Évek óta foglalkozik a fogyasztói társadalom hatásaival, a média egyénekre és a társadalomra gyakorolt hatásaival, illetve a különböző generációk specifikus működési mechanizmusaival. Két fő szakterülete az online tér, a közösségi média és a személyiség kapcsolata, valamint az onkopszichológia. A komoly szakmai munka mellett a 2000-es évektől nem titkolt küldetésének tartja a pszichológia tágabb körű népszerűsítését, társadalmi megítélésének hangolását.

Rendszeresen publikál, előadásokat tart, podcastje van Horváth Gergellyel, és kétévente könyvet ír. Hogyan fér ez bele az idejébe, a magánéletébe?

Tudatosan választok a munkák közül. Egyensúlyra és harmóniára törekszem, aminek az alapja számomra a klinikai munka, a rendelés. Aztán a könyv- és cikkpublikálás, majd az előadások, podcastek, workshopok. A terápiás munka a legfontosabb, mert nem szeretnék az lenni, aki már rég nem csinálja, de publikál róla.

Kislány korától zongorázott, szavalóversenyeken indult, így a publikum előtti megmérettetés alapélményévé vált. A kétezres évek elejétől televíziós műsorokban is gyakran vállalt szerepet, azonban ma már nagyon megválogatja, milyen platformon nyilvánul meg…

Eleinte felvételekkel kezdtem, ami jelentős különbség az élő adáshoz képest, majd némi vonakodást követően az RTL Klub Reggeli jében vállaltam szakértői szerepet, ahol Alföldi Róbert segített át a kezdeti izgalmakon. Szerencsém volt, mert olyan emberekkel dolgoztam együtt, akikkel nagyon jókat lehetett beszélgetni. A magazin jellegű műsorok mára még inkább tartalmazzák a „fast thinking” elvárást. Ez azt mutatja, hogy az egyik legerősebb megatrend – a gyorsaság – a médiában is jelen van, vagyis a szakértő feladata is az lett, hogy 3-5 percben magyarázzon közérthető nyelven. Ez egyébként általános jelenség, főleg az információs kor jellemzője, hogy a fogyasztót a legrövidebb idő alatt tájékoztassák. Így jutunk el a Mindentudás Egyetemétől a TEDx 11 percéig. A tudásátadás és az élményadás között elég nagy a különbség, főleg az egészségügy területén. Bizonyos helyzetekben, amikor pedig tudásra lenne szükség, ez nem használható. Már legalább két évtizede érzékelhető, hogy az átlagnéző, -olvasó legszívesebben azt a három tuti mondatot szeretné hallani, ami segít neki. Az ilyen érzelmi igényekben látjuk megint a gyorsaság szerepét. Ez a XXI. század médiavilágának nagy csapdája: gyorsnak tünteti fel az életet, holott az kifejezetten lassú, már ami az érzelmeket illeti. Különösképpen akkor, ha probléma van, mert az bizony csak lassan oldható meg. Ilyen szempontból például nagyon fontos ellentrend a hosszú szakmai podcastek megjelenése, ahol a hallgató alaposan körbejárt témákkal találkozik.

Ez a trend a terápiás térben is érzékelhető?

Feltehetünk egy fontos szakmai kérdést: van-e a pszichoanalízisnek létjogosultsága, életképes-e ebben a felgyorsult világban? Felmerül, hogy van-e ideje, energiája, pénze és nem utolsósorban türelme az embereknek a nagyon lassú, olykor évekig tartó, heti 2-3 alkalmas feltáró munkára. Mindemellett azt is látjuk, hogy nagyon sokszor érzelmi igény az, hogy elmélyülten dolgozhassanak önmagukon, a tüneteiken vagy akár az önismeretükön. Persze van különbség a 20-30-as és a 40-50-es korosztály között egy pszichoterápiás rendelőben, és ez nem feltétlenül hasonlít a húsz év ezelőttire. Most az internet és az okoseszközök folyamatos jelenléte az azonnali érzelmi szükségletkielégítés igényét is hozza. Ez pedig nyilván megjelenik a rendelőkben, például a mostani 20-as, 30-as generációknál a feltáró terápiákban is, ez pedig az azonnali visszajelzésre való igény. Az elvárás az, hogy az azonnali válaszban ott legyen a megkönnyebbülés élménye is. Nagy pillanat a terápiás munkában, amikor valaki felismeri, hogy muszáj időt szánnia önmagára, az érzelmei megértésére.

Hogyan hat ez az egyéni szinten felfedezhető tendencia a (partner)kapcsolatokra?

A párkapcsolatokban, mióta megjelentek és teret hódítottak a randiapplikációk, (Tinder, Bumble), megfigyelhető egy praktikus szintre csúszás a kapcsolat indításában. Mintha az egy olyan projekt lenne, amire meg kell találni a megfelelő szereplőt, és ha az megvan, akkor nagyon jó kérdésekkel egy gyors interjút kell vele lefuttatni. Egyszer egy páciensem mondta, hogy a Tinderen a beszélgetések olyanok, mint egy állásinterjú, ahol a minimális idő alatt a legtöbb információt kell átadni és a legszimpatikusabb énünket mutatni. Az pedig, hogy az érzelmek mindezt hogyan kísérik, sokadlagos kérdéssé vált, mint ahogy az is, hogy ebben az azonnaliságigényben mindenki elfelejti, hogy bizonyos tényeknek nem kell rögtön kiderülni. Nem azért, mert titkosak, hanem mert az ember a túl korán jött információkkal egyszerűen nem tud mit kezdeni. Ekkor történik az, hogy az ember projektszerűen behelyezi a másikat egy olyan Excel-táblába, ahol az első és a huszadik sor között meg kell nézni, milyen szórásban vannak a pozitív dolgok, hogy el tudja dönteni, mit szeretne. Nagyon sokat számít (Solomon Asch szociálpszichológiai kutatása alapján az elsődleges benyomásról – a szerk.), hogy az első három tulajdonságból mindenki profiloz egy személyiséget, és ha volt a másiknak egy rosszul fogalmazott mondata, már jön is a kiábrándulás. Ezzel az a baj, hogy bizonyos emberi viszonyokat, mint például a párkapcsolat, nagyon veszélyes átterelni a praktikusan megoldható dolgok körébe, mert akkor abban annyi érzelem lesz, amennyit beleteszünk, és nem annyi, amennyit az megkívánna. A létrejövő párkapcsolatokban a felek egy elvárásokkal teli listával állnak a másikhoz, de nem biztos, hogy ezek egyeztetve vannak. Noha sok párkapcsolati kutató leírja, mekkora különbség van aközött, hogy ha a párod nem hozott tejet, te azt mondod, hogy jaj, de kár, hogy nincs tej, vagy azt, hogy mekkora hülye vagy, hogy nem hoztál tejet, még mindig az utóbbi a gyakoribb. Az első eset egy tényközlés az objektív problémáról, a másik pedig minősítés a másikról.

Mi ennek a magyarázata?

A gyors élet, az azonnali érzelmi szükségletkielégítés igénye nagyon könnyen teremt türelmetlenséget és ingerlékenységet, ezáltal sokkal gyorsabban címkézünk. Nagyban nehezíti a helyzetet, hogy az okoseszközök lehetővé teszik a szeparációs szorongás kikerülését úgy, hogy állandó jelenlétet kívánunk a másik féltől. Azonnal reagáljon és legyen készenlétben, mert pár órányi szünet feléleszt olyan tudattalan szorongásokat, amiket nehéz elviselni. Ennek az érzelmi állapotnak az indulatképző ereje jelenik meg aztán a másik értékelésében. Mindegy, milyen távú a kapcsolat, az egymással szembeni állandó projektív készenlét, hogy a másik mit szúr el, mikor nem mennek jól a dolgok, és azok a nárcisztikus igények, hogy én legyek szeretve, nem optimális. Sokak élménye – bár lehet, hogy nem ismerik fel – a tudattalan szeretetreméltósági törekvés, ami szintén olyan jellemző, melynek a gyorsaság nem kedvez. Az énfunkciók, az önértékelés, az önbecsülés, az önbizalom és az empátia segítenének abban, hogy az ember a saját életében, pozíciójában a saját érzelmeivel a problémáira is ráláthasson, és képesnek érezze magát arra, hogy meg is oldja azokat. Minél jelentősebb önértékelési mínuszai vannak valakinek, annál inkább terheli rá az ember az életét a másikra. Az az elvárás, hogy a másik oldja meg, mondjon valamit, kezdjen valamit az én érzelmeimmel. Ezek olyan projektív kihelyezések, amelyek sokszor hatalmas terhet rónak a másikra.

Mitől lett ilyen széles körű a nárcisztikus működés (ami nem egyenlő a diagnosztizált nárcisztikus személyiségzavarral)?

Az online tér bővülése akkora nárcisztikus felületet hoz létre az applikációkkal, a közösségimédia-platformokkal – amelyeken mindenki a saját énprezentációjával van jelen –, hogy óhatatlanul olyan világban mászkálunk, ahol mindenki a fokozottan nárcisztikus érzelmi munkamódjával van jelen. Ez a fajta nárcisztikus érzelmi munkamód sok esetben az online térből az offline-ba diffundál. A valóság ehhez képest az: hiába gondoljuk, hogy ez nekünk jár, ha semmit nem teszünk érte, nem fog megvalósulni. Ez a társadalmi nárcizmus járvány jelenleg is tart, csak már nem tartjuk furcsának.

Ez lehet a magyarázata a ghosting jelenségének is (ghostingnak hívjuk, ha valaki, aki fontos nekünk, előzetes figyelmeztetés nélkül megszakítja velünk a kapcsolatot)?

A technológiai eszközöknek köszönhetően már a kiválasztás során tárgyiasul a másik ember, hiszen csak a becenevét és a fotóját látod, és akár száz embert is „kikukázol” két buszmegálló között. A ghosting és a benching (magyarul kispadra ültetésnek lehetne fordítani), vagyis a másikat érzelmileg elhanyagoló és semmibe vevő működés azért van most erősen jelen, mert a technológiai fejlődés ezt lehetővé teszi.

A nárcisztikus működés rosszul hat a türelemre, az empátiára és a toleranciára. A 20-as, 30-as korosztályban mindkét nemnél azt látjuk, hogy sok esetben párkapcsolati relációban érzéketlenül bánnak egymással. Csökkenő empátiával könnyű úgy gondolni a másikra, hogy ő nem fontos az életemben. És ha ez így van, miért ne bánhatnék vele a saját szempontjaim szerint? Ebben pszichológiai értelemben az a veszélyes, hogy a másik oldalon egy ember van, aki a ghostingot elszenvedve az értéktelenség, a nem kellés élményét éli át. Ez pedig nagyon mélyen hat az önbizalomra, az önbecsülésre.

Miért vágyunk ennyire a virtuális térbe?

A szeparációs szorongás erősödése hajt az applikációs felületekre, ahol azt éli meg az ember, hogy sosem kell egyedül lennie. Ez azon az általam már sokat publikált tételen alapszik, hogy optimálisan a szeparációs szorongást meg kell tanulni kezelni. Az ember gyerekkora egészen a tinédzserkorig arról kellene hogy szóljon, hogy képes legyen önmagával egyedül lenni, mert van önmagával egy elfogadható érzelmi viszonya.

Az a tény, hogy az okoseszközök és az állandóan online munkamód lehetővé teszik, hogy ha akarod, tíz másodpercig se kelljen egyedül lenned, az valójában módot ad a szeparációs szorongás kikerülésére. Amikor ezt kikerüli valaki, a saját magával való érzelmi viszonya válik instabillá. Ennek lehet az a következménye, hogy az illető a párkapcsolatába kapaszkodik, mert nincs belső előállítású támasztéka, valaki másra kell támaszkodnia. Ez a párkapcsolat utáni szorongás.

Hogyan hat az online jelenlét az intimitásra?

Erről a témáról Zimbardót érdemes olvasni, ő írja le, hogy a könnyen elérhető online pornó és jelentős mennyiségű erotika elérésével az a probléma, hogy kivisz abból az intim térből, ahol a szex mellé érzelmek is kapcsolódnak. Az intimitás vágyának csökkenése komoly veszély, ha a párkapcsolatban megjelenik a szexting vagy az online pornó túlzó mértéke. Amikor a párkapcsolat hőfoka eleve alacsonyabban van, akkor sokszor előfordul, hogy valaki hazajön a munkából, és nem veszi észre, hogy a valós kapcsolódás helyett a kanapén a saját érintőképernyőjével van intimitásban.

Hiszem, hogy az okoseszközöket a nap végén kint kéne hagynunk a hálószobákból. Az emberek a telefonjukkal bújnak az ágyba, ahelyett hogy egymásra figyelve beszélgetnének, és aztán történne, aminek történnie kell…

Lehet a megváltozott feltételek mellett igazi társra lelni?

A társ megtalálásának legfontosabb feltétele talán az, hogy nem szabad kapkodni. Szerintem minden emberben létezik vészcsengő, ami már akár az első találkozáskor megszólal. Erre érdemes figyelni. A magánytól való félelmükben sokszor beleragadunk olyan kapcsolatba, amelyről érezzük, hogy nem jól működik. A jó párkapcsolat egyik legfontosabb ismérve, hogy a másik ember mellett nem szorongást, hanem nyugalmat élsz át, nem kell mellette „valamilyennek” lenni, a másik nem vizsgáztat. Megmutathatod az esendőségedet is, nem kell tökéletesnek lenned. Kicsit pátoszosan ez a megérkezés élménye. Bármilyen gyorsnak tűnjön a világ, nem lehet néhány hónap alatt megismerni a másikat. Ma az udvarlás időszakát szeretnénk elhagyni, lerövidíteni, hogy minél gyorsabban megszabaduljunk a szorongásainktól, és azt érezhessük, hogy már tartozunk valakihez.

Hogyan gondolkodunk ebben a felgyorsult világban a hűségről?

A kutatások szerint az Y generáció sokkal konzervatívabb ebben a tekintetben, mint az X volt. Az X számára a megcsalás jelentette a szabadságot, az Y monogámiára törekszik. A hűség fogalma a vágyakozás szempontjából is lehet nehéz. Nem kell ahhoz effektíve megcsalni a másikat, hogy bizonyos érzelmi kivezető kanalizált állapot miatt az illető a saját párkapcsolatában ne is nagyon legyen benne. Ebből a szempontból már a korai internet/online-kutatások is azt mutatták, hogy nehéz helyzetben leszünk, mert a carpe diem, a fogyasztói társadalom „nekem ez jár” igénye és a társadalmi nárcizmus együtt nagyon könnyen éri el azt, hogy tulajdonképp párkapcsolatból is annyi jár neked, amennyit csak akarsz, mert mindig mindenkinél van jobb. Azt még nem látjuk, hogy a Z generáció és majd 10-15 év múlva az alfa generáció hogyan fog e tekintetben működni, de úgy tűnik, hogy arra az érzelmi biztonságra, amit egy monogám párkapcsolat képes adni, az Y generációnak szüksége van.

Mi a család szerepe a következő generációk offline jelenlétben tartásában?

Az az ideális, ha a gyerek nem lát annyi eszközt a szülők kezében. A gyereknek alternatíva kell az eszközhasználat helyett: közös családi élmények, nagy beszélgetések, családi könyv- és filmklub. Ezeket a látott, olvasott élményeket később meg lehet beszélni, ezzel is tágítva a gyerek horizontját. A családnak képesnek kell lennie közös digitális detoxra, olyan hétvégékre, amikor deklaráltan senki nem használ érintőképernyőt. A gyerekek mintákból tanulnak, így fontos, hogy amit a szülő mond, az harmóniában legyen azzal, amit tesz, amilyen életet él. A családi kapcsolatokban a felgyorsultság tetten érhető a konfliktuskezelésben is. A gyerekek felé az a szülők ki nem mondott igénye, hogy legalább velük ne legyen probléma. Pedig a meghallgatáshoz és a kölcsönös megértéshez idő kell, és ennek nagy a jelentősége még kamaszkorban is, amikor persze érthető, ha a gyerek szkeptikusan fogadja a szülő véleményét. Kell humor, önirónia, és meg kell tanítani a gyereket, hogy a kudarc is fontos része az életnek, amit ki lehet heverni. Azt látom, hogy a gyorsaság mellett a szülők elfelejtik felkészíteni a gyerekeiket arra, hogy ez nem egy fáklyás menet lesz.

Gyorskérdések

1. Sikerül-e olykor teljesen kerülnie az okoseszközök használatát?

A telefont sokkal egyszerűbben kapcsolom ki, mint például az e-mailt. Tudatosítanom kell, hogy nem nézem meg, de ehhez azt kell éreznem, hogy rendben hagytam mindent, és lazíthatok. Hétvégente sokszor csinálok digitális detoxot.

2. Évente mennyi időt szán pihenésre?

Az elmúlt tíz évben nyaranta két hónapra leállok a munkával.

3. Van-e tudatosság abban, hogy kétévente ír könyvet?

Úgy érzem, hogy ennyi időnként lesz annyi mondanivalóm, amit már érdemes leírnom. A téma fókuszában a kezdetektől az áll, hogy mit csinál velünk az információs technológia. Olvasok egy hírt, hogy jön egy új applikáció, gondolkodom, hogy ez vajon hogyan hat egyéni és társas szinten, milyen érzelmeket fog előhívni. Összevetem a személyiségműködéssel, és addig gondolkodom, míg nem találok összefüggést, értelmezést. Nem összefoglalást írok a meglévő munkákból, hanem azokat megismerve szeretek klinikai megállapítást tenni.

4. Ha választania kellene, melyik területen vállalna kevesebb munkát?

Egyszerű a válasz! A terapeutalétemet semmiért sem adnám fel, és írni is imádok, ezért az előadásokból tudnék faragni.

5. Vannak-e lehetőségeink a felgyorsult világ ellenére a jelenre, az érzelmek átélésére koncentrálni?

Komolyzenét azért érdemes hallgatni, mert egészen más érzelmeket mozgat meg és eltérő intellektuális folyamatokat indít el az emberben, mint az egyéb zenei alkotások. A komolyzene fenséges ajándéka, hogy kiemel abból a hétköznapi szituációból, amiben vagy, és áttesz egy egészen más érzelmi állapotba. A jó filmek is segíthetnek, mert egy jól megírt forgatókönyv esetén a történet maga olyan, mint egy mintázat vagy példázat. Rengeteget lehet tanulni modellkövetésben, akár látható tapasztalatban. Ezek nagyon komolyan hozzátesznek az ember intelligenciájához, kulturáltsághoz és érzelmi kifejezőkészségéhez.

Tari Annamária