Gyakran kerülhetünk kiszolgáltatott helyzetbe, s ez részben a társadalmi berendezkedésnek köszönhető. Hogyan hozunk létre olyan belső biztonságérzetet, akár a biztonság illúzióját, hogy a mindennapokban működni tudjunk? Milyen kreált biztonságot mutató hamis érzetekkel és gondolatokkal vesszük magunkat körbe, bele sem gondolva, hogy saját magunk áldozataivá válunk törékenységük miatt? A biztonság alap, amire minden más emberi szükséglet épülhet, és fontos, hogy szilárd talajra tudjunk építkezni.

Fekete folt a tiszta falon

Egy terápia során árulkodó, amikor a páciens belekezd a „mit nem akarok” frázisok emlegetésébe. Nem akarok olyan lenni, mint anyám, nem akarok olyan munkahelyen dolgozni, ahol így bánnak velem, nem akarok egy üres kapcsolatban még éveket eltölteni – sorolhatnánk a végtelenségig. Természetesen ez önmagában nem jelent problémát; már maga a felismerés is terápiás hatású lehet, fontos ráébredni, milyen helyzetben vagyunk. Szeretnénk ezt megszüntetni, azonnal véget vetni annak a folyamatnak, ami a jelenlegi élethelyzetükben szenvedést okoz. Ez a lelki folyamat sokszor akkora amplitúdójú, hogy minden más gondolatot elnyom maga körül. Kialakul a csőlátás és az azonnali menekülés igénye. Csak innen el, csak ezt ne! Ez teljesen adekvát működésmód, ám valamilyen észrevétlen közösségi folyamat hatására ez az attitűd nemcsak krízishelyzetekben jelentkezik, hanem lassan átsző minden gondolatot. A „mit nem akarok” gondolatmenet óhatatlanul a körül a tárgy körül forog, amelytől szabadulni szeretnénk, ez azonban elveszi a fókuszt attól, ahová tartani kéne. A változás így nem vagy alig következik be. Tudnunk kell, mi az az irány, amerre minden kétség nélkül haladni szeretnénk.

Képzeljünk el egy tisztára festett, sima falat, amin egyszer csak keletkezik egy pici fekete folt. Ez lehet egy hiba, kudarc, veszteség, valami, amitől szeretnénk szabadulni, lehetőleg azonnal. Első felindulásban fognánk egy nedves rongyot, és elkezdenénk dörzsölni a foltot, ami ennek hatására csak nagyobb, észrevehetőbb és zavaróbb lesz. A folt eltüntetése helyett akár fókuszálhatnánk arra is, mennyivel több a tiszta felület a falon. Azaz a „mit nem akarok” frázist keretezzük át a „mit szeretnék”, „hová tartok” előrevivő dinamikájára. Mivel a problémák fókuszált gondolkodásban jelennek meg, a megoldás megtalálásáig a bizonytalanságérzés is nő.

Egyensúly és hiányállapot

A biztonság elengedhetetlen feltétele az életünknek, nélkülözhetetlen alapszükséglet. Ahhoz, hogy ezt jobban megértsük, fontos megemlíteni a motivációt, ami különböző motívumokból épül fel, és minden viselkedésre, cselekvésre késztető belső tényezőt magában foglal. Meghatározza a viselkedés szervezettségét és hatékonyságát, valamint a szervezet aktivitásának mértékét. Cannon homeosztázisnak nevezte azt az egyensúlyi állapotot fenntartó mechanizmust, amit az élet alapvető feltételeként is említhetünk. A szervezet a folyamatosan változó külső körülményekkel szemben egy viszonylag állandó belső egyensúlyi állapot fenntartására törekszik. Ha ez az egyensúly megbomlik, fiziológiai hiányállapot jön létre, és a szervezet a belső tartalékok felhasználásával igyekszik azt helyreállítani. Feltámad a viselkedést befolyásoló belső hajtóerő, amit drive-nak neveznek. Az elsődleges hajtóerők az ön- és fajfenntartással kapcsolatosak, a másodlagos hajtóerőket tanulással sajátítjuk el.

Ami számunkra itt fontos, az a szükségletek minőségi osztályozása: a hiányalapú és a növekedésalapú szükségletek szétválasztása. A hiányszükségletek kielégítése a belső feszültségek csökkenésével jár. Az ezekért felelős külső hatások mostanában igencsak megszaporodtak, szinte elárasztották az életünket. Rengeteg helyzetben találkozunk a biztonságunkat megkérdőjelező ingerekkel, s bár sokszor a válaszok is ott állnak szépen becsomagolva, ezek nem hozzák létre feltétlenül a valós biztonságérzetet. Ilyenek például azok az elvárások, amelyek meghatározzák, hol kell tartani az élet bizonyos szakaszában, húsz-, harminc- vagy negyvenévesen. Vagy az ismerős mondás: ha van állásom, családom, nagy baj már nem lehet. Ami persze részben igaz, mégis a biztonság illúzióját, hamis biztonságérzetet hoz létre.

A lottónyertesek csapdája

Ez a hamis biztonságérzet mutatkozott meg a Covid-járvány kezdetén, amikor egyik napról a másikra omlott össze mindaz, amit valóságnak és biztonságosnak tartottunk. Munkák, kapcsolatok, álmok tűntek el, sokakban megkérdőjeleződött a körülöttünk lévő világba vetett hit. De a bizonytalanság érzésének csökkenését a szomszédunkban dúló háború sem segíti. Miért gondoljuk, hogy mindaz, amivel körülvettük magunkat, elegendő a biztonság megteremtéséhez? Ha a kapaszkodóink külső dolgok, akkor ezekre természetüknél fogva nincs ráhatásunk. Kiszámíthatatlanok, és függőséget okoznak, miközben a függés okozta feszültség enyhítésére sokan újabb és újabb dolgokkal veszik körbe magunkat. Szinte közhelyes példa a lottónyerteseké, akik többnyire rövid időn belül elveszítik azt az összeget, ami a markukat ütötte. Jellemzően ugyanis olyan javakat kezdenek el felhalmozni, amelyek aztán kifolynak a kezük közül. Az okok között gyakran az szerepel, hogy nem tudják a hihetetlen vagyont a saját igényeikhez szabni. Évek óta gyűjtögetett álomlistákat akarnak megvalósítani, vagy éppen mások álmait interpretálják a maguk életére, ráadásul erősen zanzásított formában. Olyan társadalmi normák ezek, amelyek hamis biztonságot teremtenek, és ezáltal a boldogság illúzióját vetítik elő. Nagy ház, nagy autó, nagy televízió – ha ez nincs meg, jöhet a félelem és a kétségbeesés, ami feszültséggel tölthet el minket hiányosságainkkal kapcsolatban. A hiányosságok pedig cselekvésre késztetnek. Ám az autó tönkremegy és elhasználódik, a házunk fala megreped, a televízióban pedig csak azokat az információkat sugározzák reklám gyanánt, amelyek tovább erősítik bennünk a hiányérzetet.

Csak mi adhatunk értelmet az életünknek

A hamis biztonság kiépítése, vagyis önmagunk folyamatos becsapása megakadályozza a realitáshoz való kapcsolódást. Az ember nem lesz tisztában követendő céljaival, érzéseivel, értékeivel. Énképének védelme szinte minden energiáját leköti, s mivel a szükségletek egy alacsony szintjének kielégítésére fókuszál, alig marad ereje az önmegvalósításra. A rendellenes működés pedig elkerülhetetlenné válik.

Hasonló megállapításra jutottak az egzisztencialisták, akik úgy vélik, a pszichológiai diszfunkciókat is önbecsapásaink okozzák. Igaz, ők ezalatt az élet felelőssége elől való menekülést értik – annak a fel nem ismerését, hogy életünknek csak saját maguk tudunk értelmet adni. Az ehhez szükséges képességekkel és szabadsággal pedig mindannyian rendelkezünk. A környezetből érkező stresszhelyzetek és a társadalom bonyolultsága miatt, valamint az ebből fakadó érzelmi nyomás alatt a személyes felelősség és a szabad választási lehetőség eltűnik. Vannak, akik ennek hatására más emberek védelme, irányítása alá bújnak, vagy éppen ellenkezőleg, frusztrációjuk miatt szembefordulnak a társadalommal. Döntéseikért nem vállalnak felelősséget, így életük szorongásokkal teli, üres és személytelen lesz.

Ősbizalom és szeretetdeficit

Mivel a biztonság elengedhetetlen feltétele a személyiség fejlődésének, ezért kiemelt jelentőségű, hogy a szülők milyen biztonságos környezetet tudnak kialakítani gyermekeik számára. Fontos tényező a feltétel nélküli szeretet, amelynek megadása nem is olyan egyszerű, és a legjobb szándék ellenére sem megy könnyen. A feltételnélküliségben nincs összehasonlítás, minősítés, szeretetmegvonás, majd annak önkényes visszaadása. Még ha szülőként el is önt minket az indulat és a düh, mindig tudatosítanunk kell magunkban, hogy gyermekünk felé a szeretet nem változott meg. Ezt neki is érezni kell, mert enélkül nincs egészséges érzelmi fejlődés. A szeretet által keltett bizalom olyan hatalmas igény, akár az evés vagy az ivás. Ha a gyerekek ezt nem kapják meg, szeretetdeficit alakulhat ki, ami az ősbizalom feltételeit veszélyeztetheti. Ennek hatására ragaszkodóbban fognak kötődni, és vágyakozóbbá válhatnak. Nagyobb hangsúlyt kaphat náluk a külső vélemények fontossága, a másoknak való megfelelés kényszere.

Sokaknak ismerős helyzet, hogy gyerekként nem az individuumot erősítették bennük, hanem valaminek az elkerülését. Erre rímel a különböző nevelési, oktatási intézmények merev, hierarchikus működésmódja.

Finnországban ezt hamar felismerték, és bevezették a kollaboratív tanulási modellt, ami sok más nagyszerű megoldás mellett érzelmi biztonságot nyújt a diákoknak, ezzel is hozzájárulva az egészséges fejlődéshez. E szerint a lényeg az elfogadás. Nincs alá-fölé rendeltségi viszony, mindenki segíthet a másiknak, valamint a sokszínűség előnyeit kihasználva a „mindenki mindenkitől tanul” elvét követik.

Mondjunk igent!

Ahhoz, hogy megoldást találjunk bizonytalanságunk növekedésének megállítására, mielőbb meg kell szabadulnunk a hiányalapú szükségleteink kielégítésére való törekvéstől, és helyette a növekedésalapú szükségletekre kell fókuszálnunk. Ami ebben nehézséget jelenthet, az az, hogy amíg az első megoldási mód csökkenti a belső feszültséget, addig a második növelni fogja azt. Talán ez az első ok, amiért inkább a hiányalapú szükségletek kielégítésére fordítunk nagyobb energiát.

Persze egyre többen felismerik a növekedésalapú szükségletek kielégítéséből fakadó belső feszültség növekedésében kínálkozó lehetőséget. Míg a hamis biztonságérzet észrevétlenül beszűkíti a gondolkodásunkat, és megakadályozza, hogy nyitottan, rugalmasan reagáljunk a külvilág ingereire, az adaptáció és az abba vetett hit, hogy képesek vagyunk a megváltozott helyzetre adekvát választ adni, a magabiztosság jele.

Fontos belátni, hogy képtelenség minden lehetőségre felkészülni, és kizárni az összes bizonytalansági faktort. Előfordulhat például, hogy úgy érezzük, mindent megtettünk, mégis maradt körülbelül 20%, ami kiesik az általunk kontrollált terület alól. A gond az, hogy ilyenkor az emberi gondolkodás alapvetően a deficites 20%-ra fog fókuszálni. Fordítsuk meg a folyamatot, helyezzük mi magunk a deficites tartományra a bizonytalanság lehetőségét, így visszaszerezzük a kontrollt a helyzet felett. Bízzunk benne, hogy képességeink és tudásunk elegendő a probléma megoldásához. Keressük meg a célt, ami felé menni szeretnék, amire igent tudunk mondani, még ha nagyon távolinak is tűnik a jelenlegi helyzethez képest. Mérjük fel az eszközkészleteinket, tudásunkat, tapasztalatainkat, és kezdjük el bátran használni őket.

Kooperáljunk a környezetünkben lévőkkel, mert az együttműködés segíti a bizalom létrejöttét. Ha a környezetünkben valaki elkezd versengeni, a fogolydilemma értelmében a többieknek is versengeniük kell, emiatt azonban nem lesznek mindenki számára elérhetőek a külső források. Az együttműködő felek számára viszont ezek a források nyitottá válnak, ami segít a növekedésben, a célok elérésében. A biztonságérzet érdekében a nyertes-nyertes helyzetre kell törekednünk. Ebben hasznos a kompromisszumra való törekvés és az asszertív kommunikáció, amelyben elsődleges a saját szükségletek, igények kielégítése úgy, hogy azok eléréséhez nem vagyunk a másik kárára. Ha kooperálva fókuszálunk a célra, és megvan bennünk az alkalmazkodás képessége, akkor a biztonságérzetünk is valós lesz.