tárgya határozza meg viselkedését, időbeosztását, életét – miközben életcéljai lassan elenyésznek (az irodalom „behavioral excess disorders”-nek nevezi ezt a problémát).

A munkamánia, más szóval workalcoholism vagy workaholism olyan szenvedélybetegség, melyben a munka szinte „drogként” funkcionál, háttérbe szorítva az egyén többi életterét és motivációit. Bármilyen furán is hangzik, a munkamániás emberek ugyanolyan függők, mint az alkoholisták vagy a drogosok: szenvedélyük keletkezésének menete, viselkedésmintáik és függőségük jellegzetességei ugyanolyanok, mint bármely más szenvedélybetegségé. A jelenség nem új keletű: már az 1850-es években érintette Gustave Flaubert, majd 1919-ben a híres magyar pszichológus, Ferenczi Sándor.– végül 1968-ban az amerikai Wayne Oates írta le először. A japánoknál olyannyira jellemző a kórkép, hogy külön szót használnak rá: ez a „karosi”. A szigetországban a második legjellemzőbb halálokként tartják számon.