Bizonyos idő után az ember összefoglalja magát

Frissítve: 2026. 08. 09.

„Egy ember individualitása az emlékeiből áll… Az ember sorsa és világa az egyedül rá jellemző egyedi emlékek sorozata, és ez átfordítható a partnerekre is” – írja nemrég megjelent, Árnyak című könyvében Pléh Csaba, akivel a kötet megjelenése alkalmából beszélgettünk.

Bizonyos idő után az ember összefoglalja magát

A koronavírus-járvány „hozadékaként” született meg a könyv, amit közel harminc évig tervezett megírni. Kollégák, barátok, mesterek – akikkel egyszerre volt szakmai és személyes a kapcsolat – és persze a család emlékezeti árnyai tűnnek fel, emiatt egy esszékötethez hasonló, szubjektív tudománytörténetet, ugyanakkor egy kalandos önéletírást is kezébe vehet az olvasó.

Pléh Csabát a legtöbben pszichológusként, a BME Kognitív Tudományi Tanszék alapítójaként ismerik, pedig nyelvészként is végzett, igaz, e tudomány művelésével hamar felhagyott. A kettősség – pszichológus és nyelvész – a személyes életében is visszatérő motívum. Az Árnyak többek között erről a kettősségről is mesél könnyed, olvasmányos stílusban.

Hirdetés

Két markánsan elkülönülő részből áll a könyv: egyrészt visszatekint a saját életútjára, másrészt bemutat egy tizenhat kollégát, barátot felsorakoztató sorozatot. A válogatás kissé belterjesnek tűnik, nem feltétlenül a „mainstream” pszichológusnevek sorjáznak – persze Ferencziről olvashatunk, de hol van például Popper? Mintha nem is az olvasókat akarná kiszolgálni, inkább afféle magának szóló összegzésnek tűnik…

Igazából három részből áll a könyv: az első körülbelül 120 oldal a nagyon személyes életemről, a gyerekkoromról szól, aztán jönnek az egyetemi évek, amit külön fejezetként értelmezek, hiszen egy egyetemi értelmiséginek az élete arról szól, amivel foglalkozik. Ide tartozik az a fejlődéstörténet, ahogy diplomás emberré válok, megpróbálom elmondani, mivel foglalkoztam mint kutató és tanár, képet adni arról, hogyan gondolkodom a világról mint pszichológus. Ez a középső rész szerintem elég száraz. Ez nem azt jelenti, hogy unalmas lenne, hanem inkább nehéz. A kiadóm szerint viszont ebben van az eszmei mondanivaló. Az Árnyak harmadik része a profilok, azaz a kollégákra, barátokra való visszaemlékezések gyűjteménye. Régóta terveztem róluk árnyemlékeket írni, de sosem volt időm, ráadásul egyre több lett az elhunyt kolléga. Három évvel ezelőtt azonban, a Covid-lezárások idején eljött a pillanat, és belefogtam. Jóval többen vannak egyébként, akikről írtam – 35 profil készült el, de önmagában már ez is egy 5-600 oldalas könyv lett volna, amiről a Magvető felelős kiadója, egyúttal a szerkesztőm, Dávid Anna lebeszélt. Elolvasta, és szigorúan azt mondta, hogy ilyen terjedelemben nem tartható ez az amúgy is nagyon divergáló könyv, így átdolgoztam, leszűkítettem, persze úgy, hogy megmaradjanak a hangsúlyok. Még nem világos, hogyan, de megjelentetjük majd azokat is, akik kimaradtak. Első körben, azaz a könyvben azokat az írásokat tartottam meg, amelyek önmagukban elég személyesek és elég jelentősek voltak. A kérdésére utalva, Popper Péter is szerepelt volna, ahogy Mérei is, aki például azért maradt ki, mert mostanában írtam két cikket róla. Poppert egyébként nem nevezném mainstreamnek, bár értem, mire gondol. Ő az alternatív pszichológiai irányok szószólója volt, elmélyedt a keleti tanokban, járt Indiában is, ott kezdte a test és lélek kapcsolatát kereső újításokat. Ezen a szemüvegen keresztül nézte és értelmezte a különféle terápiás eljárásokat, amelyek közül a pszichológus aktívabb terápiás szerepét részesítette előnyben. Szóval nem azt mondanám, hogy populáris, inkább, hogy az alternatívabb gyógyászati irányok mellett tette le a voksát.

A könyv első fele egy időben lineáris önéletrajz, amiből nyilván kiemelte a fontosabb történéseket. Milyen érzés volt ezt írni? Mennyire jöttek elő olyan régi emlékek, amelyek eddig „nem voltak megdolgozva”, ha létezik egyáltalán ilyen egy pszichológusnál? Mennyire ment mélyre, és ez volt-e egyáltalán a szándék?

Ez nem volt szándék, egyszerűen megpróbáltam elrendezni, megrajzolni életem főszereplőinek, a családomnak és a szüleimnek a helyét és szerepét. Kiderül a könyvből, hogy korán elvált szülők gyereke vagyok, amivel az ember hosszú évtizeden át él feszültségben. Igyekeztem helyre tenni ezeket az érzéseket, semlegesíteni, ha úgy tetszik, jobban megérteni a szüleimet. De nagy pszichoanalitikus önelemzésre nem volt szükség, inkább azzal volt sok munka, hogy a leírt dolgokat ellenőrizzem, utánajártam a forrásoknak, régi újságokat olvastam, levéltárba jártam.

A cím számomra kicsit félelmetes. Úgy értem, hogy azok, akik hatással voltak ránk, inkább pozitívabb szereplői az életünknek, mint hogy árnyak lennének. Ez a szó számomra negatív, de legalábbis szomorú áthallása van…

Számomra nincs negatív konnotációja. Ahogy az előszóban is írok erről, úgy gondolom, a köznapi életünkben a kapcsolatainkon keresztül létezünk, az elhunyt emberek emlékezeti árnyakká válnak, emlékvilágban élnek, akikkel nem küzdünk, hanem egyszerűen jelen vannak.

Ennyi évtized után minek tartja magát: eldőlt, hogy pszichológus vagy nyelvész?

Én a 70-es évek elején jártam általános és alkalmazott nyelvész szakra, ez volt a formális nyelvészet bűvös évtizede, Noam Chomsky alakja és ihletése hatott át mindent. Izgatott engem is a nyelvészet, elmélyedtem benne, de nem voltam igazán tehetséges, mint például a nemrég elhunyt Kálmán László. Neki rendkívül jó metanyelvi képességei voltak, nemcsak beszélte és használta a nyelvet, hanem a használat közben eszébe jutottak olyan furcsaságok is, hogy például ez vagy az a szó miért viselkedik így vagy úgy. Én ebben nem voltam túl erős, és nem akartam főfoglalkozású nyelvész lenni. Az lett a hivatásom, hogy összekapcsoltam a két területet, azaz hogy miként jelenik meg a nyelv mint rendszer az emberek fejében, hogyan alakul, hogyan használjuk, és mi ennek a pszichológiája.

Visszakanyarodnék egy korábbi kérdéshez, kicsit másként: kiknek szánta a könyvet, mai szóval kik tartoznak a célközönségbe?

Bár a gondolat, ahogy mondtam, évtizedek óta megvolt, végül Dávid Anna szólított fel, hogy írjak. Az egyik ok az az igény, hogy bizonyos idő után az ember összefoglalja magát. Nem félek a haláltól, a Covid alatt – bár elkaptam a betegséget – sem volt bennem szorongás, inkább attól féltem, hogy maradnak olyan mondanivalóim, amik végül bennem rekednek. Bosszantott volna, ha előbb elvisz a járvány, mint hogy befejezném, amit szeretnék. A másik ok, ami a lelki szemeim előtt lebegett, az volt, hogy vannak gyerekeim, unokáim, szellemi gyerekeim, azaz tanítványaim, akiknek szerettem volna megmutatni, ki vagyok én. És hogy kinek szólhat még? Talán lesznek később, akik korforrásként kezelik majd, hisz a 60-as évektől kezdve a 2000-es évekig képet kap az olvasó a magyarországi társadalomról is, a politikán kívül maradó értelmiségi életről és arról, hogy mi hogyan láttuk a világot.

Min dolgozik most? Mi foglalkoztatja?

Tizenöt éven keresztül írtam egy szép vastag, angol nyelvű pszichológiatörténetet, amit egy brit kiadó jelentet meg nemsokára. Azt kérték, legyen két kötet, így most ennek a szétválasztásával foglalkozom. Karácsony táján adják ki Angliában. Hogy magyarul megjelenik-e valaha, nem tudom, mert az itthoni kiadóknak túl hosszú.

MIPSZI hírlevél

Kérje a friss cikkeket és szakmai újdonságokat e-mailben.

Feliratkozom

MINDENNAPI PSZICHOLÓGIA ONLINE MAGAZIN 2023/3 Tanulás és tudás lapszámban megtalálható