Késett, mert forgalmi dugó volt baleset miatt, mégsem tűnik idegesnek. Mindig ilyen nyugodt a természete?

Alapvetően jól vagyok most. Szeretek magamba visszavonulni, meditálni, elmélkedni. Szeretem hagyni, hogy a dolgok csak történjenek, de soha ne nélkülem. Ez azt jelenti, hogy mindig törekszem megtenni mindazt, amit megtehetek, de nem aggódom azon, amin nem tudok változtatni, amire nincs ráhatásom. Ez nagyon fontos része annak a Varga Liviusnak, aki most vagyok. Nem káromkodom például egy dugóban, mert nem feltételezem, hogy abban a pillanatban épp nem ott kellene lennem. Egymillió öröm van mindig körülöttünk. Az a fajta megérkezés azonban, amit itt és most érzek magamon, nyilvánvalóan annak is köszönhető, hogy nem így születtem, és ennek szöges ellentétét is kipróbáltam már.

Mikortól vált ennyire tudatossá?

Szigorú nevelést kaptam, édesanyámat édesapám olykor őrmesternek hívta. Édesanyám sokszor volt fegyelmező, bizonyos kötelességek tekintetében ritkán volt elnéző, annak ellenére, hogy tudott nagyon szabadon is létezni. Mindenkitől megkövetelte azonban, hogy képes legyen koncentrálni, és a közösségért, a családért akár le is mondani dolgokról. Ilyenkor félre kellett tenni az egyéni érdekeket. Ez volt az én indulásom, amiből a serdüléssel nyilván egyre többször igyekeztem kitörni. Nem volt egyszerű, mert az általános iskolámban anyukám tanított, a gimnáziumban pedig apukám. Közvetlen tanáraim nem voltak, de mindenről azonnal értesültek. Így az én stiklijeim helyszíne nem az iskola volt. Mondhatjuk, hogy rossz gyerek voltam, sok balesetem volt, és több dologban lemaradásom is. A felnőtt életemben megélt bukdácsolásaim egy része is abból származott, hogy próbáltam kimenekülni a kötelességek és felelősségek alól. Egy bizonyos idő után azonban általában beütött a krach. Ennek a mintázatát olyan harmincéves korom felett fogtam fel, és negyven körül értem meg arra, hogy képes legyek igazán változni, változtatni.

Mindig velem volt a belátás képessége. Az elég korán kialakult, hogy ha beláttam a következményeket, tudtam fegyelmezni magam.

Képes a fegyelmezettségre a mindennapokban?

Igen, nekem azt kellett megtanulnom, és ez hosszú ideig tartott, hogy ne menjek el a falig. Sok-sok nem után kezdi el megtanulni az elmém, hogy elég. Két évvel ezelőtt nem az élet, az orvos vagy a feleségem kényszerített például arra, hogy abbahagyjam az ivást és a dohányzást, hanem bennem érett meg az elhatározás. A dohányzásról az első cigarettám óta szerettem volna leszokni. Ennek a gondolata már az első slukkal jelentkezett nálam. Negyedikes koromban találtunk egy csikket a bokorban, meggyújtottuk, de rettenetes élmény volt, így nem követte újabb kísérlet. Egészen hetedikig, amikor többen elkezdtek dohányozni, és én megint beleslukkoltam. Valaki azt mondta, hogy ettől kicsi maradok, és én alacsony voltam, így nem szívtam többet. Legközelebb tizenhat évesen, egy boroskólázós házibuliban próbálkoztam, de rosszul lettem. Tizennyolc éves koromtól jött viszont mintegy harminc év masszív dohányzás.

Az elme fegyelmezését világéletemben hasznosnak tartottam, a teljes szabadjára engedést pedig mindig nagyon tudtam élvezni, csak utána sajnos jöttek a borzalmas következmények. Ötven felett az ember ezt a térképet már tisztán látja. Körülbelül tíz éve foglalkozom a tudatosság kérdésével, és azóta látom ezt, addig ezek csak szeparált emlékek voltak. Azóta azonban egyre jobban kirajzolódnak a jellembeli, elmebéli képességeim, és az, hogy melyeket lehet még fejleszteni. Ez az én valódi célom, és nem az önsanyargatás. Bár sokan ezt gondolják rólam, és talán sajnálnak, amikor komoly vagyok vagy magamba húzódom. Pedig én a nyugalom által igazi boldogságot élek meg. Ilyenkor azért gondolják, hogy bajban vagyok, mert állandóan a színpadon láttak pörögni, mert a sorsomnak hála, a rock n’ rollon keresztül évtizedek óta nyilvánosan élhettem és mutathattam meg a szabadság maximális kiélését. Ezek után a kevésbé extravertált, látványos időszakok azonban legalább ugyanannyira a szabadságot jelentik számomra, ez is én vagyok.

Mit jelent önnek a szabadság?

A tökéletes szabadság nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy mindent lehet vagy kell csinálni. A szabadság döntésképesség, és szerintem bonyolult, nagy intelligenciát igénylő dolog. Az önkorlátozás szabadsága az egyik legcsodásabb dolog a világban, mert pallérozza az elmét. Az egóm egyébként is könnyebben viseli el a saját magam állította korlátokat, mert magamat fegyelmezem, ha kell, de hogy más mondja, azt nem tűröm el! (Rostand: Cyrano de Bergerac, az orrmonológ záró sorainak parafrázisa – a szerk.) A választott határok nagyon jól tudnak működni. Azzal, hogy bizonyos korlátokat állítok magamnak akár az étkezésben, akár az ébredésben, azzal megszokom, hogy fegyelmezem az elmémet, így irányítom azt. Ennek az a következménye, hogy a folyamatosan edzésben tartott elmém sokkal hadra foghatóbb, és más sem tudja elrabolni a figyelmemet, az akaratomat vagy a vágyaimat. Ettől válhatok igazán szabaddá.

Az alkotás szabad dolog?

Az nem annyira, abban is van sok szabályozandó, fegyelmezendő tényező. Maga az előadás, az viszont hatalmas szabadság. Amikor jól megy a zeneírás, a próbák, akkor a koncertezés, amit nyilvánosan csinál az ember, az nagyon nagy örömmel és szabadsággal jár.

Amit én a színpadon harmincvalahány éve csinálok, és még mindig bírom, az egy olyan energialeadás, amit otthon nem csinálhatnék tovább, mert már rég megállt volna a szívem. Nekem mindig is igényem volt a visszahúzódásra. Engem egy turné után egy hétig nem nagyon láttak, mert otthon fekve, sorozatokat nézve regenerálódtam. Ezt egyedül a gyerekeimmel töltött idő szakíthatta meg.

Három gyereke van, egy felnőtt fia, egy kisiskolás lánya és fia. A szülőségben megélhető a szabadság? Mit gondol, összefér ebben a szerepben a szabadság és a tudatosság?

Abban kevés a szabadság, de például az nagy lehetőség, hogy eldönthetem: lehetőségeim szerint saját meggyőződésemből neveljem a gyerekeimet. Akiknek előbb-utóbb más lesz a véleményük, ami már az ő szabadságuk. A vitakészséget, a különböző vélemények ütköztetésével járó érzelmi hullámzást pedig pont ezáltal lehet megtanítani nekik. Persze törekszem a tudatosságra, de sokszor nálam is bekapcsol a robotpilóta. Amitől elindul a félelem, az aggodalom, a szégyen, amikről tudjuk, hogy sajnos nagyon destruktívak. A tudatosság növelésével azonban egyre jobb szülő lehetek. A felnőtt gyermekem kiskorában sokkal kevésbé voltam az, ami miatt sok ordas hibát elkövettem. Húsz év van a két fiam között, és egészen másképp cselekszem a két kisgyerekemmel, mint annak idején a nagyfiammal. Neki sokkal többet adhattam volna a figyelmemből. Rágódni ezen is fölösleges, de emlékezni kell rá. A legtöbb, amit tehetek, hogy hálás vagyok, amiért már jobban csinálom, és bocsánatot kérek attól, akivel elmulasztottam valamit.

Van-e szabadság egy 33 éves zenekar életében, amiben a kezdetektől együtt alkotó tagok karöltve nőttek fel? Hogy lehet ennyi erős személyiség között érvényesíteni a saját elképzeléseket, a saját ötleteket?

Bizonyos fokig van szabadság. A fiúk közül van, akinek az önfegyelmezés magától megy, van, aki úgy fegyelmezi magát, hogy másoknak mondja meg a véleményét, és van, aki olyan, mint én, hogy csak saját magát képes fegyelmezni.

De valamennyire lehet érvényesíteni az ember ötleteit, akaratát. Vannak vérre menő vitáink, és sajnos nálunk is előfordul, hogy a „nem tetszik” helyett ítélkező megjegyzések követnek egy ötletet. Amikor azonban a többség eldönt egy irányt, akkor a kisebbség meghajlik ezelőtt. Ezek nem okoznak törést, főleg ha kreatív időszakban vagyunk. Voltak „eldugult” időszakok, mikor az alkotó energiák nem szárnyaltak, és ezek megtanítottak bennünket arra, hogy értékeljük azt, ha valamin komolyan dolgozunk, ha alakul egy új dolog. Az a szabadságunk, hogy mindenki hozhatja az ötletét, és abban is szabadság van, hogy ebbe bárki beleszólhat, és véleményezheti – különösebb moderálás nélkül. Nem lehet mindig pszichológusi asszertivitással közölni a véleményünket, ezért persze előfordulnak feszültségek, de ezek átmenetiek.

Mindehhez nagyfokú érzékenység kell?

Igen, nagyon érzékenyek vagyunk egymásra. Különösen, ha valakinek nehézsége, problémája van, vagy valamiből szeretne visszavenni, esetleg nem is képes megcsinálni, és nyilván nem lustaságból. Ekkor vigasztaló, kitárt karok tartják. Amikor túl vagyunk a nehezén, akkor persze jöhet megint a savazás.

Miért tanult tovább és választotta a pszichológia szakot, miközben a Quimby már szemmel láthatóan egyre sikeresebb volt?

Sokfelé próbálkoztam felvételizni a színművészetitől az angoltanárin keresztül az állatorvosiig. A szóbelik mindig jól sikerültek, de az írásbeliken egy-két pont miatt lemaradtam. De nem ment el a kedvem a felvételizéstől, mert tudtam magamról, hogy képes vagyok tanulni. Sosem felvételiztem kétszer ugyanoda. Mikor édesanyám négy év után pikírten annyit mondott, hogy most már intézd el, hogy felvegyenek valahova, és az ágyamra vetett egy felvételi tájékoztatót, akkor találtam rá a pszichológia tudományára.Apám biológia–földrajz, anyám földrajz–történelem–magyar szakos tanár volt. Nekem a kémia már hetedikben a kedvenc tárgyam volt, amiért akkor is furcsán néztek rám az emberek. Nem voltam mindenből jó, de imádtam a természettudományokat, mert a három nagy kérdésre adtak választ: Hogy kerülünk ide? Miért? Hogy lehet ebből a legjobbat kihozni? Ezekre a pszichológia mind reflektál.

Erős a pszichológusidentitása is?

A kezdetektől mély és elkötelezett. Ahogy bekerültem a pszichológia szakra, olyan voltam, mint a gyermek, akit csokigyárba vittek. Sok jó fantáziám volt róla, de ezt álmomban sem gondoltam volna. Megérkezésélményem volt, és bár volt egy kis diplomanyomás az első generációs értelmiségi szüleim részéről, nem emiatt éreztem magam otthon. Valami nagyon megtetszett ott nekem. Élveztem, hogy a folyamatos tudásvágyam kielégült. A nagy kérdéseimre tovább kutathattam a választ. A gyermekkorom óta foglalkoztató és mozgató alapkérdéseknek egy hatalmas magyarázó csarnoka nyílt ott meg számomra. Mindemellett a tudomány korlátait is megmutatták, ami fantasztikus volt. Minden tárgyból arra emlékszem, hogy hol van a határa, mert engem már akkor is ez mozgatott. A határ megadja az esélyt, hogy kutassak, keressek tovább. Az elköteleződésem már az egyetemen alakult ki. A legidősebb gyermekem elsőéves koromban született, és mindenki azt mondta, hogy ezt nem fogom bírni. Évekig csak a vizsgaidőszakokat tudtam csinálni, és mindent egyénileg kellett megtanulnom, mert mentek a Quimby-turnék, és mellette két munkahelyem is volt. Kilenc és fél év magas szintű küzdelem volt az egyetem elvégzése, két év halasztással. A rock and roll nagyon csábító dolog, és rengeteg minden miatt ott tudtam volna hagyni a tanulást. Nagyon könnyű pályákat kínált nekem az élet, semmi nem történt volna, ha otthagyom az egyetemet. Egy korai, nagyon meghatározó élményem a tudatosságomról, hogy mégis képes voltam legyőzni magamban ezeket az elképesztő vágyakat.

Hogy jelenik meg a tudásvágya, a válaszok keresése a zenében?

Tanulságok szintjén és abban, ahogy az ember ezeket magában rendezi. Tudjuk, hogy az emberi vágyak helyére csak egy-egy újabb vágy kerülhet. Ez például megszülte a Semmi nem elég című számot, ami egy szerelmi viszony kicsit absztrakt megfogalmazása, egy bocsánatkérő üzenet. A filozófiai kérdések egyszerűen érzéseket keltenek, amiket már könnyebb mindenki számára érthetően, befogadhatóan megfogalmazni. Én a zenén keresztül is meg tudom fogalmazni azokat a filozófiai kérdéseket, amik foglalkoztatnak, és így a helyükre is kerülnek bennem. Minden alkotás akkor jó – akár népszerű lesz, akár nem –, ha belülről jön. Saját magamat kell leírnom, mást úgysem tudok.

A tudományban ennyire jártas ember hogyan lesz spirituálissá?

Manapság sokszor összemosódik a középkori vallásosság és a spiritualitás fogalma. Teljesen tisztán nem lehet gondolkodni, hiszen a tudományban szocializált, modern ember azt mondja, hogy semmit nem hiszek el, csak azt, amit látok, de közben mintegy tizenkét olyan hullámot sorolhatnánk fel, ami átmegy a falon, mégsem tapasztaljuk meg, csak az eredményét. Mellette elég nagy arrogancia, hogy mindig csak abban hiszünk, amit éppen felfedezünk, és azonfelül nem létezhet más. Mikor ez összekeveredik olyan dolgokkal, amiket vallások hoztak létre azért, hogy embereket kontrolláljanak évszázadokon átívelő rettenetes következményekkel, akkor valahol érthető, hogy nagy az ellenállás az emberekben.

Azért jött a spiritualitás az életembe, mert nem találtam választ bizonyos alapkérdésekre. Nekem az izgalmas az, hogy kutatom a válaszokat. Gondolkodom, figyelek, de nem az ágálós része vagyok a világnak, hanem az önmagát megváltoztatni képes és akaró része. Azt hiszem, ha azokkal a kérdésekkel foglalkozom, amikkel találkozom, pont ott, ahol éppen vagyok, akkor azzal eleget teszek. Ha ez vicces tud lenni vagy rímes a zenében, akkor azzal, de hozhatok változást például azzal is, ha valaki eljön hozzám, és egy coachingfolyamat során gyakorlatokat adok neki arra, hogy a tudat fejlesztésével hogyan lehet gyarapítani a boldog perceket, a kapcsolatainkat. Ez az én dolgom.

Ebben a színes, változatos szövetű életformában mi a létezés célja az ön számára?

A maximális boldog pillanatokra való ösztönös törekvés. Mindamellett, hogy a nehéz helyzeteken keresztül tisztulunk meg, és azokon tudunk változtatni, fejlődni. Ilyen módon teljes ernyedtséget okoz a „tökéletesen minden rendben van” állapot. A fejlődéshez tehát az egyensúly, a dualitás szükséges. Meggyőződésem szerint a cél az, hogy az itt töltött időt a legnagyobb harmóniában töltsük mind magunkkal, mind másokkal, mind az anyaggal, mert ezek nem választhatók szét egymástól. Jelenleg azt gondolom és abban hiszek, hogy a tudatunk túléli a testünket, ellentétben a személyiségünkkel. Eszerint van egy olyan tudatmagunk, ami a tudat természetéből fakadóan végtelen lehet.

Én most azt gondolom, hogy ott vagyok, ahol lennem kell. Igyekszem nem bánkódni azon, ha valamit elmulasztok, és beletenni mindenbe mindazt, amit csak lehet. Egyébként ez maga az elengedés: hinni, hogy nem lehetett volna jobban. Így nincs bennem semmi bánkódás. Ez a legkeményebb munka, amit el lehet végezni az életben. Az elégedettség az elmében történik, és ezért hiszem, hogy nincs az a csodálatos tárgy a világon, ami ezt jobban megadhatná.

1. Van-e olyan tárgy a birtokában, amitől sosem válna meg? 

Nincs.

2. Van-e hobbija/passziója?

Nincs.

3. Mik vannak általában a táskájában?

Mindig van nálam: víz, mentoldropsz, bicska, elemlámpa, mérőszalag, szikszalag, öngyújtó, ecset, dobkulcs, 12-13-as villáskulcs (kongahangoláshoz), telefontöltő, headset, jackdugók, adapterek, kábelfordítók, hosszabbító,  telefontartó állvány, kulcsok, szatyor, kanálgép, bevásárlókocsi-érme, készpénz, aprópénz, bankkártyák, igazolványok, forgalmi, toll, ceruza, filctoll, jegyzetfüzet, szemüveg, a napi ügyek dossziéja, áfás számlák, zsepi, parfüm, fogkefe, fogkrém, ajakír, sebtapasz, nedves törlőkendő és mala.

4. Van-e visszatérő félelme?

Egy értelmetlen élet utáni halál.

5. Mi(k) a legmeghatározóbb gyermekkori élménye(i), emléke(i)?

Fára mászás, cserkészés, úszás, evezés, faragás, pecázás, építkezés, kirándulás, táborozás.

6. Van-e olyan elv/gondolat, ami hat a mindennapi működésére, amit szívesen ad át tanítványainak/gyerekeinek?

Derűs nyugalomra, és együttérzésre való törekvés.

7. Hol szeretne tartani a szakmai életében 5 év múlva?

A védikus irodalomban kétezer oldallal előrébb, naprakészen a nyugati pszichológiában.

8. Mi a legrosszabb tulajdonsága?

Makacsság.

9. Mi a legjobb képessége?

Kitartás.

10. Miből inspirálódik, mi az, ami kikapcsolja?

Tudomány, filozófia.

11. Tea vagy kávé?

Tea.

12. Mit olvas most?

Vjászadéva: Taittiríja-Upanisad. Védánta upanishadok.

13. Van-e olyan helyzet, akár szakmai, ami „lefagyasztja”, amivel nem tud bánni?

A le nem fagyás a szűkebb szakterületem. De nehezen viselem, ha rosszul idéznek és általam nem mondott dolgokat adnak a számba, hogy aztán azzal vitázzanak.

14. Mit főz leggyakrabban?

Indiai lencsét, azaz dahlt.

15. Hány órát alszik átlagosan naponta?

7.

16. Van-e bármi, amit mindenképp szeretne megtanulni, kipróbálni?

Szamádi meditáció.

17. Kedvenc zenéje, amit bármikor szívesen hallgat?

J. J. Cale.