Megérzésről, intuícióról akkor beszélünk, ha egy érzés vagy gondolat helyességét biztosnak érezzük – anélkül, hogy ismernénk annak forrását. Alexnak például, bár az öreg hölgy szavai elutasítóak voltak, feltehetőleg a non-verbális kommunikáció azt sugallta, hogy az illető valójában mást akar mondani. Hogy mi is az intuíció, még jobban megérthetjük anyanyelvünk használata kapcsán. Abban például, hogy egy mondat vagy szóalak nyelvtanilag helytelen, elég biztosak vagyunk anélkül, hogy tudnánk, miért (például miért szamarak és nem szamárok?). Az intuíció tehát egy tudás, aminek nem ismerjük a forrását.

Honnan származnak az intuícióink?

Egy részük tapasztalatainkból származik – egy profi sakkozó például másodpercek alatt képes felismerni egy veszélyt rejtő elrendezést, bár nem mindig tudja szavakba önteni, mi sejtésének az alapja. Ugyanígy egy gyakorlott teniszezőnek csak századmásodpercek állnak rendelkezésére, hogy eldöntse és kivitelezze a helyzetben legjobbnak ítélt ütést. A tapasztalati tanulás révén felhalmozott tudás – bár nem mindig könnyű szavakba önteni, – szakértőkké tehet bennünket az élet sok területén. Ilyenkor nem tudjuk elmagyarázni, hogy tudásunk honnan származik, de döntésünk helyességéről erős a meggyőződésünk.

Intuícióink azonban evolúciós múltunkból is származhatnak. Ha egyes döntési stratégiák, viselkedési mintázatok jobban hozzájárultak őseink túléléséhez, azokat nagy valószínűséggel mi is örököltük. Ilyen lehet például mások intencióinak bejóslása érzelmi kifejezéseiből, vagy az, hogy inkább megijedünk mindentől, ami kígyó formájú, mint hogy előbb eldöntsük, valóban veszélyes-e a helyzet.

Hogyan hozunk döntéseket?

Döntéseinket persze nem csupán megérzéseink vezetik. Szeretnénk-e például, hogy a vonatokat vagy az atomerőművek működését a felelősök intuícióik alapján irányítsák? Bizonyos kérdésekben igyekszünk analitikus döntéseket hozni – vagyis megfontoljuk a kritériumaink alapján értékelt lehetőségeket, s ezek súlyozásával próbálunk racionális döntést hozni. Charles Darwin például a polihisztor Benjamin Franklin módszere alapján írta le a házasodás ’algebráját’. Az elképzelés szerint ahhoz, hogy eldöntsük, érdemes-e megházasodnunk, szedjük két oszlopba az érveket és ellenérveket, becsüljük meg fontosságukat és valószínűségüket. Az így súlyozott értékeket oszloponként összeadva – Franklin és Darwin szerint – a nagyobb érték mellett érdemes dönteni. Hogy kinek és mikor jó ezt a módszert követnie, azt persze nehéz megmondani… Annyi biztos, hogy Darwin a következő évben megnősült és a házasságból 10 gyermek született.

Megbízhatóak-e intuícióink?

Ha intuícióink tapasztalatokra épülnek, és ha így gyorsabb és egyszerűbb döntéseket hozni, miért ne lenne jó mindig megérzéseinket követnünk? Két fiatal pszichológus a ’60-as években olyan döntési példákat kezdett gyűjteni, amikben megítélésük szerint az emberek szisztematikusan hibáznak. Amos Tversky és Daniel Kahneman munkáiból mára önálló kutatási terület született, mely azt vizsgálja, miért van az, hogy intuícióink rendszeresen félrevezetnek bennünket.

Példa: Munkahelyén 30 db laptop beszerzésére kap feladatot. Az Ön dolga, hogy válasszon ’A’ és ’B’ típus között, melyek árban és legfontosabb teljesítménymutatóikban szinte teljesen azonosak. A rendelkezésére álló hiteles forrásból származó statisztikák szerint az ’A’ jóval megbízhatóbb, mint  a ’B’. Vásárlás előtt azonban körbekérdez a cégnél, és egyik kedves kollégája azt tanácsolja, hogy ’A’ típusú laptopot biztos ne vegyen. Neki nemrég egy ilyen típusban kiégett a processzor, és minden adata, családi fényképe, levelezése elveszett. Még ma döntenie kell – melyik laptopból rendelne a cégnek? Megoldás: Téves intuícióink egyik forrása az, hogy az élénk élményből származó információnak nagyobb súlyt adunk, mint a bár meghatározóbb, de kevésbé kiugró adatoknak. Sokszor inkább követjük ismerőseink tanácsát, még akkor is, ha hiteles statisztikai adatokra is támaszkodhatnánk. Esetünkben a több száz készülék megbízhatósági adatai helyett az egyetlen élénk beszámolóra hagyatkozni nem lenne ésszerű döntés.

Tversky és Kahneman heurisztikáknak nevezte azokat az egyszerű szabályokat, melyek alkalmazásával komplexebb helyzetekben is könnyen tudunk dönteni. Ilyen például, hogy az formálja-e a benyomásunkat, ami először eszünkbe jut egy dologról, vagy az, amit először megtanultunk róla? Például melyik személlyel találkoznánk szívesebben, Tamással vagy Péterrel? Tamás intelligens, szorgalmas, lobbanékony, kritikus, makacs, irigy. Péter irigy, makacs, kritikus, lobbanékony, szorgalmas, intelligens. A legtöbben Tamást választanák, pedig láthatjuk, hogy ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkeznek mindketten – a különbséget egyedül az okozza, hogy az első benyomás határozza meg véleményünket. A heurisztikák segítenek minket egyszerűbben kezelni a komplex döntési helyzeteket, de ennek a szolgálatnak ára van. A vizuális illúziók mintájára gondolhatjuk ezeket a tévesztéseket kognitív illúzióknak.

Téves intuícióink származhatnak még olyan tapasztalatokból is, ahol maga a tanulási helyzet volt megtévesztő. A tapasztalatoknak ugyanis nemcsak a mennyisége számít, de az is, hogy a valóságot minden oldaláról megismertük-e. Abból, hogy a Napot mindennap feljönni látjuk, nem biztos, hogy helyes elképzelésünk alakul ki annak valós mozgásáról…

Vegyünk példának egy teniszedzőt, aki több évtizede készít fel elsőrendű játékosokat a bajnokságokra. Az évek során azt figyelte meg, hogy ha egy kimagasló teljesítmény után megdicséri a játékost, akkor annak utána romlik a teljesítménye – ha viszont egy gyengébb meccs után megszidja a sportolót, a következő mérkőzésen jobban fog teljesíteni. Tapasztalata azt mondatja vele, hogy a dicséret nem jó motiváló eszköz, ha valami, akkor csak a számonkérés működik. Edzőnk, még ha nem is tudatosan fejlesztette ki módszerét, biztos annak hasznosságában, intuíciója tapasztalatok százaira épül. Ám észre kell vennünk, hogy ez az intuíció – származzon bármilyen mértékű tapasztalati tudásból – nem feltétlenül megbízható. Hogy megértsük, miért van ez így, induljunk ki abból, hogy minden sportolónak van egy átlagteljesítménye, s néha ennél jobban, néha ennél gyengébben szerepel – hosszú távon azonban mindig az átlag lehet a legvalószínűbb elvárásunk. Tegyük fel, hogy sportolónk egyszer kiugróan jól teljesít. Következő alkalommal ezt valószínűleg már nem tudja „megugrani” és gyengébb, vagyis az átlaghoz közelítő eredményt hoz. Egy kevésbé sikerült alkalom után viszont a teljesítményemelkedés a legvalószínűbb kimenetel. Mindebből az következik, hogy a nagyobb siker után nem feltétlenül a dicséret, hanem csupán a statisztikai szükségszerűség miatt következik be teljesítménycsökkenés – s ugyanígy javulás a kudarc után. Edzőnk intuíciója arról, hogy a dicséret káros, torzított tapasztalati tanulásból származik és így félrevezető. 

Ez a példa is azt szemlélteti, hogy bár intuícióink nagy szolgálatot tesznek nekünk, nem mindig racionálisak. Az elmúlt évtized döntés-pszichológiai kutatásaiból azonban ma már tudjuk, hogy ez az irracionalitás kiszámítható – azaz tévedéseink szisztematikusak. A Tversky és Kahneman által elindított kutatási irányzat mára számos kognitív torzítás leírásához vezetett. Ezek a torzítások minden emberre ugyanúgy hatnak – s többnyire ezek állnak döntési tévedéseink hátterében.

A szisztematikus tévedések egyik gyakori példája az ún. tervezési torzítás. A jelenség lényege, hogy rendszeresen alábecsüljük az összetett terveinkhez szükséges időt vagy pénzt. Ki nem szembesül azzal vasárnap esténként, hogy a hétvégére tervezett teendőknek a töredékét sem sikerült teljesítenie, vagy hogy a lakásfelújítás költségei a tervezettet messze felülmúlták? Amikor saját terveinket szövögetjük, hajlamosak vagyunk mindig az ideális forgatókönyv alapján dolgozni, mások terveiről azonban érdekes módon sokkal reálisabb képet tudunk alkotni. Érdemes tehát terveinket egy kívülálló szemszögéből is átgondolni.

Az intuíció fejleszthetősége

Vajon szükségszerű-e, hogy időről-időre saját intuícióink csapdájába essünk? Egy új kutatási irányzat azt tűzte ki céljául, hogy ne csak azt tudjuk az intuitív döntésekről, hogy mikor tévesek, hanem azt is, hogyan lehetne még hatékonyabban használni őket. Az ELTE Pszichológiai Intézetében jelenleg egy olyan módszer kifejlesztése folyik, mely azt kívánja lehetővé tenni, hogy nagyobb kontrollt gyakorolhassunk intuíciónk felett. A módszer általános mintázat-felismerési képességünket aknázza ki azáltal, hogy felkészít bennünket azoknak a helyzeteknek a felismerésére, melyekben megérzéseink rendszerint tévutakra vezethetnek bennünket. A helyzet felismerése tudatossághoz vezet, ez pedig lehetővé teszi, hogy felülírhassuk első benyomásainkat s a tudatos ésszerűség vezérelhesse döntéseinket. A torzítások megismerése tehát azok leküzdéséhez vezethet el bennünket.

Az intuíció – mely szakértelmünknek és tévedéseinknek egyaránt forrása – ma már nem egy misztikus és megfoghatatlan jelenség, hanem a döntéshozásnak és ítéletalkotásnak a tudomány számára is elfogadott és vizsgálható módja. A kutatásokból sokat tudunk arról, honnan erednek és hogyan működnek megérzéseink – a cél ma már az, hogy intuíciónk passzív követőiből azok aktív és hatékony felhasználói lehessünk.

Dr. Aczél Balázs – doktorátusát a Cambridge Egyetemen szerezte, jelenleg az ELTE Pszichológiai Intézetének adjunktusa. Szakterülete döntéshozás-menedzsment.