„Hosszú évekig próbáltam úgy élni, hogy eleget tegyek mások elvárásainak. Ordítani szerettem volna, amikor mosolyognom kellett, elrohanni, amikor embergyűrű vett körül, hallgatni lett volna jó, amikor beszélnem kellett. Ráadásul sikerült is a színjáték: az embereket elbűvölte a 'szelídségem', vonzotta a belőlem áradó 'harmónia’. A hamis illúziók világában, ahol képmutató életem nagy részét töltöttem, nem volt helye annak az embernek, aki igazából lenni szerettem volna. Kislány koromban megtanultam, hogy felnőttek társaságában illedelmesen kell viselkedni, és csendben kell ülni. Megtanultam mosogatni és főzni. ...Olyankor, amikor felszabadult nőnek éreztem magam, megszólalt bennem egy hang: ’Rendes kislányok nem csinálnak ilyeneket'. De amint rendes kislánnyá változtam, egy másik hang figyelmeztetett: ‘Egy felszabadult nő azt teszi, ami neki tetszik.’ Mindennap kételyeket ébresztett bennem énem két arca, míg végül sikerült eldöntenem, mit is akarok.” (Liv Ullmann)

Szinte mindenkivel előfordul, hogy olykor érthetetlen zaklatottságot érez, hogy váratlanul heves indulatok, vagy épp ellenkezőleg, passzív tehetetlenségérzés keríti hatalmába, vagy időnként azon kapja magát, hogy akaratlanul is önmaga ellen dolgozik. Fogalmazhatunk úgy is: mindennapi életünk történéseibe – személyenként persze igen változó arányban – sorskönyvi epizódok ékelődnek. Fenti példánk jól illusztrálja a lelkünkben dúló belső harcot. A magunkkal hozott, mélyen belénk ivódott korai program, ami arra sarkall, hogy egy életen át „jó kislányok” és jó kisfiúk” maradjunk, szemben találja magát egy másik erővel, amely a felnövekedésre, az önálló döntésekre, a saját kedvtelésekre, a világ megtapasztalására, igazi önmagunk felfedezésére – azaz a „valódi életre” hív bennünket.

Váratlan helyzetek – például nyilvános szereplés, erős stressz, egy nagy veszteség, trauma, komolyabb betegség, a munkahely elvesztése, egy párkapcsolat, házasság vége – arra hajlamosíthatnak bennünket, hogy a gyerekkorunkban tanult, akkor hatékonynak bizonyult feszültségcsökkentő, önvigasztaló, konfliktuskerülő viselkedésformáinkhoz, érzelmi reakcióinkhoz folyamodjunk, azaz „belépjünk a sorskönyvünkbe”. De ilyen – belső békénket megbolygató – stresszt nemcsak rendkívüli helyzetek idézhetnek elő, hanem az élet természetes váltásai is: az iskolakezdés, a nemi érettség, a munkába állás, a házasságkötés, a szülővé válás, a munkahelyváltozás, nyugdíjba vonulás, stb.. Sorskönyvünkbe belépve rendszerint valamilyen külső elvárásnak vagy belénk ivódott belső parancsnak felelünk meg. Úgy viselkedünk, ahogy illik, hogy fenntartsuk mások figyelmét, elnyerjük a kívánt jóindulatot – csakhogy közben valódi igényeink, érzéseink háttérbe szorulnak, zavart érzünk, s nem tudunk hatékonyan fellépni a fennálló probléma megoldása érdekében. A szabad akarat s a determináció örök kérdésében kiemelt hely illeti Eric Berne pszichológusnak – a tranzakcióanalitikus (röviden TA) irányzat megteremtőjének – az ún. élet-forgatókönyvek, szkriptek szerepéről vallott felfogását. Berne megkülönbözteti egymástól a „valódi életet élő valódi embereket” azoktól, akiknek az élete sorskönyvük kényszereinek rabságában sok szenvedés közepett „megtörténik velük”.  „Az autonóm – vitalitásra, kreativitásra, önmaga beteljesítésére képes ember, a teljes jogú felnőtt polgár – akkor és csak akkor áll elénk, ha kikel a sorskönyvéből, mint kiscsibe a tojásból” – fogalmazott Berne. Az autonóm ember meg akarja ismerni s meg akarja érteni, milyen erők szabályozzák mindennapi hangulatait, tetteit, s meg akarja tudni, hogy kapcsolataiban és a munkában miként lehetne hatékonyabb.

A TA-iskola klasszikus felfogása nem tagadja sem az öröklés (gének) szerepét, sem a társadalmi, gazdasági, kulturális meghatározottságok fontosságát, de figyelme elsősorban a személyiség szabad kibontakozását korlátozó kisgyermekkori „sorskönyvi programozás” hatásaira irányul. A sorskönyv-elmélet központi értéknek tekinti az autonómiát, a felnőtt ember azon képességét, hogy kézben tartsa sorsát és a kockázatok ellenére „valódi életet” éljen, amiben helye van a változásnak, a rugalmasságnak, a spontaneitásnak, az őszinte érzelmeken alapuló kapcsolatok meghitt örömének, az intimitásnak. Nem torzítják a múlt leláncoló élményei, tisztán látja át azokat a helyzeteket, amelyekben fontos, felelős felnőtt döntéseket kell meghoznia. Abban kíván támaszt nyújtani az embereknek, hogy képesek legyenek visszaszorítani viselkedésük, érzelmeik gondolkodásmódjuk sorskönyvi vezéreltségét.

A TA-elmélet számára a sorskönyvvel kapcsolatos alapkérdések a következők:

Mi a sorskönyv és hogyan uralja az emberek életét, milyen típusai fordulnak elő, hogyan lehet ráismerni, ha mi vagy társaink „beleléptünk”?Milyen hatásokra, milyen folyamatok révén alakul ki a sorskönyv?Miként változtathat sorskönyvén az ember?

Mi a sorskönyv?  

Berne meghatározása szerint a sorskönyv egy nem tudatos „forgatókönyv”, életterv, amit a a szüleinktől kapott üzenetek hatására gyermekkorunkban, 5-7 éves korunk előtt „készítünk”, s ami később a cselekedeteinket, gondolkodásunkat, érzéseinket kormányzó nagyhatású, tudattalan erővé válik. E korai hiedelemrendszerben a gyermek által berendezett világ lehet biztonságos vagy éppen nagyon is félelmetes, de mindenképp előrevetít egy képzetet az élet végső kimenetéről, s a mélyben munkáló titkos erő ennek beteljesítésére késztet.

A sorskönyvi kimenetek típusaiBerne a sorskönyveket Nyertes, Nem-nyertes („Legalább”) és Vesztes típusúakra osztotta fel. Nyertes, akinek céljai vannak s eléri őket. A kudarc nem ejti kétségbe – azért sem, mert felkészült erre is –, tanul belőle és halad tovább, teljesíti az önmagával és a világgal kötött szerződését. Így az olimpiai dobogó második fokán álló versenyző Vesztes lehet, ha célja az aranyérem megszerzése volt. De Nyertes lehet Jóska – noha másodikként csap a célba – megelőzve Pistát és Jancsit, mivel előzőleg így határozott: „Én leszek az első hármunk közül.”.  A Nem nyertes nem tűz maga elé célt, nincsenek látványos eredményei. A Vesztes általában maga szabotálja el saját céljait, s ezzel tönkreteszi az életét…

A hétköznapokban a viselkedésünket programszerűen szabályozó sorskönyvet időről-időre visszatérő kellemetlen epizódok formájában észleljük, ugyanakkor szervesen a személyünkhöz tartozóként éljük át – fel sem merül, hogy a dolgok esetleg másképpen is történhetnének. Gyakori illúzió az, hogy életünket önálló döntéseink irányítják, miközben valójában nemegyszer inkább olyan zongorajátékosra hasonlítunk, aki egy előzetesen beprogramozott kotta szerint játszik. Ez történik, ha valakit a neveltetéséből eredő „programozottsága” meggátol abban, hogy örüljön az életnek, hogy bízzon saját erejében és mások jóindulatában – ahogy ez Liv Ulmannal, a világhíres színésznővel is történt. A sorskönyvek gyermekkori illúziókon alapulnak, főként olyanokon, amelyek szerint, ha jók vagyunk, szeretnek és megjutalmaznak, ha rosszak, akkor megbüntetnek – és ezek az illúziók fennmaradhatnak akár egész életünkön át. A hétköznapok valóságával szembesülve pillanatnyi viselkedésünket az Ész határozza meg, ám a Terv megköveteli a magáét: szülői hangok szólnak a fejünkben, megsúgva, mit tegyünk, mit ne tegyünk, és hogyan lássuk a világot.

Sorskönyveink keletkezése

A TA részben arra keresett választ, miképpen ragadhatók meg fogalmilag a szülőktől érkező – szinte végtelen számú – üzenetek közül azok, amelyek részt kapnak a sorskönyv alakításában. Másrészt, hogy miképpen vesz részt a folyamatban, mekkora a szerepe magának a kisgyermeknek, aki a hozzá több forrásból is érkező üzeneteket aktívan szűri, szelektálja, dönt a jelentésükről és azokat 5-7 éves korára egy integrált rendszerré, alapvető világlátássá, ún. életpozícióvá szervezi. Ez a magunkra, másokra, a világra vonatkozó meggyőződéseket ötvöző rendszer a sorskönyvek központi magva, amely a terv megvalósulása érdekében irányítja, szervezi az életvezetést. Olyan hiedelemrendszer, amely a gyermek intellektuális fejlettségének, korlátozott ismereteinek szintjén „berendezi” számára a környező világot, elhelyezi őt az ismert és csak elképzelt, ismeretlen szereplők között. Vannak közöttük jóságos, biztonságot és védelmet adó lények, jó és rossz tündérek, akiktől olykor átkok, olykor áldások érkeznek. Különösen fontosak az életet fenyegető, a szeretet elvesztését kilátásba helyező szülői tilalmak, az. ún. gátló üzenetek, parancsok, valamint az elfogadás feltételeit megszabó előírások. A végső szó azonban mindig a szelektáló és döntést hozó kisgyermeké.A kialakuló rendszer támpontokat kínál az eligazodáshoz, segít kitalálni a túlélés és boldogulás megfelelő viselkedésbeli, érzelmi és gondolati technikáit, manővereit, melyeket – mint kikristályosodó életstratégiákat, kapcsolati trükköket, manipulációkat – szintén magába épít.²

Amikor a korai program uralja az egész életvezetést, és gyakorlatilag nem marad tere a világ elfogulatlan, naiv – ahogy Berne szerette nevezni: Marslakó – szemléletének, az autonóm spontaneitásnak és a természetes intimitásnak, tartós mentális zavarok léphetnek fel.

Itt azonban nem a sorskönyvek szélsőséges megjelenési formáival foglalkozunk, hanem a szinte valamennyiünk életében előforduló, nem kis keserűséget okozó sorskönyvi epizódokkal.

A sorskönyvi működés tünetei és pszichológiai fegyvertára

Egy alkalommal a kipirult arcú 16 éves diáklány, Juli szinte lélegzetet sem véve mesélte: „Szétreped a fejem. Ma megint sikerült egy nagy ostobaságot csinálnom. Borzasztóan dühös lettem, amikor kiderült, hogy Betti, a barátnőm belenyúlt távollétemben a táskámba. Amikor találkoztunk, nekiestem, annyira belelovaltam magam, hogy nem tudtam leállni, amikor kellett volna. Hirtelen eszembe jutott: talán nem is rá vagyok ennyire dühös, csak rajta verem le, hogy az apám tegnap este, mint persze szinte mindig, rettenetesen felhúzott. Nem szeret. Amikor dühösen rám néz, úgy érzem: meg tudna ölni.”

Juli története fontos sorskönyvi összetevőket, tüneteket elevenít meg.  Viselkedését a barátnőjével egy kemény üldöző játszma uralja (nekiestem), ezt érzelmi szinten egy heves, fékezhetetlen (nem tudtam leállni) ún. parazita düh kíséri, utólag a jelenet egy intenzív testi reakcióban (fejfájás, pirulás, akadozó légzés) kulminál. Viselkedésének belső gondolati értelmezéséről, hiedelmeiről az derül ki, hogy ostobának tartja magát, aki nem tudja uralni a helyzeteket, mint aki híján van a gondolkodás és az önkontroll képességének. Erre keres igazolást abban a félreismerésekkel teli meggyőződésében, hogy édesapja nem szereti, elutasítja, rendszeresen „felhúzza” őt, amit számos emlékkel és fantáziával (meg tudna ölni) erősít meg a maga számára. A felsorolt jelenségek alkotják – egyebek mellett – az ún. sorskönyvi fegyvertár pszichés eszközeit, a valóság torz észlelésének és téves kezelésének manővereit, amelyek kizárják a ténylegesen megoldásra váró problémák felismerését, azonosítását, reális kezelését. Pedig valójában nem történt egyéb, mint hogy Juli teljes joggal dühös lett a barátnőjére, aki illetéktelenül beletúrt a táskájába. A helyzethez illő alapos beolvasás, majd kibékülés helyett egy sehová se vezető sorskönyvi választ produkált. E történés hátterében egy kisgyermek mélyen elfedett rettegése lappanghat, aki fél a hozzá közelállók szeretetének elvesztésétől, akinek nincsenek eszközei a félelem átélésére és kezelésére, s kétségbeesésében – jobb híján – önbeteljesítő módon maga provokálja ki, hogy bekövetkezzék, amitől a leginkább tart. Juli esete megvilágítja, hogy az ember élete során újra és újra igazolni igyekszik korai döntésekben született hiedelmeit, előhívja azokat a helyzeteket, melyekben újrajátszhatja megszokott szerepeit, a maga megkönnyebbülésére és mások bosszantására újraélheti parazita érzéseit. Az emberek előszeretettel gyűjtik azokat az élményeket és emlékeket, amelyek ismételten alátámaszthatják hiedelemrendszerüket.

A játszmák és a parazita érzések mellett a sorskönyvi fegyvertárban fontos szerep hárul a korai program olyan figyelemre méltó – látszatra pozitívnak tűnő – elemeire, mint a meggyőződéssel vállalt és hűen követett normák, előírások, az ún. driverek. Ezek ugyanakkor bennünket olykor aránytalan erőfeszítésekre serkentnek, s erősen korlátozhatják a kibontakozásunkat. A legfontosabbak: a Légy erős!, a Légy tökéletes!, a Szerezz örömet!, a Tégy erőfeszítést! és végül a Siess! – eredetileg igen fontos, elismert és jutalmazott társadalmi értékek, normák betartását kívánják tőlünk. Olyanokat, mint a megbízhatóság, a támasznyújtás, az energia, a színvonalas teljesítmények, a figyelem mások kényelme, öröme, szükségletei iránt, a pontosság, a kitartás, a kiszámíthatóság, a hatékonyság, a tempó. (Lásd Magyar Judit: A jó tündér, 36. old.) Ezek a hatékony együttéléshez nélkülözhetetlen normák akkor kezdenek károssá válni, ha a valós helyzet követelményeitől elszakadva uralni kezdik  pillanatnyi döntéseinket. A sorskönyvi epizódok tünetlistájába tartozik az is, amikor olykor döntés- és cselekvésképtelennek, tehetetlennek érezzük magunkat, s ideig-óráig passzivitásba merevedünk. Előfordulhat, hogy rendre mások döntéseire és utasításaira várunk, hogy szinte gondolkodás nélkül, lihegve teljesítsük elvárásukat. Gyakran kíséri ezt az állapotot a kiúttalanság, reménytelenség, a belső zavartság kusza parazita érzéseinek alkalmi elhatalmasodása. Ennek gyökere legtöbbször a gondolkodásunkban rejlik, s nem egyéb, mint képességeink, erőtartalékaink félreismerése, leértékelése a sorskönyvi program nevében. (Lásd Juhász Erzsébet: Zsákutcák. 38. old..).

Általában jól érzékelhető az is, ha társaink „lépnek” sorskönyvbe – azon kapjuk magunkat, hogy bármennyire is szeretjük őket, kínosan fárasztókká válnak. Szinte parazita módon elszívják az erőnket vég nélküli panaszaikkal, a tanácsaink iránti süketségükkel, s ezzel egy „igen, de” vagy „faláb” játszma feleslegesen erőlködő, „megmentőt” játszó szereplőjévé tesznek meg minket, ha hagyjuk. Zavarba jövünk a helyzetekhez nem illő aránytalan érzelmeiktől, önmaguk hol túl-, hol aláértékelésétől, nem értjük, miért nem képesek józan mérlegelésre, a valódi problémák konkrét észlelésére.

(Lásd Koncz Ilona: Parazita érzelmek. 40-41. old.).

Érdemes megfejteni, mi történik a sorskönyvi epizódokban, hogyan lehet kilépni belőlük és más – konstruktív és örömteli – tartalommal megtölteni az együttléteket, az érintkezést embertársainkkal. Érdemes tehát megelőzni, hogy a program általunk beteljesítse életünk minőségét romboló üzeneteit.

Kilépés a sorskönyvből

A TA alapfeltevése, hogy mindenkinek módjában áll autonóm módon élni:
aki akarja, megteheti, hogy kilép múltjának fogságából. Nyitottan és elfogulatlanul fordulhat az éppen adott valóság feladatainak és problémáinak megoldása felé. Aktuális döntéseiben építhet valós információkra, megélt érzéseire, tapasztalataira ahelyett, hogy előítéletek, megszokás, vagy önmaga túl- illetve alábecsülése befolyásolná viselkedését. Nem kevesebbet ígér, mint azt, hogy a vesztesek győztesekké válhatnak, s mint a csóktól a Béka királyfiról szóló mese hőse, az emberek általa megszabadulhatnak „békaságuktól” és visszaváltozhatnak igazi hercegekké és hercegnőkké – amiknek valójában megszülettek.
Az autonómia egy tanulási folyamat eredménye, melynek során „átdolgozzuk” a múlt hatásait, s felkészülünk arra, hogy – felismerve lehetőségeinket és felelősségünket saját életünk alakulásáért – aktívan bekapcsolódjunk a jelen eseményeibe, s kreatívan tervezzük meg a jövőnket. Berne a sorskönyv által lefékezett pozitív erők kiszabadításában a másoktól kapott és önmagunknak adott Engedélyek szerepét hangsúlyozta. Ezek teremtik meg azt a feltétel nélküli elfogadásra épülő kapcsolati bázist, amely mindenféle változás alapvető feltétele. (L. Magyar J.) Követői olyan hatékony kezelési technikákat munkáltak ki, mint a múlttal megbocsátó békét teremtő újraszülősítés, valamint az elakadásokat, az ún. zsákutcákat feloldó újradöntés. (L. Juhász E.)  A hiány, amit az intimitás nélkülözése idéz elő, illetve a tehetetlenség, a döntésképtelenség, vagy egymás érzelmi zsarolása, az agresszivitás, a kétségbeesés nem természetes állapot, amit egyszer s mindenkorra tudomásul kell vennünk. Képesek lehetünk felelősen részt vállalni problémáink rendezésében, életünk kormányzásában, kezünkbe vehetjük a sorsunk alakítását. Akkor beszélhetünk arról, hogy személyiségünkben a sorskönyv-mentes tartomány dominanciája érvényesül, ha jól érezzük magunkat szeretteink, barátaink körében, ha eredményes a munkánk és kedvvel végezzük, ha nehézségek esetén a küzdést választjuk, s ha oldottan élvezzük kedvteléseinket. 

Láthattuk, hogy a TA klasszikus iskolája erősen determinista álláspontot képvisel. A sorskönyvet – a felnőttkori hátrányok, érzelmi és adaptációs problémák előzményeként –olyan belső forgatókönyvként kezeli, ami a személyt a fejlődési korai szakaszban ért hatásokból s a rájuk adott érzelmi, gondolkodásbeli és viselkedéses válaszokból születik meg, majd egy életen át úgy szabályozza a viselkedését, hogy ezzel gátolja a spontaneitását, s gúzsba köti az érzelmek kifejezését a kapcsolattartás terén, megzavarja a tisztánlátást az problémák észlelésében és kezelésében.. Már Berne néhány munkatársa is tágabban értelmezte a fogalmat: életünk pozitív és negatív folyamatainak gyökerét egyaránt a sorskönyvből eredeztetik. Azt vallják: ahelyett, hogy sorskönyvünkről azt mondjuk, hogy béklyóba köti a fejlődésünket, helyesebb azt mondanunk, hogy „megengedi kibontakozásunkat, akkor is, ha tartalmaz a korai gyermekkorból származó és később működési zavarokat okozó, vagy egyenesen veszélyes következtetéseket”. A legújabb nézetek a sorskönyvre úgy tekintenek, mint a valóság folyamatos pszichológiai megkonstruálására: a személy nemcsak kisgyermekként, hanem folyamatosan határozza meg és – olykor korlátozza is – önmagát. Ekként a sorskönyv pozitív értéket képvisel, amennyiben strukturálja a létünket. Azt a célt szolgálja, hogy az ember vágyai és kívánságai megvalósítása érdekében előre lássa és konstruktívan befolyásolja az életében felmerülő problémákat. Életünk bármely pillanatában hozhatunk felszabadító sorskönyvi döntéseket – ahogy a már említett további cikkek e lehetőség megragadására ösztönöznek. (Igen érdekes és elgondolkodtató újradöntési történetbe avat be minket Nagy Gábor interjúja – 44.old.)

1.Jó, ha tudjuk, hogy a szkript száraz, tárgyilagos fogalma fordítói leleményként nyerte el a kissé sokat ígérően romantikus, de igen találó „sorskönyv” nevet. Ez azután Berne-nek a témával kapcsolatos fő műve, a What do you say after you say hello? (vagyis: Mit mondasz a Hello után?) magyar kiadásakor a monográfia címe lett.

2. A keletkezés folyamatáról, az egymást követő nemzedékek üzeneteit átörökítő mechanizmusokról, a külső hatásokról, szülői korlátozásokról és előírásokról, a korai, majd későbbi személyes döntések szerepéről további cikkeinkben olvashat. (Magyar, Rosta, Koncz, Nagy, Juhász)