Bizonytalanság és szorongás

El lehet-e tűrni a bizonytalanságot? Egy szintig biztosan – de ez őrjítő dolog. Mi is valójában az a bizonytalanság, amit el kell tűrnünk? És tulajdonképpen mit jelent, ha azt mondjuk, hogy jól tűrjük a bizonytalanságot? 

Vegyünk néhány tipikus bizonytalanságforrást: elmentünk kivizsgálásra és várjuk a laboreredményt. SMS-t küldtünk valakinek, aki tetszik nekünk, és várjuk a választ. Ezek kézzelfogható bizonytalanságok, hétköznapiak, de mégis kegyetlenek, sok szenvedést okoznak. Most nézzünk néhány rejtettebb – ám nem kevésbé bennünk munkáló – bizonytalansági faktort: nem vagyok-e rákos? Nem fog-e a párom bármelyik pillanatban elhagyni? Van-e az életnek bármilyen értelme? Nem üt-e el egy kocsi, akár a járdán is, hiszen ilyenről néha olvasni? Nem indít-e Észak-Korea nukleáris rakétát az ország felé?

Persze érezzük, hogy utóbbi két példa már-már a paranoia felé hajlik, de az például, hogy nem fejlődik-e bennünk a rák, a világ legtöbb civilizált polgárának nagyon is kézzelfogható félelme. 

Mi a közös a hétköznapi és a patologikusnak tűnő bizonytalanságban? Az, hogy akármi is váltja ki bennünk, azt éljük meg, hogy ki vagyunk téve valami külső, általunk befolyásolhatatlan dolognak, így bizonytalanok vagyunk a kimenetelt illetően. Ha ugyanis azt gondolnánk, hogy a dolgot befolyásolni tudjuk, akkor bizonyára nem szoronganánk.

S ezzel eljutottunk a bizonytalanság érzésének magjáig. Ez pedig a szorongás. A kérdés: min múlik az, hogy mennyire tudjuk elviselni a szorongást – és mitől is szorongunk valójában?

A négy egzisztenciális szorongás

Irvin D. Yalom, a nagy hatású pszichoterapeuta és regényíró – az Egzisztencialista pszichoterápia című könyv szerzője – szerint négyféle nagy egzisztenciális szorongás áll hétköznapi félelmeink hátterében:

1) a halál tudata, 

2) a választásainkért viselt felelősség, azaz a szabadságtól való félelem,

3) az egzisztenciális elszigeteltség, mert egyedül születünk és halunk meg, 

4) végül a jelentésnélküliség, amelyet az a kérdés mélyít el, hogy ha meg kell halnunk, akkor minek élünk: az univerzumban nincsenek saját jelentések, csak mi adhatunk értelmet az életünknek, amiben aztán tudnunk kell hinni is.

Az egzisztencialista pszichoterápia két elméleti és gyakorlati forrásból táplálkozik: az egyik a freudi pszichoanalízis, a másik az egzisztencialista filozófiai irányzat (Heidegger, Sartre és Camus munkássága). A pszichoanalitikus szemléletet megőrizve úgy módosítja Freud eredeti elképzeléseit, hogy abból indul ki: a tünetek nem az ösztönök elfojtásából származnak, hanem a lét adottságaival, azaz az egzisztenciális létkérdésekkel való tudatos vagy tudattalan szembesülés jelenti az igazi szorongásforrást, amelyekre változatos védekező mechanizmusokkal reagálunk.

Szorongás a felelősség miatt – azaz a szabadságtól való félelem

„Jajj, nagyon zsúfolt volt ez mai nap, levegőt venni sem volt időm, minden tárgyalásom a végtelenségig tartott!” – panaszkodik a negyvenes projektmenedzser terapeutájának, akit azonban nem lehet becsapni. Megkéri páciensét, fogalmazza át úgy a fenti mondatot, hogy a dolgok elszenvedőjéből aktív résztvevővé lép elő. A sikeres átalakítás után a mondat így hangzik: „Nagyon zsúfolttá tettem ezt a mai napot, nem hagytam magamnak egy lélegzetvételnyi időt sem, és hagytam, hogy a tárgyalásaim a végtelenségig nyúljanak”.

Mi a különbség? Mit tesz voltaképpen a terapeuta? Elvállaltatja kliensével a felelősséget a saját élete felett. Az egzisztencialista pszichoterápia szerint ez az első lépés a szabadság felé. Milyen szabadság felé? – kérdezhetnénk. Az egzisztenciális szabadság felé, ami azt jelenti, hogy az ember kérlelhetetlenül szabadságra van ítélve, akármennyire is úgy tűnik, hogy a környezete, a gének, a traumatikus gyermekkori események stb. határozzák meg sorsát. 

Szabadságra ítélve lenni pedig nem jelent mást, mint hogy teljes felelősséggel tartozunk saját életünkért – s nemcsak a cselekedeteinkért, de azért is, amit elmulasztunk megtenni – írja Yalom. Szerinte az igazi bűntudat – amit ő egzisztenciális bűntudatnak hív – az, amit akkor érzünk, amikor magunk ellen vétkezünk: amikor „kiadjuk a kezünkből a gyeplőt”, hagyjuk magunkat sodorni, nem döntünk, amikor pedig lehetőségünk lenne rá, hagyjuk, sőt, kérjük, hogy mások döntsenek helyettünk. Azaz az egzisztenciális felelősség vizsgálata azzal a kérdéssel kezdődik: milyen viszonyban vagyunk a saját lehetőségeinkkel?

A saját magunkért viselt felelősség a terapeuta rendelőjében két szinten jelenik meg: egyrészt az életvitelért, azaz a hétköznapokban hozott döntésekért és választásokért viselt felelősség, másrészt pedig a jelentéstulajdonítás szintjén. Utóbbi azt jelenti, hogy a világon semminek nincs önmagában vett jelentése, hacsak mi magunk létre nem hozzuk. Az ember tehát „isteni erővel” bír, de ezt a felelősséget igen nehezére esik elvállalni – hiszen még a mindennapok szintjén megjelenő felelősségtől is ódzkodik, ahogyan a fenti példa mutatja. 

Yalom szerint Freud korához képest a mai embereknek – akik oda utaznak, ahova akarnak, addig járnak iskolába, ameddig akarnak, azzal házasodnak össze, akivel csak kedvük tartja, – már nem az elfojtott ösztöneikkel kell megküzdeniük, sokkal inkább éppen a szabadsággal. Ám a szabadság így fojtogatóvá válik, mert végtelen, és az emberre van bízva, hogyan definiálja világát, hogyan tölti meg értelemmel, amiben hinni is tud. És ha kell, tudja újra és újra definiálni, hogy új és új értelmeket adjon neki.

Tudattalan taktikák a felelősség elkerülésére

A rádöbbenés mindkét felelősségre (életvitel és jelentésadás) félelmetes. Hogy ezt a szorongást valahogyan legyűrjük, a felelősséget megpróbáljuk elhárítani különféle módszerekkel, amelyeknek nem is vagyunk tudatában. Lássuk, mennyire „leleményesen” tesszük ezt!

Kényszeresség

Egy olyan pszichés világot teremt az ember, amiben nem szabad, hanem valamilyen én-idegen erő uralma alatt áll, és kényszeresen rendet rak, mossa a kezét, stb.: „nem tudom befolyásolni”, „nem akarom csinálni, de nem tudom abbahagyni” – hallhatjuk a páciensektől.

Pánik

Ilyenkor az emberek gyakran azt érzik, hogy például szívinfarktusuk van, és nem csupán a testük, de a lelkük felett is elvesztik a kontrollt. A pánik gyakran együtt jár a megőrüléstől való félelemmel: „elvesztem az eszem”.  

Döntésképtelenség

Ilyenkor azt érzik az emberek, hogy a választás bizonyos helyzetben meghaladja az erejüket vagy a képességeiket. Maga a döntés ugyanis határtapasztalat: arra ösztönzi az egyént, hogy tudatosan viszonyuljon a léthez – és ez szorongást kelt. Konkrétan pedig a döntés következményeitől félünk, hiszen ha az egyik irányban döntünk, olyan, mintha a másikról végképp le kellene mondanunk. Ha nincs döntés, nincsen lemondás sem…

Akaratgyengeség

„Tudom, doktor úr, hogy el kellene hagynom a férjemet, de nem tudom megtenni” –vagy egyszerűen: „nem tudom, mit csináljak”. A „nem tudom”-ot azonban gyakran lecserélhetjük egyszerűen „nem akarom”-ra vagy „nem akarom tudni”-ra.

Menekülés a szabadság elől

Erich Fromm, a tekintélyelvű karakter fogalmának egyik kidolgozója, a humanisztikus pszichoanalízis képviselője szerint az emberek a szabadság fojtogató tapasztalata elől függőségekbe menekülnek –társadalmi szinten ilyen a nácizmus vagy a kapitalizmus, vagyis egy olyan társadalmi berendezkedés, amely előre gyártott, „konzerv” értékeket és ideológiákat kínál fel, így megóvva „hívőjét” az értékkeresés, az értelemadás személyes küzdelmétől. A szeretet művészete című könyvben e törekvés interperszonális megnyilvánulásait foglalja össze: az olyan kapcsolatokat, amelyek szeretetként azonosítják magukat – valójában azonban a felek csupán az elkülönülés, az autonómia, az egyedüllét kibírhatatlan érzése elől menekülnek a szimbiózisba.

Néhány terápiás módszer a felelősség elvállalására

A legtöbb terápiának, kiemelten például az egzisztenciális vagy a Gestalt terápiának egy közös vonása biztosan van: óriási hangsúlyt fektetnek az egyéni felelősségvállalásra. A terapeuta fontos feladata, hogy azonosítsa – és tudatosítsa a páciensben – a felelősség-elkerülés módszereit, ezáltal segítve őt, hogy újra „birtokba vegye” önmagát.

Egyes szám első személyben fogalmazz!

Váltsunk passzívból aktívba, ahogyan a cikk elején lévő példában láttuk. Gondoljuk végig a napunkat, és próbáljuk úgy átfogalmazni, hogy fejezze ki, nekünk milyen felelősségünk volt abban, ami „történt velünk”.

„Én felelősséget vállalok”

Fritz Pearls, a Gestalt terápia atyja az előbbi feladatot odáig viszi, hogy a páciens minden egyes mondatot, amit kimond, kezdjen úgy: „én felelősséget vállalok”–  amiért hagytam, hogy feltartsanak; hagytam, hogy kiabálhassanak velem; amiért halkan beszélek (ahelyett például, hogy „senki nem figyel rám”).

Ami rajtad múlik

Előfordul, hogy olyan páciens érkezik a rendelőbe, akinek a története tényleg nagyon sanyarú, s még a terapeuta is azt érzi: bizony az illetőt a körülményei teszik nyomorulttá. Azonban még ilyenkor is visszaadhatjuk a kontrollt a páciens kezébe, ha azt mondjuk neki: „értem, hogy nagyon nehéz helyzetben van, amiről jobbára nem Ön tehet, de talán mégis van egy százalék az életében, ami Önön múlik – én most erről az egy  százalékról szeretnék beszélgetni!”

Fejtsd meg az álmod!

Pearls azt kéri a páciensétől, hogy jelen időben úgy mondja el az álmát, mint egy színdarabot, aminek ő a rendezője, díszlettervezője, súgója, színészei – vagyis azonosuljon az álom minden elemével. Ha például azt álmodta, hogy egy nehéz terhet cipel fel a lépcsőn, akkor legyen ő a lépcső is, akinek a hátán valaki feljebb jut, legyen a teher, amit valakinek cipelnie kell, és próbáljon rájönni, mit mond neki így az álom – azaz mit mond ő saját magának, amit eddig nem akart meghallani.